Brassói Lapok, 1975 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1975-08-09 / 32. szám

Nyolcvan éves utóélet Augusztus 5-én, Friedrich Engels ha­lálának nyolcvanadik évfordulóján, a világ proletariátusa, egész haladó közvéleménye kegyelettel tisztelgett nagy tanítómestere emlékezete előtt, aki Karl Marxszal együtt a tudományos kommunizmus megteremtésével örök időkre beírta nevét az emberiség tör­ténelmébe. Engels Marxszal együtt elévülhetetlen érdemeket szerzett az egész emberi tudás forradalmasítása révén, kidolgoz­ta a világról és társadalomról vallott dialektikus materialista elméletet, a szocializmust az utópiából a cselekvő tudomány rangjára emelte, s megte­remtette a forradalmi munkásosztály első politikai szervezetét. Engels, a sokoldalú tudós, filozófus, közgazdász, történész, a természettudományok kuta­tója, akárcsak Marx, az emberiség történelme folyamán teremtett szellemi értékek birtokában, jelentős mérték­ben járult hozzá a világ, az emberi társadalom és a gondolkodás objek­tív törvényeinek feltárásához. Marx és Engels a tudat síkján az elnyomott, ki­zsákmányolt proletariátus első nagy felszabadítója, hiszen kimutatta, hogy a kapitalizmus szükségszerűen elbukik, s az emberiség útja a proletariátus forradalmán és diktatúráján keresztül a szocializmushoz, majd a kommuniz­mushoz vezet. Ez az út pedig az el­nyomott osztályok öntudatos harca, a­­melyben a következetesen forradalmi osztály, a proletariátus és annak for­radalmi pártja vállalja a vezető sze­repet, tömöríti maga köré az összes el­nyomottakat. Marx és Engels nagy érdeme, akár­csak a Leniné, aki az imperializmus körülményei között továbbfejlesztette, kiteljesítette a világot megváltoztató marxista eszméket, hogy nemcsak az elmélet síkján fejtette ki tevékenységét, hanem közvetlenül vett részt a világ proletariátusának forradalmi harcában a harc szervezőjeként, irányítójaként. Ennek tulajdonítható, hogy a forradal­mi harcban szerzett tapasztalatok ál­tal kikristályosodott elmélet gyorsan és nagy hatósugárral jutott el a fele minden részére, hazánkba is. Marx és Engels egyes művei kevés­sel megjelenésük után román nyelven is napvilágot láttak, a tudományos szocializmus eszméi nagy hatást fej­tettek ki a román forradalmi és haladó mozgalomra, amely korán kapcsolódott be a nemzetközi munkásmozgalomba. A Román Kommunista Párt megalaku­lása óta magasabb minőségi szintre e­­melte a tudományos szocializmus esz­méit, valamint a forradalmi gyakorlat kapcsolatát, s akárcsak a többi forra­dalmi párt, alkotó módon fejlesztette tovább és alkalmazta a sajátos hazai viszonyokra a marxizmus-leninizmus tanait. Szemléletesen nyilvánul meg a mar­xizmus eszméinek alkotó továbbfejlesz­tése, hazánk történelmének jelenlegi szakaszára való alkalmazása pártunk főtitkára, Nicolae Ceauşescu elvtárs elméleti és gyakorlati tevékenységében, aki a román társadalom előrehaladása útjának tudományos megalapozásával, a kortárs jelenségek és folyamatok dialektikus materialista értelmezésével, a forradalmi harc vívmányainak össze­gezésével jelentős mértékben járul hozzá a marxizmus kincsesházának gazdagításához. Ez egyébként a Marx, Engels, Lenin tevékeny szelleméhez való legméltóbb viszonyulás, amely nagy tanítómeste­reink utóéletét - Friedrich Engels nyolcvan éves utóéletét is — kiteljesíti az időben. apathy Géza 1975. VIII. 9. s­BL Mit tehetünk a színházkedvelők érdekében ? A szerkesztőségünk által szervezett színházi kerekasztal-megbeszélés (A közönség szemével, BL, 24. szám, 1975) tartós visszhangot váltott ki a brassói színházkedvelő közönségből. Számos hozzászólást, levelet juttattak el a szerkesztőség címére az érdekeltek, főként a brassói üzemek dolgozói, ér­tékes és megszívlelendő észrevételek­kel, javaslatokkal igyekezve hozzájárul­ni a színházlátogatás problémáinak megoldásához. Szerkesztőségünk he­lyet adott a hozzászólásoknak, és — mivel a beérkezett levelekben ismét­lődő és egybehangzó véleményeket im­már összegezni lehet — ez alkalommal elérkezettnek látjuk lezárni a vitát és levonni a következtetéseket, amelyeket az összes illetékes szerv figyelmébe a­­jánlunk. Mint kerekasztalunk végszavában hangsúlyoztuk: elsőnek és legfonto­sabbnak a szervezés kérdése mutatko­zik; következik a repertoár, végül az aktív helyi színházi mozgalom lehető­ségeinek kiaknázása. Mindezekhez hoz­zászólt többek közt Bartos Károly gé­pészmérnök (Levél a szerkesztőséghez, 27. szám), aki beszédes számadatokat közölt a munkahelyén (a brassói autó­traktor tervező- és kutatóintézetben) elért közönségszervezés eredményei­ről, hangsúlyozva, hogy az ügyszerető, egyéni szervezőmunkát milyen jól le­het hasznosítani. Azt is jelezte, hogy a Brassói Lapok, a Népi Egyetem, a Kultúrház népszerűsítő, szervezési le­hetőségeit felhasználva, meg lehet va­lósítani, hogy minden gyárnak, minden munkahelynek legyen egy közönség­­szervezője. Ugyanerre hívta fel a figyelmet Un­­gurán Mihály motorszerelő (Jöjjenek el hozzánk is a szervezők, 29. szám), hangsúlyozva azt a tényt, hogy a szer­vezési hiányosságok folytán igen sok színházkedvelő nem jut jegyhez, és in­kább lemond a színházbajárásról. Brassóban kevés a magyar nyelvű szí­nielőadások száma, de még kevesebb­­ azoknak a fizikai dolgozóknak a szá­ma, akik jegyhez jutnak, vagy színház­ba járnak — írja. Munkahelyén — a te­hergépkocsi-üzem motorrészlegén — a magyar nemzetissel dolgozók száma mintegy kétszázötven, de alig 2—3-an járnak színházba. Ésszerű szervezéssel több mint százan rendszeres színházlá­togatókká válhatnának. Idézünk még ezekre vonatkozóan István Sándor esztergályos leveléből. Kétségtelenül minden gyárban szük­ség van „felkészültebb” önkéntes kö­zönségszervezőkre, akiknek szívügye a nemzetiségi művelődés terjesztése. E­­zeknek tudniuk kell egymásról, az el­ért eredményekről, alkalomadtán ki kell cserélniük tapasztalataikat. Az irányító szerepet elvállalhatná a Bras­sói Lapok. Hasonlóképpen ír Bara Albert esz­tergályos, a tehergépkocsi-üzem 420-as aggregát-építő részlegéről: „Jöjjenek el a szervezők hozzánk is, a gépek mellé — írja levelében —, és kérjük Önöket, járjanak közbe annak érdekében a municípiumi illetékes szerveknél, hogy legyenek vasárnap is előadások magyar nyelven, délelőtt és este, mivel ez a nap felel meg leginkább nekünk, akik váltásban dolgozunk. Kérjük ugyanak­kor a színtársulatokat, örvendeztesse­nek meg bennünket opera- és operett­előadásokkal is. Én pl. utoljára 1956-ban láttam a Csárdáskirálynőt Brassóban magyarul! Kálmánt és Lehárt szeret­nénk hallani és román klasszikusokat magyarra fordítva, pl. Caragiale da­rabjait ..." A szerkesztőség ezennel lezártnak tekinti a színházi vitát és vállalja, hogy a fenti problémák ráháruló ré­szének megoldását állandó feladatnak tekinti. BL Furcsa emberként tartották számom Bálintot a szomszé­dok. Nem azért, mert késő délutánonként mindig dúdolva érkezett haza. Ezt az udvar lakói már megszokták. Valójá­ban arra figyeltek volna fel, ha Bálint egyszer csendben nyit be a kapun, és úgy megy végig az udvaron a hosz­­szú ház leghátsó — hatodik egyszobás lakásáig. Az udvaron gyári munkások laktak: öntő, lakatos, kár­pitos, cipőfelsőrész-készítő, kovács és Bálint, az asztalos. Bálint érkezett mindig utolsónak haza a lakók közül. Utolsónak, mert a gyárból rendszerint egy ablakkereteket készítő kisiparoshoz ment, annak segített két-három, de előfordult, hogy négy órát is egy-egy délután. Aszerint, hogy mikor mekkora megrendelése volt a kisiparosnak. Két gyermeke volt Bálintnak és egy beteges, a háztar­tás gondjaival foglalkozó, korán megvénült asszonya. A fia nyolcéves volt, a leánya hat, két egészséges, értelmes gyermek, akik mindennap türelmetlenül várták-lesték ap­juk érkezését. Bálint érkezését azonban az udvar lakói is szinte any­­nyira várták, mint a gyermekek. A kovács felesége szerint Bálint „módszere igenis figyelemre méltó". A mondat hallatán csak a kárpitos bó­logatott, miközben a kovács egy ásítást fojtott el tenyeré­vel. Ezzel a gesztussal is érzékeltette, hogy feleségével nemcsak egyetért, hanem ehhez a sikerült megfogalma­záshoz neki is köze van. Hasonló megbeszélésekre gyakran sor került a kárpi­tos lakásában. Egyszerűen azért, mert az ő szobájuk volt a legnagyobb a ház hat szobája közül. Előfordult azon­ban - és meglehetősen sűrűn -, hogy a megbeszélésre nem került sor, mert a kárpitos részegen került haza késő délután, s ilyenkor az udvaron mély pátosszal és tökéle­tes átéléssel szavalni kezdte a „Mit nekem, ti zordon Kárpátoknak" kezdetű verset. Mindig ugyanezt. És mindig­­ ebben az állapotban valóban csodálatra méltó — ön­kritikával. Mert a szavalás előtt mindenkor leszögezte: „A rum nem bővíti a repertoárt“. Erre a bölcs megjegyzésre a kovácsné minden esetben bólogatott, a kovács pedig ásítást fojtott el tenyerével. De mindez senkit sem zavart. A fő téma, a tulajdonkép­pen megfejtetlen és végső állásfoglalást még senkiben sem eredményező téma, Bálint volt. Pontosabban, Bálint és gyermekei. Bálint esténként dúdolva lépett be a kapun, és dúdol­va haladt végig az udvaron a lakása felé. Panaszkodni soha nem hallották az udvar lakói. Az állandó dúdolással pedig egyenesen az elégedett ember benyomását keltette. És Bálint az is volt. Elégedett ember. A kisiparos Bálintnak mindennap fizetett, aszerint, amennyit az dolgozott a darabszámra. Ha nagyobb volt a rendelés, Bálint többet dolgozott, de több pénzzel is siethetett haza. Mert mindig sietett. Akkor is, amikor bő­ven lett volna, mit dolgoznia. De ő este nyolc órakor ki­bújt munkakötényéből, leseperte az ingére, nadrágszárá­ra rakódott gyaluforgácsot, és szólt: „Megyek, mert ébren akarom találni a gyermekeket". Felesége — ahogy hazaért — azonnal tányért tett Bá­lint elé. A gyermekek pedig az asztal túlsó oldalán csend­ben várták, hogy apjuk befejezze az étkezést. Kint az udvaron, a Bálinték szabójának ablaka előtt lassan gyülekeztek a szomszédok. Rendszerint csak­ az asszonyok, akik a szobájuk ajtajában álló férjeket időn­ként türelemre intették: ,,Még csak eszik". Bálint, miután befejezte az evést, átült az asztal mel­lett lévő ágyra. Intett a fiának, s a fiúcska az apja ölébe tette a kopottszőrű, Mica névre hallgató macskát. A macs­ka nem érezte jól magát Bálint ölében, sunyított, szőre felborzolódott. De ő jobb kezével combjához szorította az állatot, ballal pedig fémpénzt tett az asztal szélére, és odaszólt fiának: „Kezdjed te, Lackó." Kint az udvaron, az ablak előtt álló asszonyok izgatot­tan intettek férjeiknek: „Kezdődik!" A szabadon engedett macska egy szempillantás alatt bemenekült az ágy alá. A fiú kis idő múlva húzta elő ne­hezen onnan. Bálint újra fémpénzt tett az asztal szélére, s szólt: „Te következel, Nusika". Az asztal sarka lassan megtelt fémpénzekkel, az ágy alá menekülő macskát pesdig felváltva hozta ki a fiúcska és a kislány. Bálintné idő közben, háttal az ágynak és az eseményeknek, mosogatot­t. A végszót várta, amelyet hol kevesebb, hol több idő m­­úlva valóban hallott is: „Nincs több" — mondta ilyenkor Btálint, s bizonyításként kifordítot­ta zsebe lélését. Az asszo­­ny ekkor hátra fordult, beseperte a pénzt az asztalról egy pléhdobozba, miközben odaszólt a gyermekeknek: „Mosdás­ és fekvés". Bálint pedig rágyújtot­t egy cigarettára, mosolyogva dőlt hátra az ágyon, s a mosdótél körül szorgoskodó gyermekeket figyelte. Kint az ablak alatt os­zladozni kezdtek az udvar lakói. A kárpitos jegyezte meg: „Ma többet keresett, mint teg­nap." A kovácsné szólalt meg aztán: „De nem kellett, hogy szöveget is mondjak­ják a gyermekek." A kovács a feleségére nézett: „Miféle szöveget?" — kérdezte. „Hát a szokottat - mondta az a­sszony. — Hogy munka nélkül nem lehet pénzt keresni. Ra-ta-ta-ta ta-tata satöbbi." „Ja, igen" - szólt a kov­ács, és tenyerével elfojtott egy ásítást. SZENYEI SÁNDOR BÁLINT Jecza Péter: ü­nnep SZELLEMI LÁTÓHATÁR JECZA ! * PETER VILÁGA ■ Az 1972-ben megrend­ezett wuppertali kiállításá­­nak meghívói,“ egy „Panoramikus" felvétel Jecza Péter műterme ábrázolja — az egymás mellett, előtt mögött íorakozó munkák különös harmóniát sugalló látszó,,SCs kuszaságát. Fából, bronzból, fe­hér műkőből, egyéb nyersen sötét vagy villogóra finomított fénik­ből képzett (szinte magától képző­dő) külön világ ez, amelybe a férfiasan súlyos meg­­munkálóeszkö­k- vésők, fúrók, kalapácsok, he­gesztő pisztolyk harmonikusan beleilleszkednek, szinte maguk­­ a műalkotás jelentőségét sugallva. A temesvári képzőművészeti alap műtermeinek egyikében, egy szép park közepében dolgozik Jecza Péter, napjában sokszor 6—12 órát, ahogy főiskolai tanári elfoglalsága engedi. Látszik rajta, hogy csak a maga alkotta világban érzi igazán otthon magát, de _ i1'“* a vele folytatott beszélgetésből kiviláglik _ é Az újra­alkotott világ a valóság művészi interpreladasának igényéből teremtődik. Jecza Péter nem a semmiből, hanem a való vi­lág létező alkotóelemeiből, a természet és az em­ber alkotta vilg formáit, erővonalait figyelve „te­remt egy új viágot“. „Minden alkalommal, amikor szobrot készítek, egy új dologgá (ezt a szót használja, élvezi a szó nyerseségét, prózaiságát) gazdagítom a valóságot“ — mondja, kör­ljárva a „dolgokat", és hagyja, hogy a néző megbarátkozzék ezzel a világgal. A néző lassanként tudatára ébred annak, hogy nem ma­gánlakásokba, nem is múzeumok számára készül­tek ezek az akotások, hogy mi sem áll távolabb tőlük, mint a liszttő célzat és szándék: sem belső­leg — tehát a szobortestben —, sem térbeli elhe­lyezés szemponjából nem lehet dekorációs szán­dékról, megvaósításról beszélni. Bár sem díszítő, sem funkcionáis szándék nem áll bölcsőjüknél, a Jecza-művek, mivel gondolatokat, sőt gondolat­rendszereket közvetítenek, mégis „közérdekűek“ — vagyis a művész által is vallott céljuk a kommuni­káció, az emberekkel megteremtett kapcsolat. Ilyen értelemben Jecza Péter nem lát alapvető különbséget a „modern“ és „nem modern" képző­művészet közöt. A klasszikus, a barokk, az im­presszionista alkotók legnagyobbjai sem díszíteni akarták a teret, a valóságot, hanem gondolatokat akartak közölni embertársaikkal — sokszor a va­lóságon változtatni kívánó gondolatokat —­, s ez­által a valóságot gazdagítani. Talán csak az a különbség, hogy amazok epikusan oldották meg feladatukat, amíg a modern művész „darabokra“, dolgokra tördelt, nyers, lényegre törő formákkal gazdagítja a világot: olyasmire irányítja figyelmün­ket, mint például az űr és a tömeg, a tér és anyag egymást kiegészítő, egymás nélkül nem létező dia­lektikája; vagy az ember lelki, szellemi törekvései­nek megfogalmazása a való világ anyagi és moz­gásformáinak felhasználásával, az általuk kínált metaforákkal. Így keletkeztek sorban Jecza re­pülni készülő fém­madarai; a fém sima ragyogá­sában a forradalmat felvillantó, menetelő zászló­vivői; a víz erejével ellenszegülő, az idegen közeg ellenállását lebíró úszás fémbe álmodott jelképe; az egymást kiegészítő emberpárról megfogalmazott Meditáció kettős bronzfigurája, és még annyi más, lenyűgöző, még kis méretben is monumentális al­kotás. Mindez elmélyülést, szellemi erőfeszítést kedvelő emberre vall. Ugyanakkor, ha az ember jobban megismeri a művészt és környezetét, meglepődve tapasztalja, mennyi hasznos, azonnali, gyakorlati ötlettel, mennyi rögtön alkalmazható, kivitelezhető elgondolással járul a város, városa építéséhez. Csupán egyet említek: az épülő temesvári Diákház homlokzatának kiképzését Jecza Péter fehér mű­kőből készült monumentális domborműve fogja dí­szíteni (témája: munka és tanulás). Mivel a dom­borművet matricába kell önteni, s ez fából készül, a kivitelezés rendkívül költségesnek mutatkozott. Jecza ötlete volt a matricát polisztirolból elkészí­teni, ami rendkívül célszerű és főleg kevésbé költ­séges ... A művész szívesen és sokat foglalkozik a tanítás­sal, foglalkoztatja a „képzőművész-utánpótlás" helyzetének alakulása. Tevékeny, élénk érdeklődé­sű ember, s ezt valahogy „aranyfedezetként" lehet elkönyvelni jelen és elkövetkezendő művészi pá­lyája számára- LENDVAY ÉVA Iltimi ■ Hmmmmmnammis Jecza Péter: Úszás PALOCSAY ZSIGMOND A­ggodon a Földi Szellem Bölcsőm ökörnyomnyi agyag-szőke tócsa, abból békászott ki, s ejtett el a gólya. Kóbor szellő dajkált, varrt rám szellemszárnyat, — örökbe szánt-adott, a bolygó-világnak. Dolgom volt sü­ttetni, a Napot s a Holdat, — pár véka csillagot egyszer földre szórtam. Azon veszett össze, néhány bamba pásztor, — hiába telt színig markuk, tarisznyájuk. — Rokon, öcs, — idegen, aznap egymást marta, rücskös fütykösökkel hókon is vakarta: egyik, a másikat, — arcra bukott holtak, szemébe hószárnyú fénypillék szorultak. Csöndje, nyugtaszakadt, azóta a Földnek; javatok emészti mindaz, mivel ölnek. Elcifrult a bunkó, gyémántdurva-drága! — Hej, csillagszórásom, de meg kellett bánjam. Békét hagytam Holdnak, békét hagytam Napnak, nyakba kapott szárnnyal közéjek zuhantam. Tűzcsóva nyilallt rám: távirányítású, az oktalan halál minden arca bárgyú! — Papolni, gyóntatni, senkit se akartam, — tán csak az fáj, hogy még meg se szólalhattam. HUMÁNUMOD — vajon — lássuk HÁNY KARÁTOS ? — Nem kérdi a bomba, nem kérdi az ágyú; s lehet bárki, bármi, — akár az Úr is Jóbarátod, még sincs hova félreállnod az Égzengő-értelmetlenségben, melyben az okos gépek felfedeznek, s szenvtelenül füstté tesznek. — Tudnak holnap vackort, csillagot is rázni, ám az ember nyugtát meg fogja találni? Magyar Logikácska Számos régebben megjelent vagy még ki­adatlan művel ismerkedhettünk meg eddig a Téka sorozat révén, örömmel fedeztük fel a legújabb kiadványok között az Apáczai Csere János Magyar Logikácska című művét és e­­gyéb írásait tartalmazó kötetet,­ amelyet a Kriterion Könyvkiadó a világhírű humanista születésének 350. évfordulója iránti tisztelgés­ként adott ki. A könyvben először jelenik meg nálunk tel­jes egészében a Magyar Logikácska. Itt ol­vashatjuk ugyanakkor Apáczai Tanácsát, két székfoglaló beszédét, három levelét és egy erdélyi akadémia (főiskola) felállítására ki­dolgozott tervét, tehát Apáczai magyar nyel­ven írott munkáit, főműve, a Magyar Encyclo­paedia kivételével. Ez utóbbiból részleteket 1965-ben láthattunk nyomtatásban, szintén Szigeti József előszavával és válogatásában. Szigeti József, aki a régi irodalom kuta­tása terén számos tudományos rangot képvi­selő eredményt ért el, ez esetben is áttekin­tő, komoly munkát végzett. A kötet rövid, de ugyanakkor átfogó előszavában a mű és al­kotója, az alkotó és kora közötti összefüggé­seket vizsgálja. Apáczai esetében hiábavaló az életrajzi adatok keresése. „Napjai külső folyásáról mindössze pár biztos fogódzónk van: mintha szántszándékkal a háttérben maradna, hogy egyedül tevékenysége, művei, a közös­ség érdekében kifejtett munkája beszéljen ró­la" - írja az előszóban Szigeti József. De mi is beszélhetne Apáczairól világosabban, mint éppen életműve. Jellemző rá a két szék­foglaló beszéd is, amelyben annyi bátorság­gal, a reformáció képviselőjeként az új vi­lági alapokra helyezett iskola érdekében száll síkra, ahol „elsősorban is anyanyelvünkön, azaz magyar nyelven való olvasásra és írás­ra" tanítanának, továbbá pedig „az érdekes matematikai és természettudományokat" ad­nák elő és csak azután azt, amit a hűbéri rend iskoláiban kizárólag tanítottak: gramma­tikát, retorikát ... olyat, aminek „se füle, se farka" a „reáliák" nélkül. Apáczai nem csak eszmei síkon szállt szembe kora társadalma iskoláztatási rendszerével, hanem a Magyar Encyklopaediát és a Magyar Logikácskát tan­könyvnek szánta egyaránt, ez utóbbit Tanács­csal is ellátta, amelyet „egy tanulásában el­csüggedt" ifjúhoz intéz, s amelynek gondolati gazdagsága annyira időszerű, hogy ma is kezébe veheti bármely diák. Apáczai a társadalmi haladás feltételét ab­ban a nevelésben látta, amely átalakítja a gondolkodást, és önálló gondolkodásra tanít. Hirdette, hogy a tudományokat csak anya­­nyelven lehet elsajátítani, és hogy a tudo­mányok elsajátításához föltétlen szükséges a logikus gondolkodás. De logikusan gondol­kodni még fiatalon meg kell tanulni. Ezért nyomtatta­­ ki 1654-ben Gyulafehérváron a Magyar Logikácskát és ajánlotta az akkor még mindössze kilencéves Rákóczi Ferenc­nek. De azért is jelentős ez a mű, mivel az első magyar nyelvű filozófiai alkotás. Apáczai Hollandiában írta volt meg a Magyar Logi­kácskát, és benne „Ramus Logikáját magya­rul írván le, szép, könnyű és többnyire gyer­meki példákkal“ világosította meg a kitéte­leket. E tudományos munkában határozza meg először magyarul Apáczai a logikát: „A logika oly tudomány, mely megtanít a dol­goknak közönséges tekinteteknek feltalálásá­ra és azoknak jól megítélésére." Vessük csak össze ezt az értelmező kéziszótárban található meghatározással: „... a logika a gondol­kodást mint az objektív igazság feltárásának eszközét vizsgáló és a gondolkodás formáit, törvényeit rendszerbe foglaló tudomány". El­tekintve a különböző korokra jellemző nyelvi sajátosságoktól, a két meghatározás gondo­lati tartalma lényegében ugyanaz. Ebben a műben világosan felfedezhetjük ugyanakkor a descartes-i racionális gondolkodást is: „... kérdezik, hogy ami tisztességes dolog, mind hasznos-e? Hogy úgy legyen, evvel kell megpróbálni, mert törvény szerént való, ilyen formán. Minden törvény szerént való dolog hasznos. Minden tisztességes dolog törvény szerént való. Azért Minden tisztességes dolog hasznos." Befejezésül elmondhatjuk, hogy a Kriterion Könyvkiadó tisztességes és hasznos munkát végzett Apáczai Csere János műveinek újra­kiadásával. INCZE IBOLYA * Apáczai Csere János: Magyar Logikácska és egyéb írások. Kriterion Könyvkiadó, Bu­karest, 1975. Téka-sorozat. 32. SZÁM 4—5. OLDAL

Next