Brassói Lapok, 1975 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1975-08-02 / 31. szám
A Lepke a lámpaburán Eugen Mercus másfél évtizedes rendezői pályafutása során a hazai drámairodalom elkötelezett, avatott, újító szellemű tolmácsolójának bizonyult, aki bátran és szívesen vállalja az ősbemutatók kockázatait is. Paul Everac Un fluture pe lampă (Lepke a lámpaburán) című kétrészes drámájának színrevitele a brassói Drámai Színház évadzáró előadásaként ugyan nem ősbemutató — a fővárosi Nemzeti Színházban három-négy éve változatlan sikerrel játsszák, de más színpadokon is színre vitték, mégis figyelemreméltó vállalkozás rendező és színész részéről egyaránt. Ha a dráma konfliktusának lényeges mozzanatait vesszük szemügyre, rendkívül egyszerű, kézzelfogható képletet nyerünk: a hazájából Nyugatra disszidáló ember gyökértelenné válik, s csak személyisége teljes feladásával képes a kapitalista társadalmi rend ,,szabadságához" alkalmazkodni, beilleszkedni pedig soha. Ezt nemcsak a dráma főhősének, Ovidiu Popescunak a sorsa példázza, hanem valamennyi román disszidensé, akikkel - volens-no- i lens — kapcsolatba kerül. Ezeknek a disz- B szidenseknek a sorsa-jelleme rendkívül változatos, tarka: találunk közöttük szí- nészt és képzőművészt, akiket a nagy sze- rep, a „világhír", másokat, akiket a gyors meggazdagodás reménye és megint má s sokat, akiket a polgári szabadság délibábja késztet szülőhazája elhagyására. Sőt, papot is, aki hivatása leple alatt az I összes disszidenseket saját „politikai" kar- r rierjében használja fel eszközül. Ahány I szereplő, annyi egyéni arc, annyi egyéni jellem és annyi sajátos élethelyzet talál- I ható Everac drámájában, de a személyi- Iség felbomlása, a társadalmi kirekesztett- iség, az erkölcsi lecsúszás valamennyiük is közös jegye. A disszidensek e népes és tarka sokasága viszont egy buktatót is rejteget magában: azt, hogy a vígjátéki elemek túltengésével, a „színezés" túlfoglkozásával elsikkadjon a dráma eszmei mondanivalója. Mert Paul Everac színes, pergő ritmusú, meglepő helyzetekben bő-velkedő drámája elsősorban politikai dráma: a polgári szabadság és a szocialista szabadság jellegzetességeiről, fogalmi tar talmárólkifejtett eszmecsere. Ebben a te-kintetben is sikerült a szerző szellemé-ben - Eugen Mercusnak és a színészek-nek elkerülni egy buktatót: a tételességet. S ezt azért, mert Eugen Mercus nem pa- pírfiguráikkal népesítette be a disszidensek f panoptikumát, hanem egyénien érző, gon- dolkodó, szenvedélyes, indulatos, belső ví- óvódásokkal küzdő emberekkel, akik hely- zetüket tekintve nem egyértelműen nega- tív hősök, egyesek megérdemelten, mások pedig meg nem érdemelten bűnhődnek, s a felettük kimondott ítéletben az irónia mellett helyet kapó részvét is. Mert a lel-kiismeretek drámája is Paul Everac drá- mája, amelyben maguk a hősök ismerik fel a polgári szabadságban ért számtalan csalódásuk, megalázottságuk eredménye- főként, hogy sorsuk a lámpabura körül e- e setlenül keringő lepkééhez hasonlatos, jól- s lehet senki nem mondja ki tételesen, azt, egész konfliktus végső tanulsága, hogy az igazi szabadságot csak a saját néped társadalmi előrehaladásáért vívott harcá- val való azonosulásban érheted el. Az előadás mértékletessége, kiegyensú-lyozottsága, fegyelmezett művészi és esz- s mei tartása néhány kiemelkedő színészi teljesítményhez vezetett, amelyeket nem is szándékszunk most behatóbban értékelni. Megjegyezve, hogy a szereposztás sor-rendjében — Paula Ionescu, C. Voinea ", Delast, Ion Jugureanu, Maya Indrieş, Dona Colrubaş-Breazu, Dan Săndulescu, Ştefan Alexandrescu, George Gridănuşu, Costache Babii, Flavius Constantinescu alakítása maradt meg tartósabban a né- sző emlékezetében, mégis akad egy vitat- t ható dolog. Costache Babii, aki egyéb- ként sok színnel-humorral, nagy kifejező- erővel teremtette újra a sztrájktörő csa- vargává züllött színészt, a disszidensek B nyelvromlását azzal érzékelteti, hogy az erdélyi tájszólás és az argó fura keveré- *kében beszél. Színész esetében és párizsi környezetben aligha támadhatnak fel a hazai tájszólás, a népnyelv ízei... És az előadás egy másik vitatható kelléke, a kísérletező Paul Salzberger díszelete, amelyben a szecessziós elemek is is, zavaróan hatottak, de legnagyobb hiá- nyossága, hogy környezetteremtő funkció- sokját sem töltötte be maradéktalanul. De ezek a szépséghibák eltörpülnek az ír erények mellett, kevésbé szembeötlőek, és nem kérdőjelezhetik meg az egész előreadás sikerét. APATHY GÉZA 1975. VIII. 2. SZELLEMI LÁTÓHATÁR Brassó régi központjának megannyi sajátos jegye, a város „egyénisége" a történelem viharos vagy csendesebb évszázadai alatt fokozatosan alakult ki. Noha az óváros ma már a municípium területének csak kisebb részét képezi, továbbra is a kereskedelmi, társadalmi és művelődési élet központja maradt, s ehhez a kellemes összkép, a sínek és árnyalatok gazdasága, az épületek szépsége is nagyban hozzájárult. Az óváros építészeti stílusbeli összképe némileg heterogén. A fontosabb épületeket, a házak homlokzatait az idők során többször is átalakították, így az építészeti stílusok változatosságának lehetünk tanúi. Hogy mégis egységes összképről beszélhetünk, azt a beépített és a szabad területek arányossága, a párkányzatok, homlokzatok, valamint a háztetők sajátos ritmusossága indokolja. Az egymással jól megférő, sokféle stílus, a műemlékek egyedisége sajátos jelleget, hangulatot kölcsönöznek a városnak. Az idő, a társadalmi-gazdasági körülmények, a hozzá nem értés viszont súlyosan megviselték urbanisztikai kultúránk ezen értékeit, veszélyeztették folytonosságukat és megmaradásukat. Szocialista államunk korszerű, haladó álláspontot tükröző törvényekkel, jelentős anyagi eszközökkel támogatja a műemlékvédelmet. A védett területet, az egyes műemlékeket a Nemzeti Kultúrkincsek Bizottsága a helyi szervekkel közösen jelölte ki. A municípium rendezésének 1971-es tervvázlatában külön fejezet foglalkozik a történelmi városközpont restaurálásával, az építési övezetekkel, a környezeti kérdésekkel, a régi és az új épületek arányával. Az előkészítő tanulmányok nyomán — a Nemzeti Kultúrkincsek Bizottsága és a helyi szervek irányítása alatt — értékes munka indult meg a műemlékek tartósítására és helyreállítására. A restaurálási munkálatok közül, mint legsikerültebbeket, a Takácsok bástyáját, a nyugati várfalat a Graft-bástyával, a déli és részben a keleti várfalat, a Szent Miklós-templomot, az első román iskolát, a Katalin-kaput, az Augusztus 23. tér, a Republicii és a November 7. utcák egyes értékes épületeit és homlokzatait említjük meg. Néhány éve a Fekete-templom restaurálásán dolgozunk. A feltárás és helyreállítás igen sok nehézség leküzdését, szakmailag rendkívül igényes, pontos munkát követel. Folyamatban van a Fehér-torony helyreállítása is. Ez az egykori városfalakon kívül, nyugatra fekszik, s a középkorban az előretolt védelmet szolgálta. Nemsokára megkezdjük a Szent Miklós-templom udvarterének a felújítását is. A kultúrkincsek értékesítésének alapelve véleményünk szerint az, hogy a modern élet aktív tényezőivé váljanak. Ez teljes mértékben megfelel az UNESCO 1971-es ajánlásainak is a műemlékek, az építészeti egységek nemzeti szinten történő védelmére. Ma már nagyon vitatják a „múzeumvárosok" elvét, amely a történelmi városok központjait csupán a szakemberek és a különlegességekre vadászó turisták számára kívánja fenntartani. A történelmi központ legfontosabb rendeltetése: lakóhely. Ez megköveteli, hogy rendezzük, erősítsük meg és állítsuk helyre az épületeket, bontsuk le a fölösleges toldalékokat, a belső lakótereket pedig, ahol csak lehetséges, tervezzük újra, lássuk el korszerű, kényelmet szolgáló berendezésekkel. Az Árvaház utca és a Graft-patak, valamint a Beethoven sor és az Armatei Roşii utcákkal határolt terület rendezési terveit már 5-6 éve kidolgoztuk. Az óváros lakótömbjeinek a felújítása és korszerűsítése azonban igen gyakran a lakók ellenállásába ütközik. A munkálatok idejére sokat közülük ideiglenesen ki kell költöztetnünk. A személyi lakások tulajdonosai rendszerint meg akarják változtatni az építészeti jelleget, pedig ezzel az épület veszít az értékéből. Emiatt például a román kultúra egyik legrégibb és legfestőibb övezetében, a Bolgárszeg negyedben még napjainkban a népi építészet értékes alkotásai semmisülnek vagy rongálódnak meg. Az óvárosi|0| kereskedelmi rendeltetése is van. Az üzlethálózatot úgy kell kialakítani, hogy a raktárfelületek ne zsúfolják tele a be|ső udvarokat, ne fedjék el az épitészek'...er^kű »'latjst A restaurált kereskedelmi épületek közül kiemelkedik( a hajdani Hirscher-ház, a mai híres Cerbul Carpatin. 1545-ben épült, az akkori nyugati vásárcsarnokok mintájára. Az 1689-es tűzvész nyomán jelentősebb változásokat szenvedett, majd a XVIII—XIX. században részleges rendeltetése is megváltozott. Mai külső alakja a XVIII. századvégi formához áll közelebb. Brassóban ez volt az első nagyméretű műemlék helyreállítása, az első siker, annak ellenére, hogy bizonyos sutaságok és idegen építészeti elemek ma is bántják a szakember szemét. Megemlíthetjük még az Augusztus 23. téri sportüzletet, a Republicii utcai illatszertárat és kávéüzletet, a November 7 utcai szövetáru-, fotó- és bőrdíszmű-üzletet magukba foglaló épületeket is. A Braşov nagyáruház megnyitásával (a történelmi városközpont közvetlen közelében) lehetőség nyílt arra, hogy egyes nem kívánatos kereskedelmi egységeket ide költöztessünk át, helyükbe pedig az épületek művészi-nevelő jellegével összhangban álló üzleteket rendezzünk be. Egész sor tanulmányt készítettünk a főbb kereskedelmi utcák: November 7., Republicii, Armatei Roşii utca, Augusztus 23. tér rendezésére, felhasználva a szebeni Március 6. tér, valamint a fővárosi Lipscani—Curtea Veche építészeti együttes felújításában szerzett értékes tapasztalatokat is. A fellegvári erődítmény, restaurálása után, vendéglátóipari komplexumként fog majd működni. Ez viszonylag kevésbé ismert műemlék, a XVI. században kezdték építeni, a városba vezető utakat hivatott őrizni. A domb tetejéről szép kilátásra,'i. a város felé ereszkedő hegyvonulatokra, a történelmir 5, a modern Brassóra egyaránt. A történelmi építészeti együttesek optimális helyet biztosítanak a társadalmi-művelődési tevékenység számára is. A múzeumjelleget, amelyet a régészek-történészek nagy többsége kívám, csak nagyon meggondoltan, a kiállított tárgyak értéke, a látogatók befogadásának mérlegelése után határozhatjuk el. Az indokolatlan, jelentéktelen „múzeumok" károsan befolyásolják a műemlékek beilleszkedését a modern élet áramkörébe. A restaurált Tanácsház épületében berenejeztük a Történelmi Múzeumot. A központi fekvésű, különösen értékes épület megközelítését a tér autós és gyalogos forgalmának a szabályozása nagyon megkönnyítené. A Takácsok bástyájában — helyreállítás után — a múzeum egyik részlege kapott helyet. Emeletes pillérsorokkal szegélyezett udvarán szabadtéri hangversenyeket tartanak (kár, hogy nyaranta annyit esik az eső városunkban). A Katalin-toronyban (helyreállítását tavaly fejeztük be, kétméteres törmelékhalomból „ástuk“ ki) az Építészek Szövetségének brassói fiókja kapott helyet. De a történelmi központ többi épülete is beilleszkedik a modern nagyváros, Brassó lüktető életébe. Védelmükben, karbantartásukban minden brassói megértésére, segítségére számítunk. GHEORGHE OLSEFSKY, Brassó municípium főépítésze A brassói Tanácsház metszetének rajza a középkorból Műemlékvédelem — ma A brassói Tanácsház homlokzatának korabeli tervrajza Thália szolgálatában ismét szegényebbet lettünk három kollégával. Ahogy telnek az évek, egyre több azoknak a száma, akk nyugalomba vonulnak a színház tagai közül. A napokban megvált tőlünk FEKETE GYULA és BERKÓ GYÖRGY is. Huszonhét éve, a szentgyörgyi színház megalakulásától, mindketten tagjai a társulatnak. Az ők fáradtságot nem ismerő lelkes munkája, akarata és kitartása nyomán, szinte a semmiből jön létre 29 évvel ezelőtt egy új, fiatal sín,h°z, a kolozsvári szakszervezeti tanács épületében, a párt és az állam támogatásával. 1948 tavaszán ismerem meg Fekete Gyulát, amikor a társulathoz kerültem. Először a Mélyre nyúltak a gyökerek című színműben szerepeltük együtt. Berkó György színsűvésszel az ismeretségem még előbbre nyúlik vissza. Színinövendék korom óta ismerem, amikor ő is mint kolozsvári egyetemi hallgató ott statisztált a színháznál, Bara Margit, Dorián Ilona, Szabó Duci, Forrai Ferenc és jómagam, valamint a többi fiatal között. Akkor szerette meg a színházat és cserélte fel a közgazdasági pálya lehetőségeivel. Azóta sok-sok év telt el. Sok dolgos esztendő. Kis és nagy szerepek, örömök és csalódások. Berkó György és Fekete Gyula mindig helytállva, becsülettel, szocialista öntudattal tett eleget minden rábízott feladatnak. Számtalan sikeres alakítás emlékét őrzik ezen a rögösen szép pályán. Az emberi érzelmek két végletes skáláján szóltak a nézőkhöz: a sírás és a nevetés, a dráma és a vígjáték hangján. Nem véletlenül hagytam harmadiknak DUKÁSZ ANNA érdemes művésznőt, aki bár mindössze hét évet töltött társulatunknál, de több mint harmincat a színészi pályán. 1968-tól, Bokor András, illetve Kovács Dezső után, harmadik igazgatóként vezette tovább ezt a színházat, egész 1973 decemberéig, fáradtságot nem ismerő munkalendülettel, energiával és tenniakarással. Emellett azonban elsősorban színésznő volt, aki 1943-tól működött ezen a pályán, Arad, Szatmár, Nagyvárad, Marosvásárhely és más városok színházainál. Azok közé az úgynevezett „szerencsések" közé tartozott, akik szinte minden nagy szerepet eljátszottak. És Dukász Anna jól is játszott. Sokoldalú tehetsége folytán ugyanolyan otthonosan mozgott mind drámában, mind vígjátékban, mind operettben, mind színműben. Ahogy mondani szokták: vérében volt a színház, minden áldozatot vállalt érte. A színpad iránti fegyelme, tisztelete és odaadása példamutató lehet a fiatal színésznemzedék részére. Kérjük, hogy ezentúl is jöjjenek el közénk, tapasztalataikkal segítsenek és bátorítsanak továbbra. A viszontlátásra, Anna, Gyula, Gyuri! KUDELÁSZ ILDIKÓ, a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház művésze A volt Hirscher-ház, ma Cerbul Carpatin A nyelv az ihletője, gondja, megtartója... Nyelvészek szerénységét maga a nyelv sugallja, amely tudományos vizsgálódásuk tárgya, s egyben eszközük, szerszámuk, védelmük és védtelenségük. A nyelv pedig a legszerényebb, de legbiztosabb alkotónak, magának a népnek a miíve, s minden szava, nyelvtani rendjének minden fogazata — amelyek oly tökéletes egységbe kapcsolódnak össze — a nép történelmét, lelki világát jellemét sugározza. A nyelvészek valójában a kollektív teremtés csodáinak titkait fejtik fel, akár a nyelvtörténet rejtelyei, akár az élő nyelv szerkezete vagy akár a nyelvjárások sajátosságai fölé hajolnak. Szerénységük és alázatuk magyarázata pedig az, hogy a láthatatlan, mégis elpusztíthatatlan „anyag", a nyelv titokzatosan szépséges törvényeit olyan mélységekben ismerik, mint atomfizikusok a láthatatlan anyag misztikumát. Gálffy Mózes professzor, a Babeş—Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalmi tanszékének tanára is példája lehet — példája is_ ennek az őszinte szerénységnek egész magatartásában. Egyéni élete háttérbe húzódik gazdag tudományos munkássága mögött. Azt is csak véletlenül tudta meg a város — nem ő beszélt róla —, hogy életének fontos állomásán haladt át csendben, hatvanadik születésnapján. Kollégái köszöntötték fel, szigorúan zárt körben. Illő, hogy a széles nyilvánosság előtt csatlakozzunk ehhez az elismeréshez, tiszteletteljes köszöntőhöz. Gálffy Mózes, kortársaival egyetemben, az elmúlt harminc esztendőben magyar nyelv és irodalom szakos tanárok, írók, újságírók, szerkesztők nemzedékeit nevelte a nyelv és az irodalom szeretete, a lelki szépségek igénye és a nyelvben megtestesülő belső harmónia szellemében. Professzori, nevelői munkája mellett Gálffy Mózes egész pályáján a romániai magyar nyelvjárások kutatója, rendszerezője. Kollégáival, barátaival együtt bejárja Erdélyt, a moldvai csángó lakta falvakat, aligha van olyan táj, ahol ne fordult volna meg, ne időzött volna el, ne faggatta volna ki a névtelen nagy alkotókat, a nép fiait közös nagy művükről, a nyelvről. Gálffy Mózesnek is a nyelv az ihletője, gondja, megtartója. Talán a nyelvész — és a néprajzos, a folklorista — azonosul legérzékelhetőbben, fizikai közelségbeli és lelki egységben kutatásának tárgyával, a nép nyelvével — és a nép sorsával. Erőt ad ez az azonosulás, szerénységet és konok szívósságot munkál. Tudományos dolgozatait nincs terünk most felsorolni. Nyelvművelő tevékenységét — mikor a nyelv tudósa nem kutatóként, hanem oktatóként, pallérozó mesterként lép a nagy nyilvánosság elé, akkor is végtelen szerénységgel és a tudás alázatával — valamennyien jól ismerjük. De Nyelvi forma — nyelvi érték című kötetét azért említjük mégis munkái között, mert ez a nagyközönségnek szóló könyv 12 820 példányban jelent meg és fogyott el. Mint a legsikeresebb regények. Családi körben emlékezett 60. születésnapjára. Szélesítsük ki ezt a családi kört, hiszen valamiképpen beletartozunk mind, akiket Gálffy Mózes is tanított és tanít nyelvünkben és nyelvünkkel élni, gondolkodni. BEKE GYÖRGY BL JURIJ PROKOPENKO Egy kis hiba Vásároltam, egy cselgáncs tankönyvet, melyet magántanulók részére adtak ki, és nagy lelkesedéssel kezdtem el lapozgatni benne. Kitűnt, hogy egyáltalán nincs szükség valami rendkívüli erőre ahhoz, hogy az ember ellenfelét két vállra fektesse. Elég megtanulni néhány fogást, és még az ilyen magamfajta gyenge ember is könnyen elbánik akár tíz huligánnal is. — Megkaphatjátok a magatokét — fordultam bátor felhívással a város összes huligánjaihoz —, csak próbáljatok meg inzultálni egyetlen ősz öregembert is! Egyetlen percet sem engedek kárba veszni, állandóan ezt a könyvet bújom. Most azt tanulom, hogyan védekezzünk botütés ellen. Azelőtt, ha csak botot láttam valahol, már szedtem is a lábamat. Most pedig... Most bátran megközelítek bármilyen csavargót, egy lépést teszek előre a bal lábammal, előrelököm bal vállamat, a jobb kezemet pedig ... Szóval, nem ússza meg szárazon! Megkértem a szomszédomat: — Kérem, üssön meg engem ezzel a bottal. A szomszéd gyengéden elmosolyodott, majd vidáman vállon veregetett. — Nem viccelek — mondom én —, egészen komolyan kérem, üssön rám a bottal. Ő most — gondolom — hirtelen lesújt a jobb kezével, én pedig egyet lépek előre bal lábbal és előre lendítem a vállamat ... ■— Mi van önnel? — kérdi a szomszéd álmélkodva. — Könyörgöm — mondom neki —, vágjon rám a bottal! A szomszéd erre bezárkózott a fürdőszobába, és semmi pénzért nem volt hajlandó előjönni. Kiszaladtam az utcára, és megállítottam egy járókelőt. — Vágjon rám egy jót ezzel a furkóssal — nyújtom neki a botot. Kétségbeesetten meredt rám és elkiáltotta magát: — Rendőrség! A munkahelyemen a kollégám a szokásos módon üdvözölt: — Szervusz, barátom! — Én neked semmiféle barátod nem vagyok — feleltem erre. — Én a te ellenséged vagyok. Tíz névtelen levelet írtam rólad. És még írok vagy tízet. A feleségeddel pedig randevút beszéltem meg. Rávettem őt, hogy hagyjon el téged ... A kollégám olyan fehér lett a haragtól, mint a Haladás gyárban készült ingek. Vicsorított a fogaival, és ökölbe szorította a kezét. — Nesze — nyújtom neki örömmel a pálcát —, üss meg! — Ilyen gyalázatos embert, mint amilyen te vagy, még megütni is undorodom — felelte. — Én mindent tudok önről, az égvilágon mindent! — üvöltöttem a főnökömre. — Ön ügyetlen és tehetetlen vezető. Szereti az ármánykodást és elfojtja a kritikát, ön egy felforgató, egy erkölcsi selejt... Idegesen dobolt az asztalon az ujjaival. Egy percig merően szembenézett velem, aztán barátságosabb lett a tekintete. — Jól van — mondta —, rendkívüli pénzjutalomban részesül és prémiumként üdülési beutalót is kap... Fáradtnak és elhagyottnak éreztem magam, amikor este hazafelé ballagtam. A söröskioszk mellett aztán végre megláttam egy barátságtalan individuumot. Ott ült egy hordón, és halat eszegetett. Elhatároztam, hogy teszek egy utolsó kísérletet ... — Üss meg ezzel a bottal! — szólok hozzá — Ha iszunk egy decit — felelte. Megittunk három decit. Fogta a botot, aztán ... letette a hordóra. — Nem lehet! — mondta. — Ilyen rendes emberre nem tudok kezet emelni. Ittunk még egy decit. — Jegyezd meg — mondom nyersen —, ha most sem ütsz meg, kirázom belőled az egészet, amit megittál. Felemelte a botot, nekilendült. A szemében könnyek csillogtak ... A kórházban tértem magamhoz. — Mi történt? — érdeklődött részvéttel az orvos. — Mi is történt? — kezdtem visszaemlékezni. — Ja, igen. Valóban. Egy kis hiba történt. Amikor az a pasas nekilendült, nekem a bal lábammal kellett volna lépni egyet, én pedig — a jobbal léptem ... SÁGI TÓTH TIBOR fordítása 31. SZÁM 4—5. OLDAL