Brassói Lapok, 1975 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1975-08-09 / 32. szám
Nyolcvan éves utóélet Augusztus 5-én, Friedrich Engels halálának nyolcvanadik évfordulóján, a világ proletariátusa, egész haladó közvéleménye kegyelettel tisztelgett nagy tanítómestere emlékezete előtt, aki Karl Marxszal együtt a tudományos kommunizmus megteremtésével örök időkre beírta nevét az emberiség történelmébe. Engels Marxszal együtt elévülhetetlen érdemeket szerzett az egész emberi tudás forradalmasítása révén, kidolgozta a világról és társadalomról vallott dialektikus materialista elméletet, a szocializmust az utópiából a cselekvő tudomány rangjára emelte, s megteremtette a forradalmi munkásosztály első politikai szervezetét. Engels, a sokoldalú tudós, filozófus, közgazdász, történész, a természettudományok kutatója, akárcsak Marx, az emberiség történelme folyamán teremtett szellemi értékek birtokában, jelentős mértékben járult hozzá a világ, az emberi társadalom és a gondolkodás objektív törvényeinek feltárásához. Marx és Engels a tudat síkján az elnyomott, kizsákmányolt proletariátus első nagy felszabadítója, hiszen kimutatta, hogy a kapitalizmus szükségszerűen elbukik, s az emberiség útja a proletariátus forradalmán és diktatúráján keresztül a szocializmushoz, majd a kommunizmushoz vezet. Ez az út pedig az elnyomott osztályok öntudatos harca, amelyben a következetesen forradalmi osztály, a proletariátus és annak forradalmi pártja vállalja a vezető szerepet, tömöríti maga köré az összes elnyomottakat. Marx és Engels nagy érdeme, akárcsak a Leniné, aki az imperializmus körülményei között továbbfejlesztette, kiteljesítette a világot megváltoztató marxista eszméket, hogy nemcsak az elmélet síkján fejtette ki tevékenységét, hanem közvetlenül vett részt a világ proletariátusának forradalmi harcában a harc szervezőjeként, irányítójaként. Ennek tulajdonítható, hogy a forradalmi harcban szerzett tapasztalatok által kikristályosodott elmélet gyorsan és nagy hatósugárral jutott el a fele minden részére, hazánkba is. Marx és Engels egyes művei kevéssel megjelenésük után román nyelven is napvilágot láttak, a tudományos szocializmus eszméi nagy hatást fejtettek ki a román forradalmi és haladó mozgalomra, amely korán kapcsolódott be a nemzetközi munkásmozgalomba. A Román Kommunista Párt megalakulása óta magasabb minőségi szintre emelte a tudományos szocializmus eszméit, valamint a forradalmi gyakorlat kapcsolatát, s akárcsak a többi forradalmi párt, alkotó módon fejlesztette tovább és alkalmazta a sajátos hazai viszonyokra a marxizmus-leninizmus tanait. Szemléletesen nyilvánul meg a marxizmus eszméinek alkotó továbbfejlesztése, hazánk történelmének jelenlegi szakaszára való alkalmazása pártunk főtitkára, Nicolae Ceauşescu elvtárs elméleti és gyakorlati tevékenységében, aki a román társadalom előrehaladása útjának tudományos megalapozásával, a kortárs jelenségek és folyamatok dialektikus materialista értelmezésével, a forradalmi harc vívmányainak összegezésével jelentős mértékben járul hozzá a marxizmus kincsesházának gazdagításához. Ez egyébként a Marx, Engels, Lenin tevékeny szelleméhez való legméltóbb viszonyulás, amely nagy tanítómestereink utóéletét - Friedrich Engels nyolcvan éves utóéletét is — kiteljesíti az időben. apathy Géza 1975. VIII. 9. sBL Mit tehetünk a színházkedvelők érdekében ? A szerkesztőségünk által szervezett színházi kerekasztal-megbeszélés (A közönség szemével, BL, 24. szám, 1975) tartós visszhangot váltott ki a brassói színházkedvelő közönségből. Számos hozzászólást, levelet juttattak el a szerkesztőség címére az érdekeltek, főként a brassói üzemek dolgozói, értékes és megszívlelendő észrevételekkel, javaslatokkal igyekezve hozzájárulni a színházlátogatás problémáinak megoldásához. Szerkesztőségünk helyet adott a hozzászólásoknak, és — mivel a beérkezett levelekben ismétlődő és egybehangzó véleményeket immár összegezni lehet — ez alkalommal elérkezettnek látjuk lezárni a vitát és levonni a következtetéseket, amelyeket az összes illetékes szerv figyelmébe ajánlunk. Mint kerekasztalunk végszavában hangsúlyoztuk: elsőnek és legfontosabbnak a szervezés kérdése mutatkozik; következik a repertoár, végül az aktív helyi színházi mozgalom lehetőségeinek kiaknázása. Mindezekhez hozzászólt többek közt Bartos Károly gépészmérnök (Levél a szerkesztőséghez, 27. szám), aki beszédes számadatokat közölt a munkahelyén (a brassói autótraktor tervező- és kutatóintézetben) elért közönségszervezés eredményeiről, hangsúlyozva, hogy az ügyszerető, egyéni szervezőmunkát milyen jól lehet hasznosítani. Azt is jelezte, hogy a Brassói Lapok, a Népi Egyetem, a Kultúrház népszerűsítő, szervezési lehetőségeit felhasználva, meg lehet valósítani, hogy minden gyárnak, minden munkahelynek legyen egy közönségszervezője. Ugyanerre hívta fel a figyelmet Ungurán Mihály motorszerelő (Jöjjenek el hozzánk is a szervezők, 29. szám), hangsúlyozva azt a tényt, hogy a szervezési hiányosságok folytán igen sok színházkedvelő nem jut jegyhez, és inkább lemond a színházbajárásról. Brassóban kevés a magyar nyelvű színielőadások száma, de még kevesebb azoknak a fizikai dolgozóknak a száma, akik jegyhez jutnak, vagy színházba járnak — írja. Munkahelyén — a tehergépkocsi-üzem motorrészlegén — a magyar nemzetissel dolgozók száma mintegy kétszázötven, de alig 2—3-an járnak színházba. Ésszerű szervezéssel több mint százan rendszeres színházlátogatókká válhatnának. Idézünk még ezekre vonatkozóan István Sándor esztergályos leveléből. Kétségtelenül minden gyárban szükség van „felkészültebb” önkéntes közönségszervezőkre, akiknek szívügye a nemzetiségi művelődés terjesztése. Ezeknek tudniuk kell egymásról, az elért eredményekről, alkalomadtán ki kell cserélniük tapasztalataikat. Az irányító szerepet elvállalhatná a Brassói Lapok. Hasonlóképpen ír Bara Albert esztergályos, a tehergépkocsi-üzem 420-as aggregát-építő részlegéről: „Jöjjenek el a szervezők hozzánk is, a gépek mellé — írja levelében —, és kérjük Önöket, járjanak közbe annak érdekében a municípiumi illetékes szerveknél, hogy legyenek vasárnap is előadások magyar nyelven, délelőtt és este, mivel ez a nap felel meg leginkább nekünk, akik váltásban dolgozunk. Kérjük ugyanakkor a színtársulatokat, örvendeztessenek meg bennünket opera- és operettelőadásokkal is. Én pl. utoljára 1956-ban láttam a Csárdáskirálynőt Brassóban magyarul! Kálmánt és Lehárt szeretnénk hallani és román klasszikusokat magyarra fordítva, pl. Caragiale darabjait ..." A szerkesztőség ezennel lezártnak tekinti a színházi vitát és vállalja, hogy a fenti problémák ráháruló részének megoldását állandó feladatnak tekinti. BL Furcsa emberként tartották számom Bálintot a szomszédok. Nem azért, mert késő délutánonként mindig dúdolva érkezett haza. Ezt az udvar lakói már megszokták. Valójában arra figyeltek volna fel, ha Bálint egyszer csendben nyit be a kapun, és úgy megy végig az udvaron a hoszszú ház leghátsó — hatodik egyszobás lakásáig. Az udvaron gyári munkások laktak: öntő, lakatos, kárpitos, cipőfelsőrész-készítő, kovács és Bálint, az asztalos. Bálint érkezett mindig utolsónak haza a lakók közül. Utolsónak, mert a gyárból rendszerint egy ablakkereteket készítő kisiparoshoz ment, annak segített két-három, de előfordult, hogy négy órát is egy-egy délután. Aszerint, hogy mikor mekkora megrendelése volt a kisiparosnak. Két gyermeke volt Bálintnak és egy beteges, a háztartás gondjaival foglalkozó, korán megvénült asszonya. A fia nyolcéves volt, a leánya hat, két egészséges, értelmes gyermek, akik mindennap türelmetlenül várták-lesték apjuk érkezését. Bálint érkezését azonban az udvar lakói is szinte anynyira várták, mint a gyermekek. A kovács felesége szerint Bálint „módszere igenis figyelemre méltó". A mondat hallatán csak a kárpitos bólogatott, miközben a kovács egy ásítást fojtott el tenyerével. Ezzel a gesztussal is érzékeltette, hogy feleségével nemcsak egyetért, hanem ehhez a sikerült megfogalmazáshoz neki is köze van. Hasonló megbeszélésekre gyakran sor került a kárpitos lakásában. Egyszerűen azért, mert az ő szobájuk volt a legnagyobb a ház hat szobája közül. Előfordult azonban - és meglehetősen sűrűn -, hogy a megbeszélésre nem került sor, mert a kárpitos részegen került haza késő délután, s ilyenkor az udvaron mély pátosszal és tökéletes átéléssel szavalni kezdte a „Mit nekem, ti zordon Kárpátoknak" kezdetű verset. Mindig ugyanezt. És mindig ebben az állapotban valóban csodálatra méltó — önkritikával. Mert a szavalás előtt mindenkor leszögezte: „A rum nem bővíti a repertoárt“. Erre a bölcs megjegyzésre a kovácsné minden esetben bólogatott, a kovács pedig ásítást fojtott el tenyerével. De mindez senkit sem zavart. A fő téma, a tulajdonképpen megfejtetlen és végső állásfoglalást még senkiben sem eredményező téma, Bálint volt. Pontosabban, Bálint és gyermekei. Bálint esténként dúdolva lépett be a kapun, és dúdolva haladt végig az udvaron a lakása felé. Panaszkodni soha nem hallották az udvar lakói. Az állandó dúdolással pedig egyenesen az elégedett ember benyomását keltette. És Bálint az is volt. Elégedett ember. A kisiparos Bálintnak mindennap fizetett, aszerint, amennyit az dolgozott a darabszámra. Ha nagyobb volt a rendelés, Bálint többet dolgozott, de több pénzzel is siethetett haza. Mert mindig sietett. Akkor is, amikor bőven lett volna, mit dolgoznia. De ő este nyolc órakor kibújt munkakötényéből, leseperte az ingére, nadrágszárára rakódott gyaluforgácsot, és szólt: „Megyek, mert ébren akarom találni a gyermekeket". Felesége — ahogy hazaért — azonnal tányért tett Bálint elé. A gyermekek pedig az asztal túlsó oldalán csendben várták, hogy apjuk befejezze az étkezést. Kint az udvaron, a Bálinték szabójának ablaka előtt lassan gyülekeztek a szomszédok. Rendszerint csak az asszonyok, akik a szobájuk ajtajában álló férjeket időnként türelemre intették: ,,Még csak eszik". Bálint, miután befejezte az evést, átült az asztal mellett lévő ágyra. Intett a fiának, s a fiúcska az apja ölébe tette a kopottszőrű, Mica névre hallgató macskát. A macska nem érezte jól magát Bálint ölében, sunyított, szőre felborzolódott. De ő jobb kezével combjához szorította az állatot, ballal pedig fémpénzt tett az asztal szélére, és odaszólt fiának: „Kezdjed te, Lackó." Kint az udvaron, az ablak előtt álló asszonyok izgatottan intettek férjeiknek: „Kezdődik!" A szabadon engedett macska egy szempillantás alatt bemenekült az ágy alá. A fiú kis idő múlva húzta elő nehezen onnan. Bálint újra fémpénzt tett az asztal szélére, s szólt: „Te következel, Nusika". Az asztal sarka lassan megtelt fémpénzekkel, az ágy alá menekülő macskát pesdig felváltva hozta ki a fiúcska és a kislány. Bálintné idő közben, háttal az ágynak és az eseményeknek, mosogatott. A végszót várta, amelyet hol kevesebb, hol több idő múlva valóban hallott is: „Nincs több" — mondta ilyenkor Btálint, s bizonyításként kifordította zsebe lélését. Az asszony ekkor hátra fordult, beseperte a pénzt az asztalról egy pléhdobozba, miközben odaszólt a gyermekeknek: „Mosdás és fekvés". Bálint pedig rágyújtott egy cigarettára, mosolyogva dőlt hátra az ágyon, s a mosdótél körül szorgoskodó gyermekeket figyelte. Kint az ablak alatt oszladozni kezdtek az udvar lakói. A kárpitos jegyezte meg: „Ma többet keresett, mint tegnap." A kovácsné szólalt meg aztán: „De nem kellett, hogy szöveget is mondjakják a gyermekek." A kovács a feleségére nézett: „Miféle szöveget?" — kérdezte. „Hát a szokottat - mondta az asszony. — Hogy munka nélkül nem lehet pénzt keresni. Ra-ta-ta-ta ta-tata satöbbi." „Ja, igen" - szólt a kovács, és tenyerével elfojtott egy ásítást. SZENYEI SÁNDOR BÁLINT Jecza Péter: ünnep SZELLEMI LÁTÓHATÁR JECZA ! * PETER VILÁGA ■ Az 1972-ben megrendezett wuppertali kiállításának meghívói,“ egy „Panoramikus" felvétel Jecza Péter műterme ábrázolja — az egymás mellett, előtt mögött íorakozó munkák különös harmóniát sugalló látszó,,SCs kuszaságát. Fából, bronzból, fehér műkőből, egyéb nyersen sötét vagy villogóra finomított fénikből képzett (szinte magától képződő) külön világ ez, amelybe a férfiasan súlyos megmunkálóeszkök- vésők, fúrók, kalapácsok, hegesztő pisztolyk harmonikusan beleilleszkednek, szinte maguk a műalkotás jelentőségét sugallva. A temesvári képzőművészeti alap műtermeinek egyikében, egy szép park közepében dolgozik Jecza Péter, napjában sokszor 6—12 órát, ahogy főiskolai tanári elfoglalsága engedi. Látszik rajta, hogy csak a maga alkotta világban érzi igazán otthon magát, de _ i1'“* a vele folytatott beszélgetésből kiviláglik _ é Az újraalkotott világ a valóság művészi interpreladasának igényéből teremtődik. Jecza Péter nem a semmiből, hanem a való világ létező alkotóelemeiből, a természet és az ember alkotta vilg formáit, erővonalait figyelve „teremt egy új viágot“. „Minden alkalommal, amikor szobrot készítek, egy új dologgá (ezt a szót használja, élvezi a szó nyerseségét, prózaiságát) gazdagítom a valóságot“ — mondja, körljárva a „dolgokat", és hagyja, hogy a néző megbarátkozzék ezzel a világgal. A néző lassanként tudatára ébred annak, hogy nem magánlakásokba, nem is múzeumok számára készültek ezek az akotások, hogy mi sem áll távolabb tőlük, mint a liszttő célzat és szándék: sem belsőleg — tehát a szobortestben —, sem térbeli elhelyezés szemponjából nem lehet dekorációs szándékról, megvaósításról beszélni. Bár sem díszítő, sem funkcionáis szándék nem áll bölcsőjüknél, a Jecza-művek, mivel gondolatokat, sőt gondolatrendszereket közvetítenek, mégis „közérdekűek“ — vagyis a művész által is vallott céljuk a kommunikáció, az emberekkel megteremtett kapcsolat. Ilyen értelemben Jecza Péter nem lát alapvető különbséget a „modern“ és „nem modern" képzőművészet közöt. A klasszikus, a barokk, az impresszionista alkotók legnagyobbjai sem díszíteni akarták a teret, a valóságot, hanem gondolatokat akartak közölni embertársaikkal — sokszor a valóságon változtatni kívánó gondolatokat —, s ezáltal a valóságot gazdagítani. Talán csak az a különbség, hogy amazok epikusan oldották meg feladatukat, amíg a modern művész „darabokra“, dolgokra tördelt, nyers, lényegre törő formákkal gazdagítja a világot: olyasmire irányítja figyelmünket, mint például az űr és a tömeg, a tér és anyag egymást kiegészítő, egymás nélkül nem létező dialektikája; vagy az ember lelki, szellemi törekvéseinek megfogalmazása a való világ anyagi és mozgásformáinak felhasználásával, az általuk kínált metaforákkal. Így keletkeztek sorban Jecza repülni készülő fémmadarai; a fém sima ragyogásában a forradalmat felvillantó, menetelő zászlóvivői; a víz erejével ellenszegülő, az idegen közeg ellenállását lebíró úszás fémbe álmodott jelképe; az egymást kiegészítő emberpárról megfogalmazott Meditáció kettős bronzfigurája, és még annyi más, lenyűgöző, még kis méretben is monumentális alkotás. Mindez elmélyülést, szellemi erőfeszítést kedvelő emberre vall. Ugyanakkor, ha az ember jobban megismeri a művészt és környezetét, meglepődve tapasztalja, mennyi hasznos, azonnali, gyakorlati ötlettel, mennyi rögtön alkalmazható, kivitelezhető elgondolással járul a város, városa építéséhez. Csupán egyet említek: az épülő temesvári Diákház homlokzatának kiképzését Jecza Péter fehér műkőből készült monumentális domborműve fogja díszíteni (témája: munka és tanulás). Mivel a domborművet matricába kell önteni, s ez fából készül, a kivitelezés rendkívül költségesnek mutatkozott. Jecza ötlete volt a matricát polisztirolból elkészíteni, ami rendkívül célszerű és főleg kevésbé költséges ... A művész szívesen és sokat foglalkozik a tanítással, foglalkoztatja a „képzőművész-utánpótlás" helyzetének alakulása. Tevékeny, élénk érdeklődésű ember, s ezt valahogy „aranyfedezetként" lehet elkönyvelni jelen és elkövetkezendő művészi pályája számára- LENDVAY ÉVA Iltimi ■ Hmmmmmnammis Jecza Péter: Úszás PALOCSAY ZSIGMOND Aggodon a Földi Szellem Bölcsőm ökörnyomnyi agyag-szőke tócsa, abból békászott ki, s ejtett el a gólya. Kóbor szellő dajkált, varrt rám szellemszárnyat, — örökbe szánt-adott, a bolygó-világnak. Dolgom volt süttetni, a Napot s a Holdat, — pár véka csillagot egyszer földre szórtam. Azon veszett össze, néhány bamba pásztor, — hiába telt színig markuk, tarisznyájuk. — Rokon, öcs, — idegen, aznap egymást marta, rücskös fütykösökkel hókon is vakarta: egyik, a másikat, — arcra bukott holtak, szemébe hószárnyú fénypillék szorultak. Csöndje, nyugtaszakadt, azóta a Földnek; javatok emészti mindaz, mivel ölnek. Elcifrult a bunkó, gyémántdurva-drága! — Hej, csillagszórásom, de meg kellett bánjam. Békét hagytam Holdnak, békét hagytam Napnak, nyakba kapott szárnnyal közéjek zuhantam. Tűzcsóva nyilallt rám: távirányítású, az oktalan halál minden arca bárgyú! — Papolni, gyóntatni, senkit se akartam, — tán csak az fáj, hogy még meg se szólalhattam. HUMÁNUMOD — vajon — lássuk HÁNY KARÁTOS ? — Nem kérdi a bomba, nem kérdi az ágyú; s lehet bárki, bármi, — akár az Úr is Jóbarátod, még sincs hova félreállnod az Égzengő-értelmetlenségben, melyben az okos gépek felfedeznek, s szenvtelenül füstté tesznek. — Tudnak holnap vackort, csillagot is rázni, ám az ember nyugtát meg fogja találni? Magyar Logikácska Számos régebben megjelent vagy még kiadatlan művel ismerkedhettünk meg eddig a Téka sorozat révén, örömmel fedeztük fel a legújabb kiadványok között az Apáczai Csere János Magyar Logikácska című művét és egyéb írásait tartalmazó kötetet, amelyet a Kriterion Könyvkiadó a világhírű humanista születésének 350. évfordulója iránti tisztelgésként adott ki. A könyvben először jelenik meg nálunk teljes egészében a Magyar Logikácska. Itt olvashatjuk ugyanakkor Apáczai Tanácsát, két székfoglaló beszédét, három levelét és egy erdélyi akadémia (főiskola) felállítására kidolgozott tervét, tehát Apáczai magyar nyelven írott munkáit, főműve, a Magyar Encyclopaedia kivételével. Ez utóbbiból részleteket 1965-ben láthattunk nyomtatásban, szintén Szigeti József előszavával és válogatásában. Szigeti József, aki a régi irodalom kutatása terén számos tudományos rangot képviselő eredményt ért el, ez esetben is áttekintő, komoly munkát végzett. A kötet rövid, de ugyanakkor átfogó előszavában a mű és alkotója, az alkotó és kora közötti összefüggéseket vizsgálja. Apáczai esetében hiábavaló az életrajzi adatok keresése. „Napjai külső folyásáról mindössze pár biztos fogódzónk van: mintha szántszándékkal a háttérben maradna, hogy egyedül tevékenysége, művei, a közösség érdekében kifejtett munkája beszéljen róla" - írja az előszóban Szigeti József. De mi is beszélhetne Apáczairól világosabban, mint éppen életműve. Jellemző rá a két székfoglaló beszéd is, amelyben annyi bátorsággal, a reformáció képviselőjeként az új világi alapokra helyezett iskola érdekében száll síkra, ahol „elsősorban is anyanyelvünkön, azaz magyar nyelven való olvasásra és írásra" tanítanának, továbbá pedig „az érdekes matematikai és természettudományokat" adnák elő és csak azután azt, amit a hűbéri rend iskoláiban kizárólag tanítottak: grammatikát, retorikát ... olyat, aminek „se füle, se farka" a „reáliák" nélkül. Apáczai nem csak eszmei síkon szállt szembe kora társadalma iskoláztatási rendszerével, hanem a Magyar Encyklopaediát és a Magyar Logikácskát tankönyvnek szánta egyaránt, ez utóbbit Tanácscsal is ellátta, amelyet „egy tanulásában elcsüggedt" ifjúhoz intéz, s amelynek gondolati gazdagsága annyira időszerű, hogy ma is kezébe veheti bármely diák. Apáczai a társadalmi haladás feltételét abban a nevelésben látta, amely átalakítja a gondolkodást, és önálló gondolkodásra tanít. Hirdette, hogy a tudományokat csak anyanyelven lehet elsajátítani, és hogy a tudományok elsajátításához föltétlen szükséges a logikus gondolkodás. De logikusan gondolkodni még fiatalon meg kell tanulni. Ezért nyomtatta ki 1654-ben Gyulafehérváron a Magyar Logikácskát és ajánlotta az akkor még mindössze kilencéves Rákóczi Ferencnek. De azért is jelentős ez a mű, mivel az első magyar nyelvű filozófiai alkotás. Apáczai Hollandiában írta volt meg a Magyar Logikácskát, és benne „Ramus Logikáját magyarul írván le, szép, könnyű és többnyire gyermeki példákkal“ világosította meg a kitételeket. E tudományos munkában határozza meg először magyarul Apáczai a logikát: „A logika oly tudomány, mely megtanít a dolgoknak közönséges tekinteteknek feltalálására és azoknak jól megítélésére." Vessük csak össze ezt az értelmező kéziszótárban található meghatározással: „... a logika a gondolkodást mint az objektív igazság feltárásának eszközét vizsgáló és a gondolkodás formáit, törvényeit rendszerbe foglaló tudomány". Eltekintve a különböző korokra jellemző nyelvi sajátosságoktól, a két meghatározás gondolati tartalma lényegében ugyanaz. Ebben a műben világosan felfedezhetjük ugyanakkor a descartes-i racionális gondolkodást is: „... kérdezik, hogy ami tisztességes dolog, mind hasznos-e? Hogy úgy legyen, evvel kell megpróbálni, mert törvény szerént való, ilyen formán. Minden törvény szerént való dolog hasznos. Minden tisztességes dolog törvény szerént való. Azért Minden tisztességes dolog hasznos." Befejezésül elmondhatjuk, hogy a Kriterion Könyvkiadó tisztességes és hasznos munkát végzett Apáczai Csere János műveinek újrakiadásával. INCZE IBOLYA * Apáczai Csere János: Magyar Logikácska és egyéb írások. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1975. Téka-sorozat. 32. SZÁM 4—5. OLDAL