Brassói Lapok, 1929. március (35. évfolyam, 48-73. szám)
1929-03-01 / 48. szám
Szerkesztőség -ff- Kiadóhivatal Nyomda BRASSÓ, KAPI-LICCA 64-66 SZÁM ÁRA (Bukarestben îs) 5 LEJ POLITIKAI NAPILAP Főszerkesztő: SZELE BÉLA dr. Péntek, 1929 március hó XXXV. évfolyam 48. szám TELEFON-INTERURBANI Szerkesztőség és kiadóhivatal 1977 és 82 szám Iui—■mz.iMzrza-.ţ-î-.TU-r------ ----- —Tryilllillllllllll li I III ||| Ne csak tanácskozzunk, hanem cselekedjünk is! lila: Dr. György József gazdálkodó, kamarai képviselő A képviselőház egyik közelebbi ülésén a belügyi államtitkár kivándorlási ügyben hozzá intézett kérdésre válaszolva, fájó érzéssel közölte, hogy a máramarosi, bihari, hunyadi és más vidéki román földmívesek milyen nagy számban fordulnak hozzá útlevélért és hogy a bevándorlás sokfelé lehetetlen vagy nagy nehézségekbe ütközik. Beszédét N. Iorga, a románság nagy tiszteletben álló tudósa. ismételten szenvedélyes közbeszólásokkal szakította meg, oly értelemben, hogy egyáltalán nem szabad megengedni a román földmívesek kivándorlását. Utolsó megjegyzése, melyet magából kikelve tett, az volt, hogy bottal, korbáccsal kell a román paraszt gazdát földjéhez és kötelességéhez szorítani. Nem a józan megfontolás, csak a hirtelen kitörő Indulat szavai voltak ezek, mert Jorga nagyon jól tudja, hogy a parasztgazdát nem kell bottal hajtani ahhoz a földhöz, amely kenyeret tud neki adni, de bottal sem lehet kényszeríteni, hogy megmaradjon azon a földön, amely minden fáradtsága és munkája ellenében a száraz kenyeret sem biztosítja számára. Ezek az Indulatos szavak minden közgazdasági bölcselkedésnél igazolják, hogy hazánkban milyen nagy súlya, nagy fontossága van a földmíves társadalmi osztály munkájának. Természetes, hiszen földmivelő állam vagyunk, s ha a földmíves beszünteti a munkát, az iparos és kereskedő is zsebre dughatja a kezét, nincs mit venni, nincs kinek eladni. Ezek az Indulatos szavak minden statisztikai adatokkal alátámasztott értekezésnél szembeszökőkben tárják elénk, hogy mezőgazdaságunk betegsége elérte a válságos pillanatot, amikor a segítséggel többé nem lehet várni. Nem is várnak. Napokkal előbb az összes lapok közölték, hogy a kormány megnyerte a „Dresdener Bank“ részvételét egy földhitelintézet létesítéséhez s elhatározta, hogy egy milliárd lej alaptőkével az Intézetet már most megalakítja és az működését azonnal megkezdi. Ez még csak kezdet, csak átmeneti tüneteket orvosló segítség, de kétségtelen, hogy a kormány s az állam által támogatott társadalmi tényezők meg fogják találni a módokat s elő fogják teremteni az eszközöket, amelyek a földmíves társadalmi osztályt válságos helyzetéből kisegítik és termelőképességét teherbíróvá teszik. S Itt álljunk meg és kérdezzük meg magunktól: Vájjon magyar kisebbségi szempontból nem éppen olyan fontos és égető a földmivelő osztály válságos helyzete, mint állami és társadalmi szempontból? Váljon azok az eszközök, amelyekkel az állam és a román társadalom a földmívesség segítségére siet, egyformán fogják gyógyító hatásukat éreztetni a magyar gazdatársadalom bajaival szemben is? A felelet, amit e kérdésre adhatunk, fogja megszabni a magyar kisebbségi társadalom feladatát és kötelességét. Az első kérdésre habozás és gondolkozás nélkül felelhetünk igennel, hiszen a magyarság még nagyobb számban földmivelő, mint az összlakosság s a magyar földmivelésnek az általános gazdasági bajokból származó nehézségeken kívül még a fajiságból keletkezett betegségei is vannak, amelyekből még szintén nem gyógyult ki. A második kérdés megfelelésénél talán lehet valami véleményeltérés, de itt is nem annyira a lényegben, mint inkább abból a szempontból, hogy helyes-e vagy nem a feleletet nyíltan megadni. Azt hiszem, hogy a tiszta, világos helyzet a legjobb útbaigazító. Azért egyenesen és őszintén megmondom, hogy szerintem a tételít: »nem.“ A múlt tapasztalataiból tudjuk, hogy a Jorga által jelképesen aposztrofált bot valóságosan használva a magyar földművest, nem visszahajtotta az elhagyott földhöz, hanem igyekezett minél messzebbre üldözni attól. Egyelőre a jövőre sem várhatunk egyebet; nem, mindaddig, amíg az állami igazgatásban az a felfogás irányadó, hogy bármilyen erkölcsi és anyagi erő csak teher az államnak, ha kisebbségi tulajdon és amíg az állam a kisebbségi tömegek erővesztesége folytán szenvedett gyengüléséért elég kárpótlást talál abban, hogy az uralkodó faj számaránya a kisebbségéhez viszonyítva javult. Ennek a felfogásnak természetesen következménye, hogy legyen az bor, vagy földhitel, mezőgazdasági oktatás, vagy kivitel-szervezés, vagy bármiféle mezőgazdasági érdeket szolgáló intézmény, sohasem fogja ugyanolyan mértékben támogatni a magyar földmíves társadalmat. S ezen tény a magyar kisebbségi társadalomra fontos kötelességeket ró, amelyeknek elmulasztása végzetes helyzetbe sodorhat. Azt a hiányt, amitz állami és államilag támogatott társadalmi intézmények a magyar földmíves társadalommal szemben nem töltenek be, valami módon be kell tölteni, hogy a különben szükségkép beálló leromlásnak elejét vegyük. Nekünk más eszközök nem állanak rendelekezésünkre; a magyar kisebbségi társadalomnak kell vállalnia azon kötelezettséget, hogy pótolja a hiányt, amit az állami intézmények hagynak. Ezt minél előbb, minél sürgősebben kell megtennie, mert minden órai késedelem rosszabbítja a helyzetet, nehezíti a gyógyítást. Meg kell tennie bármilyen áldozatok árán is, mert kisebbségi épületünknek nem oromdiszel szenvedtek sérülést, hanem az alapzati falakon estek veszedelmes rongálások s ha ezeket idejében ki nem javítjuk, az épület falai és tetőszerkezete is összedőlhetnek s az újraépítés, ha nem lehetetlen, igen-igen nehéz lesz, össze kell szednünk minden erőnket, a legégetőbb, a legveszedelmesbb baj elhárítására kell fordítanunk minden figyelmünket. Ne csináljunk úgy, mint a gondtalan kertész; a fa ágait nyesegeti és virágait ápolgatja s nem nézi s nem látja, hogy a fa gyökerét támadta meg a pusztító kór. Ne éljünk úgy, mint a hím gavallér, aki leszámolt már az élettel s mielőtt egy golyóval intézné el földi számadásait, még egy előkelő, uri vacsorát rendez. Még nem érezzük magunkat halálra itéltnek, még élni akarunk! de akkor tennünk is kell valamit, hogy életünk ne váljék nyomorúságos, kínos tengődésé, jobb életlehetőségeknek önállóságát veszített szolgájává! A liberálisok a besszarábiai kérdéssel akarják megbuktatni a kormányt Stere a régenstanács előtt — Cuza is megszólal Bukarest, február 2?. A liberálisok pillanatnyi szünet nélkül újabb és újabb támadásokat indítanak a kormány ellen a besszarábiai kérdésben. Ma már kétségtelennek látszik, hogy a beszarábiai kérdés csak ürügy arra, hogy ennél a pontnál emeljék ki a kormányt a helyéből. Besszarábiában bolsevista veszély fenyeget és ennek csak Stere az oka. Hogy ezek a támadások menyire tervszerűleg indultak meg, legjellemzőbb az a tény, hogy a liberálisok 9 évvel ezelőtt teljesen hasonló módon buktatták meg az első Vajda kormányt. A Vajda-kományban akkor még Lupu dr. foglalt helyet, akiről a liberális lapok azt állították, hogy ő az, aki a munkás tömegeket felizgatja és általános sztrájkra hecceli. Kilenc évvel ezelőtt Lupunk hívták a mai Sterét és a besszarábiai veszedelem helyett általános proletárdiktatúra mumusával ijesztgették az országot. Nagyon jellemző, az a tény is, hogy kilenc évvel ezelőtt Averescu generális pontosan azt a szerepet játszotta, mint ma, azaz ő is beállt a liberális kórusba szedelmét kiáltotta a világ négy sarka felé. Kilenc évvel ezelőtt sikerült a liberálisoknak az elhelyezett akna. Vajda kormánya megbukott és a liberálisok átvették az uralmat. Ma azonban egészen más a helyzet, mint volt kilenc évvel ezelőtt. Akkor még Bratianu Jones vezette a liberális rohamcsapatokat és még élt Ferdinánd király , akiről Averescu generális a szenátus nyílt ülésén jelentette ki, hogy mindenben támogatta Bratianut. Ma elképzelhetetlen, hogy a régenstanács megbuktassa a Maniu-kormányt. Teljesen valószínűtlen, hogy a liberálisokat bíznák meg a régenstanács kormány alakításával, hiszen a liberálisok alig három hónappal ezelőtt éppen azért buktak meg, mert képtelenek voltak a kormányzásra Az a gondolat pedig egyenesen nevetségesen hat, hogy talán Averescu generális kaphatna megbízást. A régenstanács egy esetleges kormányválság esetén kétségtelenül megint nemzeti kormány gondolatát vetné fel. A mi azonban nem volt megvalósítható három hónappal ezelőtt, megvalósítható-e ma? Semmiképpen sem. A nemzeti parasztpárt semmi körülmények között se venne részt ilyen alakulatban. Tehát nem maradhatna más hátra, mint egy diktatúra kormány. És ez még gondolatnak is abszurdum a jelenlegi politikai helyzetben. Ilyen körülmények között a liberálisok hatalmas támadásainak nem lesz és nem lehet meg a várt eredménye. Az, aki a politikai boszorkánykonyhák kulisszái mögé lát, tisztában van azzal, hogy a liberális párt kénytelen ezt az utolsó kétségbeesett harcot megpróbálni, mert a kormány gazdasági törvényei létalapjaiban remegtetik meg a liberális építményeket és a liberálisok nem várhatnak négy évig ölbe tett kezekkel. Bármenyire is kilátástalannak látszik a küzdelem, a levitézlett és közundornak örvendő lebbálisok mégis közelharcba merészkednek. Van arcuk ahoz, hogy puri, fikát®aminábégben szerepeljenek. mai SZAMUNK 12 oldal"