Brassói Lapok, 1929. április (35. évfolyam, 74-95. szám)

1929-04-18 / 87. szám

4. oldal, 8­. szám, 19£9. április 18. Elkésett beszámoló a székely írók magyarországi útjáról Irta­­.Benedek Elek SZEGED—DEBRECEN Három székely ifjú fogadott a szegedi pályaud­varon: két Benedek s egy Buday, mindkettő erdővi­­déki eredés. Ők is találomra jöttek elénk. Ezzel a mostani látogatással négyszer látogattam meg Tö­mörkény, Gulácsy és Móra városát. Azt a várost, a melynek levegőjében valaha régen megfürdette lel­két Mikszáth Kálmán, Pósa Lajos és Gárdonyi Géza s diadalútjukra úgy indultak el. Az 1883-ik esztendő tavaszára esik első látoga­tásom. Este érkeztem, a hajón. Fényárban úszott a város. Mondanom se kell tán, hogy nem az én tiszte­letemre gyúltak ki a lámpák. Gyermekember voltam, de mégis nagy dicsőség ért: mint akkoriban az egyet­len székely újságíró, adjutánsa lettem Odescalchi Ar­­thurnak, a magyar ruhát soha le nem vető „csángó“ hercegnek, akit azzal bízott meg az ország, hogy né­hány ezer csángót Bukovinából vezényeljen haza, az édes anyaföld kebelére. A másik adjutáns szintén gyermekember volt: Szádeczky Lajos, nemrég a ko­lozsvári, most a szegedi egyetem történettanára. Fe­lejthetetlen emlékem, hogy amikor bevonultunk a Ti­­sza-szállóba, egy kövér, széles mellű néni megölelt, jobbról-balról megcsókolt „édes csángóm, lelkem csángóm“ kiáltással egy ezüst forintost nyomott a markomba. „Köszönöm lelkem néném, — Így én — de van nálamnál szegényebb csángó is“ s ezzel egy utánam lődögélő csángó asszony markába loptam a pengőt. Ezt az ölelést, ezt a csókot annak köszönhetem, hogy csángónak néztek. Hideg tavasz volt akkor is, Bukovinában csizmát, báránybőr sapkát szereztem, így léptem át a szent küszöböt. Mert szent volt nekem akkor az a küszöb, többek közt azért is, porában ját­szott az aranyhajú Mária, ezidőszerint: nagyanyó­­ka. Második látogatásom az 1889-ik esztendőre­­esik. Akár is tél volt, de valahogy melegebb a levegő. Az­ért jártam akkor Szegeden, hogy Pósa Lajost hozzuk fel Pestre, az ország szivébe. Hogy csináljunk ketten újságot a gyermekeknek. Nagy teremben hosszú fe­hér asztal: a szegediek búsultak, hogy elvisszük Pó­­sát, mi pestiek örültünk, hogy jön velünk, de ismét­lem: valahogy melegebb volt a levegő. Senki sem ér­deklődött a vallásom után, s Wolfner Józsefet, az újság kiadóját sem nézték ki, pedig, — mi tagadás — zsidó volt. Sőt az ma is. Harmadik látogatásom az 1902-ik esztendőre esik. Akkor is tél volt, de akkor is valahogy mele­gebb a levegő. Azért mentem akkor Szegedre, hogy a Székelyföld felé irányítsam az alföldi magyarok szí­vét. Nem egyedül mentem, többen valánk székelyek. Ha jól emlékszem: Jancsó Benedek, Gaál Mózes, Györffy Gyula, s talán Jakab Ödön. Nagy és zsúfolt terem. Micsoda melegség, micsoda lelkesség! Együtt tapsolt nekünk katholikus, református és zsidó. Esik a negyedik látogatás az 1929-ik esztendő telére. És fogadnak a székely fiúk nagy kesergés­­sel, mondván: Minket itt gyűlölnek. Tőlünk azt kér­dezte Glattfelder püspök úr, amikor felkértük véd­nöknek: vájjon nem baloldaliak-e azok a székely írók. És elkeseregték azt is, hogy itt az erdélyit, ha katholikus is, reformátusnak nézik. Hogy volt adju­tánstársam nem tiszteli meg az esténket, mert „saját tiszteletére“ éppen erre az estére rendezett vacsorát. (A „saját tiszteletére“ nem az én kitalálásom, ez az ifjak keserű megjegyzése.) Tavaszias nap volt, de úgy éreztem, hogy hideg szél suhintott meg. Szerettem volna valamit mondani Móra Ferencnek, de ő messze járt Szegedtől, valahol Spanyolországban, így csak üzenhettem neki. Majd megmondom, mit. Mesedélután nyitotta meg az estét. Egy nagy­­nagy terem, olyanszerű, mint Brassóban az Apollo­­terem, csordulásig tele gyermekkel. Nagy csapatok rekedtek kint. Ezek nem kérdezték tőlem a valláso­mat, mert tudták, hogy az én vallásom a faji és fe­lekezeti különbséget nem ismerő szeretetnek a vallá­sa. Itt az Istenhozott­ban sem volt hiány: kedves kis székely kaput festett Veres Elemér egyetemi tanár, bokrétával fogadott a felesége, Orbók Ilonka, amely bokrétát... másnap Debrecenben a Csokonai Vitéz Mihály sírjára tettem le. Ugy­e, édes Ilonka, jó hely­re tettem a virágát? Most te azt hiszed nyájas olvasó, hogy amilyen teli volt gyermekkel az a nem tudom hogy hívják te­rem, oly üres volna a Tisza-szálló nagy terme. Té­vedsz. A terem tele volt. Az egyetemi tanárok nagy­­része jelen. Ellenben, bennszülöttek megállapítása szerint, római katholikus magyar alig tíz volt, zsidó mindössze három. E megállapítás után, először éle­temben, kiváncsi lettem, hogy mely felekezetűek az én fiaim, akikkel hol az erdélyi, hol a magyarorszá­gi országutat róvom. Kisült, hogy közülünk négy a katholikus, kettő a református. Istenem, Istenem, mit szól majd ehhez Debrecen? A kálvinista Róma. Huh! Ez a hideg levegő! Mit mondok: hideg levegő. Benn a Tisza szálló nagytermében meleg volt a levegő. Csupa megértő lé­lekre találtunk. Mindent megértettek, még a Kacsó Sándor „nemzetiségi“ novelláját is. A sajtó? Csupa melegség minden sora. Itt csak egyetlenegy visszás, bántó dolog volt: azok hiányoztak, akiknek elsősor­ban kellett volna érdeklődniük aziránt: vájjon mit csinálnak odahaza ezek a székely írók. Hátha szín­­magyarok ők, ha „baloldali“ is a h­írek? Ebben az évben volt 50-ik fordulója a szegedi ár­víznek. Akkor a király is (Ferenc József) megnézte a rettenetes pusztulást. Az újságírók lélekzetvisszafajt­­va várták, hogy várjon mit mond a király. És a ki­rály hallgatott, egy szót sem szóla, nem. S­ám, mégis belekerült az olvasókönyvekbe, hogy ezt mondá, sze­ged szebb lesz, mint volt. Hiszen való igaz, Szeged szebb lett, mint volt. Tenger­pénzt épít bele most is az állam, hogy méltó hajléka legyen a kolozsvári ma­gyar egyetemnek. Csak egyet nem tud senki: hol he­lyezkednek majd el azok az erdélyi ifjak, akik itt szereznek diplomát. S még egyet nem tud, úgy lát­szik, senki Szeged városában, hogy a királyi mondás egy zsidó újságírónak a kitalálása. Sasvári Ármin volt ez az újságíró. Kellett valamit adni a király szá­­jába: egy magyar ajkaknak való mézes madzagot s a Pestre visszautazó újságírók eg­yértelemmel elfogad­ták a zsidó újságíró királyi mondását. Azét a zsidó újságíróét, akinek népe ma ki van zárva a szegedi keresztény társadalomból. Búcsúzáskor azt üzentem Móra Ferencnek: ez­után ne a föld alatt kutassa az ó- és középkort. Ott sétál az Szeged utcáin. No, ide sem megyek többé hát egymást követő télen voltam Debrecen, he­lyesebben: a Csok­onai-kör vendége. Megvallom, ta­valy télen bátortalanul rándultam Pestről Debrecen­be. És kellemesen csalódtam, ötven éves írói pályá­mon soha melegebb ünneplésben nem volt részem, mint tavaly Debrecenben. Azt hittem, csak a Csoko­­nai-kör­ rendes felolvasó ülésének keretében lesz sze­repem, s kisült, hogy az egész este mi sem szólt. Hi­ába tiltakoztam előző esztendőben Pesten a jxibiláris ünneplés ellen, mint Kolozsvárt a székelyek, Debre­cenben is Csokonai fiai kijátszottak, ha a sablonostól eltérően is, de végre is megjubiláltak. Most is, hogy az én székely fiaimmal jártam ott, nem lehetett pa­naszunk: feledhetetlen lelkességgel ünnepeltek, akik ott voltak. De már tavaly is feltűnt nekem, s az idén is, hogy azok nem voltak ott, akiknek minden ilyen alkalommal példát mutatóan elől kellene járniok. Sem tavaly, sem az idén nem láttam a református püspö­köt; nem láttam a főispánt, nem az alispánt; s csak mondták, de nem láttam a polgármestert. Vagy öt na­pilap van Debrecenben, különféle világnézetű, de mind egyértelemmel ünnepelte a mi munkánkat, ők megértettek. És megértettek (köztük több egyetemi tanár) mind, akik a vármegyeháza fű­tetlen díszter­mében, téli kabátban tapsolták végig a fiaimat, s kü­lönösképpen Ferenczy Zsizsit, a székely balladáknak és daloknak páratlan énekesét. Jártam én Debrecen­ben 1902-ben is, amikor a székelyek felé terelgettem az érdeklődést és sohasem felejtem el az akkori püs­pöknek, Kis Áronnak nemes, komoly arcát, mely va­­lósággal rám tapadt, mesélvén a Hadak útjáról. Ami­kor „bajban volt a székely“... Balihvár püspököt nem volt szerencsém látni. Azzal igazolták az idén, hogy Londonba utazott. De hozzátették: aligha lett volna itt, mert nem igen érdekli az irodalom... Most aztán megértettem, hogy Balthazar miért tiszte­letbeli tagja a Protestáns Irodalmi Társaságnak, s Makkai Sándor miért csak rendes. A debreceni estét Pap Károly egyetemi tanár, a Csokonai-kör elnöke nyitotta meg s rugom nem­­ Kis István egyetemi tanár zárta be. Az utolsó szavak zo­kogásba fúltak s a meghatott közönség tapsai közt küldte csókját általam az otthonmaradt székely test­véreknek, így melegedett fel a fűtetlen terem, amelyért a tekintetes vármegye 50 pengőt fizettetett velünk. In­dokolás: ha nekünk ingyen adja, ingyen kívánják majd a helyi egyesületek is. És igy hűlt le isület a terem. Mintha csak a szomszédból sétáltunk volna át a vármegye házára, akár a helyi egyesületek!... De hisz annyi baj legyen. Sokkal nagyobb baj ennél az ötven pengőnél (ami különben jól jött volna a székely fiúknak), hogy mint mindenütt, itt is a fő­­főemberek valósággal irtóznak az irodalomtól. Hogy még mindig a múlt század elején élnek , várják, hogy tisztelkedjünk, mint hajdanában a vándor szí­nészek. Erről való véleményemet elmondtam a vacso­rán, válaszolván Ady Lajosnak ezt a szomorú jelen­séget érintő köszöntőjére. Nem tartozom a szerényte­­len emberek közé, de kénytelen voltam megállapíta­ni, hogy ezek a mindig távolmaradással tüntető urak rég meghaltak, amikor én még mindig élek. Jól megmondtam-e? Egyébként tisztelkedtem Debrecen legnagyobb fiánál, Csokonai Vitéz Mihálynál, s le­tettem sírjára a szegedi virágot. Ugyanezt cseleked­te Ferenczy Zsizsi is. (Budapest, 1929. április.) TmTTTTmTTTTTmTTfTrrnTTfTTmT Nehezet­ tisztul a krízis Au­sztriában Seipel kebelbarátjait jelölte kancellárnak a keresztény-szocialista párt, amit provokációnak fognak fel a szociáldemokraták Bécs, április hó 16. Az osztrák kormányválság csak kínosan fejlődik a kibontakozás felé. A keresztény­­szocialista párt még mindig nem tudott egysé­ges álláspontra helyezkedni a válság megol­dásának módját illetőleg. A párt vezetői teg­nap a következő jelöléseket ejtették meg a kancellári tisztségre: első helyen Schmitt közoktatásügyi miniszter, másodsorban Kien­böck pénzügyminiszter, a harmadik helyen pedig Vauguin eddigi hadügyminiszter. Mind­hárman intimusai a visszalépett Seipel prólé­­tusnak s így magában a párt kebelében sem számíthatnak támogatásra annak a csoport­nak a részéről, amely szeretné a koalíciót vagy legalább is szorosabb együttműködést a szociáldemokratákkal. Ezeket a jelöléseket ugyanis a szociáldemokraták egyenes kihívá­sának tekintik velük szemben, mintegy de­monstrálásaképpen annak, hogy a keresztényszocialista párt jobbol­dala továbbra is a Seinel-rezsim foly­tatását óhajtja. Könnyen lehet, hogy mai értekezletén maga a keresztényszocialista párt plénuma sem járul hozzá többséggel ezekhez a jelölésekhez. Az agrárszövetség szintén nem nézi jó szemmel e jelöléseket s lépéseket fog tenni abban az irányban, hogy a keresztén­yszoci­alista pár­t olyan személyiségeket állítson elő­térbe, akik rokonszenvnek örvendenek a szo­ci­ál­demokraták táborában is. A keresztényszocialista párt eszerint to­vább ingadozik a nagynémetek és az agrár­­szövetség hatása között, ami egyértelmű az­zal, hogy még mindig nem dőlt el az a kérdés, vájjon fasisztikus, avagy demokrati­kusabb érának néz-e elébe Ausztria. Az már mindenki előtt nyilvánvaló, hogy tar­tós és szilárd kormányzat nem képzelhető el a szociáldemokrácia bevonása nélkül s hogy a Heimwehr-vezetők túlsúlyrajutása a ke­resztényszocializmus politikájának irányítá­sában csupán súlyosabb megrázkódtatásoknak tenné ki a különben is minden tekintetben megtépázott országot. fUTmymmmrfímmTmfTm 4 BRASSÓ LAPOK( fULLASZttM Y Vf Hoiy működik a posta ... A.2. fls6.rá!'?sf­on­tárius esperes! hivatalhoz áp­rilis 11-én 4 hivatalos levél érkezett a szomszédos egyházközségektől. Április 8 (Hévíz), április 6 für mds), április 3 (Felsőrákos) és március 28 (Datk) kel­tezéssel. Hévíz 12, Ürmös 18, Felsőrákos 13 és Datk km.-re van Alsórákostól. Könnyen kiszámítható te­­r zih°gí. 1?évi,zrel óránként! 166, ürmösről 150, Fel­sőrákosról 67 és Datkról 25 méteres sebességgel ér­­rendeltetési helyükre. Egyik lelkész közben kétszer küldött küldöncöt a válasz­ért az espereshez is a postakönyv igazolta hogy va­uban azon a napon postára lett adva a küldemény. A lapok sokszor napokig késnek, vagy egyálta­lán nem jönnek meg és egyes küldemények felbont­­va érkeznek, ha érkeznek. Tisztelettel Aláírás.

Next