Borsodi Fiatal, 1979 (1-10. szám)
1979 / 1. szám
2 Dicsőséges 133 nap A Tanácsköztársaság kikiáltása óta 60 esztendő pergett le az idő rostáján. A múló évek sok mindenre fátylat borítanak, hiszen az idő múlásával gyengül az emlékezet. A magyar történelem aranybetűjével írott 133 napjára azonban ez a megállapítás nem vonatkozik. Népünk dicsőséges eseményeinek minden egyes napjára, percére úgy emlékezik az utókor, mintha mindannyian ott lettünk volna 1919. március 21-én a Kommün bölcsőjénél, s Ady Endrével harsogtuk volna együtt: „Veletek száguld, vív, ujjong a lelkem: Véreim, magyar proletárok”. Aligha vette át valaha is társadalmi osztály nehezebb körülmények között a hatalmat, mint a magyar munkásosztály. Nem túlzunk, ha azt írjuk: proletariátusunk az 1871-es kiéheztetett, az ellenségtől körülvett párizsi kommünárokhoz, vagy a száz sebből vérző orosz munkásosztályhoz hasonlított. Az első világháború esztelen vérontása, a féktelen kizsákmányolás, az ország gazdasági, társadalmi és politikai életében egyre mélyülő válság döbbentette rá a magyar munkásságot és szegényparasztságot, hogy sorsának jobbra fordulását az oroszországi eseményekhez hasonlóan csakis demokratikus forradalomtól várhatja. Ez a felismerés vezette arra, hogy egyre szervezettebben adjon hangot politikai követeléseinek, mind erőteljesebben lépjen fel tüntetések, sztrájkok formájában a demokratikus átalakulásért. A magyar munkásosztály nemcsak lelkesen üdvözölte a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat, hanem a munkástanácsok életrehívásával, sztrájkok szervezésével, mindenekelőtt pedig a Kommunisták Magyarországi Pártjának megalakításával maga is a forradalom útjára lépett. A munkásosztály legforradalmibb rétegét, vezetőit tömörítő új típusú párt, a KMP 1918. novemberében kezdte meg munkáját. A párt a szocialista forradalom kivívását, a munkás-paraszt hatalom megteremtését írta zászlajára, a programjában az üzemek munkásellenőrzése, a munkanélküliség felszámolása, a nagy- és középbirtokok kisajátítása, a proletariátus felfegyverzése szerepelt. Mindez országszerte nagy visszhangot váltott ki: növelte a párt tekintélyét, mivel programja az egyszerű emberek, munkások, parasztok, katonák akaratát, vágyát fejezte ki. A fiatal kommunista pártra, megalakulása után pár hónappal nagy feladat megoldása várt. Az ország belső helyzete, a munkástömegek fokozódó harckészsége és a reakció szervezkedése döntő lépésre késztette. A polgári kormányzat kudarca, az ellenforradalmi terror erősödése a nemzet jövőjét, a polgári forradalom biztosította demokratikus jogokat veszélyeztette. A munkástömegek az MKP mellé álltak, s mind határozottabban követelték a hatalom átvételét, a proletárdiktatúra kikiáltásárt. 1919. március 21-én a burzsoá kormányt végérvényesen elsöpörte a forradalom — kikiáltották a proletárdiktatúrát Magyarországon. Nem szabad véletlennek tekinteni azt, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom példáját elsőnek Magyarországon követték. Ennek sok oka volt. A legdöntőbb: az oroszországi helyzet és az akkori magyarországi helyzet hasonlósága. Magyarországon az összes fő társadalmi ellentmondás végsőkig való kiéleződése, az uralkodó osztály csődje alakította ki a sorsközösség tudatát, kovácsolta a fegyverbarátságot. A magyar internacionalisták azért vetették meg lábukat a proletárforradalom első tűzhelye körül, hogy itthon is kiforgassák sarkából a világot. Magyarország munkásosztálya, elnyomott népe az orosz példában kereste és találta meg az ország függetlenségének, a társadalmi haladásnak, a nép szabadságának útját. Sok ezer munkás és szegényparaszt orosz földön, a szovjethatalom bölcsőjénél tette magáévá a szocialista forradalom eszméjét, második itthon, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom hatására értették meg, hogy csak a szocialista forradalom oldja meg az ország függetlenségének problémáját, biztosítja a kenyeret, a földet, a békát a magyar népnek. Ez a meggyőződés a magyar dolgozók szívében gyökeret vert, ez a meggyőződés vezette el az első Magyar Tanácsköztársasághoz. Ahhoz az új rendhez, melyet Tóth Árpád Az új Isten című versében így üdvözölt: „Hozsánna néked, új isten, hozsánna! Legyen szavad teremtés új igéje, Formáld át sáros, bűnös, ócska bolygónk, Mit elrontott sok régi, úri isten, Te istenek közt új és proletár, Formáld boldoggá pörölyös kezeddel — Emelj minket roppant tenyereidre, És magad képére gyúrj át minket!” És mintha csak a vers sorainak akart volna engedelmeskedni a történelem. Mindenkihez szólt a proletariátus vezetőinek 1919. március 21-i kiáltványa, amelyben elsőként bejelentették: „Magyarország proletársága a mai nappal a maga kezébe vesz minden hatalmat”. E hatalom átvétele, majd pedig megtartása, megerősítése szükségképpen nem lesz, nem lehet diadalmenet — csendült ki a Magyarországi Szocialista Párt és a Forradalmi Kormányzótanács által aláírt kiáltványból. — „... A Magyarországi Szocialista Párt és a Forradalmi Kormányzótanács fölismeri, mennyi nehézségevel és áldozattal kell megküzdenie a magyar munkásságnak, ha elindul ezen a bátor és nagyszerű úton (azaz: a szocializmus, a kommunizmus megteremtésének útján — a szerk.). Háborút kell viselnünk életünk és bányáink fölszabadításáért, harcot kell vívnunk proletár testvéreink szabadságáért és a magunk jólétéért”. A bejelentést tett követte. A Tanácsköztársaság intézkedéseiben az eddig elnyomott, végsőkig kizsákmányolt és megalázott néptömegek vágya testesült meg. A Forradalmi Kormányzótanács, amely a népbiztosokból állt, óriási erőfeszítést tanúsított a társadalom átformálásában. Gigászi küzdelem folyt egyszerre a múlt nehézségeinek felszámolásáért, a jelen roppant terheinek enyhítéséért és egy új jövő megalapozásáért. A Tanácsköztársaság vezetőinek a figyelme, az élet minden területére kiterjedt. Március 24-én a Forradalmi Kormányzótanács rendeletben mondta ki az ipari üzemek társadalmi tulajdonba vételét. Létrehozták a munkástanácsokat, megtették az első lépéseket a szocialista társadalom építése felé. A kormányzótanács fennállásának rövid ideje alatt is számos olyan intézkedést tett, amely a munkások számára mindaddig csak álom, elérhetetlen óhaj lehetett. Törvényben biztosította a munkához való jogot, a lehetőségekhez mérten rendezte a munkabéreket, bevezette a nyolcórás munkaidőt, a társadalombiztosítást, a fizetett szabadságot. Állami kezelésbe vette az ország kórházait, ingyenes szanatóriumi ellátást valósított meg, s mindezek mellett óriási erőfeszítéseket tett a nyomortanyák felszámolására és a lakbérek csökkentésére. Ezekre az intézkedésekre illettek Lenin szavai, aki a Magyar Tanácsköztársaságról szólva többször is hangsúlyozta, hogy a szocialista forradalom március 21-én erkölcsi győzelmet is aratott, mert a magyar burzsoázia beismerte, hogy „a legnagyobb válság pillanatában, amikor a háborúban kimerült országot újabb háború fenyegeti... a magyar munkásoknak és parasztoknak, az új, a szovjet, a proletár demokráciának kell megmenteni az országot”. És a kommunista párt vezette Tanácsköztársaság, melynek Kun Béla volt a vezéralakja, meg is mentette volna az országot, ha a békés építőmunka ideje tovább tartott volna hazánkban. 1919. április 16-án a királyi román hadsereg támadást indított a Magyar Tanácsköztársaság ellen, amelyet néhány nap múlva az akkor szerveződő csehszlovák hadsereg támadása követett. Ezzel véget ért a békés építés ideje, és megkezdődött a minden oldalról körülzárt ország 105 napon át tartó élethalálharca. A párt segítségével szinte egyik napról a másikra létrehozták a Vörös Hadsereget a munkások, diákok, értelmiségiek ezreiből. A 150 000 főt számláló hadsereg szinte csodákat művelt. Az északi hadjárat például három hétig tartott, s mind az előrenyomulás tempója, mind a felszabadított területek nagyságát tekintve hadtörténelmünk kiemelkedő jelentőségű eseménye volt. A Magyar Vörös Hadsereg dicső győzelmeket aratott a csatatéren, de a nemzetközi diplomácia cselszövései, valamint a hazai nehézségek erősen gyöngítették a proletárdiktatúra erejét; fellazult, lemorzsolódott a Tanácsköztársaság belső és külső frontja. S hiába álltak a belső ellenség elleni harc élére a kommunisták legjobbjai, a kispolgári elemekkel felhígult és forradalmi élcsapat jellegét elvesztett Kommunista Párt nem tudta útját állni a bomlásnak és a rombolásnak. A túlerő — 133 nappal a Tanácsköztársaság kikiáltása után — leverte, vérbe fojtotta a proletárforradalmat. A Tanácsköztársaság rövid négy és fél hónapja kitörölhetetlen népünk történelméből. 1919. március 21-e emléke, a forradalmi példa megmutatta pártunk, munkásosztályunk vezetői elhivatottságát, népünk szabadságvágyát, s ez ma is lelkesít, tettekre ösztönöz. Dr. Fodor László BORSODI FIATAL ’79 1—2.