Brassói Lapok, 1931. november (37. évfolyam, 251-276. szám)

1931-11-08 / 257. szám

Hol töl, hol le EMBERSORSOK ANGLIÁBAN -­ London, november 6. A sow szeszélye gyakran a legkülön­bözőbb játékokat engedi meg magának. Ősidők óta napirenden volt, hogy jelen­tékeny emberek, világhírű költők, írók a legnagyobb nyomorban tengették éle­­tüket, mialatt jelentéktelen f­zérek gyak­­ran mesebeli vagyonra tették sz­ert. An­gliában, ahol évszázadok óta aránylag a legrendezettebb társadalmi viszonyok uralkodtak, nemigen, vagy csak legrit­kább esetben fordultak elő a véletlen sze­szélyes igazságtalanságai, amelyeknek oly sokszor esett áldozatul nem egy ér­tékes emberélet. A háborút követő gazdasági összeom­lás természetesen Angliában is éreztette a hatását. Fejedelmi vagyonok roppan­tak össze, megingathatatlannak hitt tő­kék olvadtak le, vagy zsugorodtak össze jelentéktelen alamizsnákig, ugyanekkor azonban megtörtént az is, hogy a sors szeszélye az ismeretlenség homályából ragadott elő egy-egy szerencsés halandót, megajándékozta őt a történelmi nevek nimbuszával és jelentékeny vagyon bir­tokosává tette az illető. Az angol fővárosban most általános ér­deklődést kelt az előkelő megjelenésű, finom arcvonású fiatal asszony, aki az Oxford Street egy kis teázójában, mint pincérleány áll alkalmazásban. A csen­des, finommodorú, udvarias­­Waitress évek óta kedvence volt a helyiség elő­kelő vendégeinek. Valamennyien­ tudtá­k róla, hogy férje hosszú esztendők óta Ausztráliában él és kemény munkával igyekszik megteremteni a polgári jólét legszerényebb kereteit, ami végeredmény­ben minden angol munkáscsalád végcél­ja. William Smith, aki, mint hajósű­­tő került ki Ausztráliába, három esztendő­vel ezelőtt búcsúzott el családjától azzal, hogy amint ezt anyagi körülményei meg­engedik, hozzátartozóit is lehozatja ma­gához. Közben múltak az évek. Mrs. Smith az oxford-streetbeli teázóban ka­pott alkalmazást és rokonszenves lénye, ügyessége és rátermettsége folytán csak­hamar vezető női alkalmazottja lett az előkelő helyiségnek. Most azután meglepő hír érkezett­­ a londoni hatóságokhoz Smith­né címére. Arról értesítettek, hogy férje, az Ausz­tráliában élő munkás, baroneti rangot és vidéki kastélyt örö­költ egy nemrégen utód nélkül elhalt távoli rokonától s mint ilyen, termé­szetesen nem is maradhat többé Ausz­tráliában, hanem hazatér övéihez. A máról-holnapra az egyszerű Smithné asszonyból szabályszerű Lady-vé előlé­pett pincérné nagy örömmel értesült a szerencsés fordulatról, de pillanatra sem veszítette el lelki nyugalmát. Érdeklődött a hagyaték körülményei felől és miután józan mérlegeléssel megállapította, hogy a vidéki kastély fenntartási költségei a legkevésbbé sem állanak arányban a hoz­zátartozó vagyontétel jövedelmével, a bárói cím és rang pedig semmiféle jöve­delmet nem hoz, arra határozta el magát, hogy mint Lady is változatlanul tovább tel­jesít szolgálatot az oxfordstreeti teá­zóban. - A munka nem szégyen - jelentette ki az újdonsült Lady az érdeklődőknek . - Nagyon boldog és megelégedett vol­tam eddig is. Nem látom be, miért kelle­ne most egyszerre nagylábon é­lnem? Mindenesetre megvárom, mig férjen, ha­zatér, azután majd, ugyhiszen­, eladjuk a kastélyt s a vételárból üzletet nyitunk valahol. Az angol főváros embermilliói közül egy történelmi nevű család utolsó sarjá­nak sorsa vett sokkal kedvezőtlenebb fordulatot, mint az Oxfort Street-beli pincérnőé. A Buchworth lordok utolsó élő tagja, egy 48 esztendős hadirokkant volt katonatiszt, aki a világháború befe­jezése óta állástalanul tengődik London legsötétebb nyomortanyáin, a másik sze­mélyiség, aki iránt most széltében meg­nyilvánul a sajnálkozó érdeklődés. Lord Charles Burnett Buchworth—Heme—So­­ame, Surrey grófja Coal­brookdale bá­rója, több mint 700 esztendős történelmi hagyományokra pillanthat vissza, ősei hatalmas várurak, hadvezérek, földbir­tokosok, államférfiak, Angiin peerjei vol­­tak számára azonban az egykor mérhe­tetlen családi vagyonból annyi sem ma­radt, hogy betevő falatja legyen A szerencsétlen ember, aki a világhá­borúban mint katonatiszt teljesített szol­gálatot s közben súlyosan meg is sebe­sült a flandriai harctéren, tiz esztendő óta a legsiralmasabb nélkülözések kö­zött tölti napjait Hangzatos címe, grófi rangja megannyi hátrányt jelent a szá­mára, hiszen fényes történelmi hagyo­mányokkal ékes nevét jóformán még ki sem meri ejteni, ha rokkantsági illetmé­nyeiért, vagy munkanélküli segélyért je­lentkezik hivatalos fórumok előtt. Lord Buck­worth — a Gorkij szinmű­ egy meg­elevenedett alakja — büszke önérzettel utasított vissza minden alamizsnát, még­­azt is, hogy társadalmi gyűjtés útján se­gítsenek kétségbeesett helyzetén az angol főnemesség tagjai. — Tudom, mivel tartozom magamnak és családom hagyományainak — jelen­tette ki a sorsüldözött ember. — Becsü­letesen dolgozni akarok , ha munkaal­kalmat nem juttatnak nekem az embe­rek, becsületesen nyomorgok tovább! Most egy pénzbeszedői állást juttattak neki Pincérlányból báró­nő, grófból pénzbe­szedő Egy fiatalember ül az egyik kolozsvári kávéházban Egy Knut Hamsun él közöttünk, világszem­lélettel. De olyan szilárddal. Knut Hamsun­­nak is van világszemlélete, de az olyan 15­ dörgős, hogy ma itt vagyok, holnap itt, kó­dorgók széles e világban, aztán lesz, ami lesz. Nézem a tengert, pipázga­­k, alszom egyet az erdőben, vágyakozom az előkelő kereskedő lánya után, kimegyek a Lofotokra, halászok, míg meg nem öregszem. Ma is élnek ők a Knut Hamsun alakjai — ha meg nem haltak, Elvitázhatatlan, — csodálatos, gyönyörű re­gények azok. Szerelmesük voltam és vagyok De legutóbb rájöttem, hogy már nem tudok be­lőlük sokat olvasni, fárasztanak, mint az eső, amelyik egyhangúan csöpög. Egy polgári kor utolsó tűnődései azok, nincs itt belőlük seho­va, ránk ereszkedik róluk a köd, ami után pe­dig­­ jönni kell, lenni kell valaminek. Knut Hamsun és alakjai azonban ezzel nem törőd­nek. A ködben ülnek és nem is kívánkoznak ki onnan. Hanem itt van ez a fiatalember. Szilágyi Andrásnak hívják, talán harmincéves ha le­het, orvos. Medikus korában, Prágában, már nem nagyon tanult, nem akart ez Schnitzler lenni, tudta jól, hogy az analitikus időknek, a freudi időknek vége, vagy legalább is ala­posan lecsúsztak. Ott ült akkor is a kávrt­áz­­ban, kissé hetvenkedve és­­ az izmait muto­gatta. Aztán ugy-ahogy megszerezte a diplo­mát, lejött Bukarestbe nosztrifikálni, — és ha nem az, aki — akkor ma kényelmes rende­lője van, fésült, ápolt, gazdag felesége, talán már gyereke is Elveszett volna, elveszett vol­na magának, irodalomnak, időnek. De — pénzt kértek tőle a nosztrifikálásért Sápot. Arculcsapták előtte megint egyszer a munka becsületét. P­­énzt? — ordította — egy b­­dös vasat sem Inkább soha nem leszek orvos. Nem is lett, Kolozsvárra került, ahol, a­hogy azért eléljen, a suttyómba bejárt az egyik kórházba. Olyan segédorvos-féle lett, de persze csak félvállról. Nagyon szerették ott pedig, Andriskának becézték. Mígnem el­unta ezt a dicsőséget, — injekciózni, vért ven­ni, tüdőt kopogtatni Ekkor már volt egy könyve is, amit irt, az „Új pásztor", — tudta, amit tudott, magáról, másokról. Egy szép na­pon aztán nem jelent meg a fehér falak kö­zött Ajánlotta magát És most az egyik kolozsvári kávéházban székel, minden délfelé, az egyik hátsó asztal­nál, ahol csend van. A vasút felé vezető ut­cán, a kereskedő­negyedben. Itt ir naponta két-három órát, a többit egy asszonnyal tölti, vadul, veszekedve, marva és marcangolva. A kávéházban néhány aszallal odébb Tamási Áron dolgozik, egy másik ilyen duvad, aki másfelől jött, de oda van érkezőben, ahol ez a Szilágyi már a váróteremben HL Nem lehe­tetlen, hogy rövidesen összetolják az asztalai­kat Egyelőre Szilágyi csak hidegen üdvözli Tamásit messze van még tőle, nem sokat ügyel rá. Furcsa két író ez itt a kolozsvári kávéházban, az egyik bal felöl jött és balra bajt a másik jobbfelől jött egy csomó teher­rel még, zörög a szekere, de mindig kidob be­lőle egy-egy követ, hogy könnyebben halad­hasson. (Persze mélyebben, részleteiben is el lehet nézni ezt a fuvarozást, nagyobb értelme is van ennek, Tamási nemcsak faluból jön, hanem a fajtájából is, ami Szilágyinak nincs, nem is volt, de nem is lesz már.) Most megjelent Szilágyi új könyve, az „Idő katonái", Fülöp és Kornél története Nagyobb bizalommal, biztosabban vettem kézbe, mint a francia frankot, — itt engem csalódás nem érhet, ennek olyan fedezete van. Aki egyszer megalkotta a maga stílusát, tudja, hogy mit akar és mit mondjon, az a folyam, amelyik folyik, Duna, ami volt a tatárjárásban is és ami felett még a Zeppelinek is fognak rajza­­ni. Knut Hamsunt is mindig ezzel a nyuga­lommal olvastam, akármelyik könyvét,­­ itt baj nem lehet, olyan emberek beszélnek és úgy, akik érdekelnek, ismerem őket, tudom kik, mindig szívesen állok velük szóba. Van­nak ilyen emberek, a magánéletünkben is, a társaság felvillanyozok — ezeknek mindig gyorsan helyet adunk az asztalunknál,­­ űz­zék az unalmat, csak beszéljenek, akármit, hogy hallgathassuk őket. Ezek nem olyanok, hogy — nahát, most majd előadok miamit, szórakoztatni fogom a társaságot. Szilágyi is nem olyan ízó, hogy — nahát, most majd írok egyet, kifundálom, — nézzük csak, miami olyat, ami foggyon, amit kiad a pesti óvatos kiadó is, vagy amit előadhatnak a Vígszín­házban. Macskát! Mit bánja ezt Utálja, utálja az ilyen gondolkozást. Magas, szélesvállú fiatalember, csupa erő, csupa dac. Mindenkivel az első félórában ösz­­szevész. Szántó György, az ismert. Aradon élő író, aki egy kicsit polyglottul, kozmnoli­­tásan és mindazzal a sallanggal, ami ezzel jár, — utazóbőrönddel, nehéz bőrkesztyűvel, nemzetközi jegyfüzettel — dobódik szívesen a világban, — meghívta egy iz­ben magához, vendégnek. Tíz perc múlva úgy veszekedtek, úgy megmondta neki, úgy otthagyta, hogy — élvezet volt nézni. Micsoda dinamó van a facseti állatorvosnak ebben a nagyszerű fiában, mennyire „ember ez az embertelenségben“, mennyire nem törő­­dik az apjával, a rokonaival, a zsidókkal, a­kikbe be akarják tapasztani, mint valami ke­­nyérgalacsint, ami csak belőlük pat­ant, — hogy" fütyül ez mindenre és mindenkire. És hogy írl Az országokat kisbetűkkel. (De nem úgy, mint egy Kassák-versben, hogy érezzük, hogy nahát ez egy vacak csinál­­mány, hanem úg­y, hogy — nem lehet máskép és hogy — az ország egész fogalma más ér­telmezést kap­ott mindjárt.) A faluról ír, a falusi emberekről, az erdőkről és az erdei em­berekről, favágókról és molnárokról, a taní­tóról, az adóvégrehajtóról, a boltosról, a fapá­­roló gazdájáról és ezeknek egymással való összefüggéseiről Egy-egy kis festmény, nyolc­­tíz sorban, vagy százban, — aztán fekszünk e rettentő képek alatt, lenyűgözve. A Természetet úgy üli meg, mint a lovat. Behozza a városi, keshedt „intellektuell“ ágyába, — ahogy este, kisvillany mellett ol­vassuk — a hegyi szagokat, a folyópárát, az állatok tenyészillatát és is állóbüzét. Kis, ijedős, kezüket a zsebükön tartó hop­­szassza-költőkké törpü­lnek mellette ..nagy­ pesti írók. Éjszaka vacogva találkoznának vele. Az „Új pásztor" már megjelent németül is. „Demeter der Schweinehirt" a címe. Kornél és Fülöp is meg fognak indulni a maguk időt­len, méretlen u­ján. Nem tudok mit mondani, nincs itt mit ma­gyarázni, nincs itt mit kritizálni. Nézem, mint a villámot, rárezzenek, mint a mennydörgésre. És kedvem volna ezt az új könyvet, meg a régit néh­ánysz­áz példányban összevásárolni és elküldeni „fémjelzett“, szivarozó, klubfo­­telben terpeszkedő „irodalmároknak", egy nyomtatott borítékszallaggal, amit külön erre a célra nyomatnék: — „Nesz­ek! — ez igen!" Benamy Sándor 6. OLDAL I A barátságos meleg otthon megoldása ALADDIN LÁMPA ÉS »ALADDIN KÁLYHA a petroleumgáz * % \ \ ·' % X A* , ‚T iS A& .a. \.%e ›* ^ cy ' X ^ Árjegyzéket Ingyen ► v,e - ”*» --*■ és (jérraöntve küld az '/[laddmn * V®‘\tP v %*»' . v .X v* Vc S. A. R. fc* képviseletei TIMIȘOARA IIL, Str. C. Brâncoveanu 28 55wd«i5ww«Sü5ti§»:fr*»^íe«ti<^lSw5í55w3*5wew5e«t>®Su‘c^^*5sV)ai®e98e®**S Elvesztette vonzóerejét a szesz­monopólium , mert kivonták belőle a kisüstösök termelését Csak egy komoly koncesszióajánlat van, de az is elfogadhatatlanul súlyos Bukarest, november 6. Az új áldozatos költségvetéssel össze­függő törvényjavaslatok között, amelyek az egy hét múlva kezd­­ő őszi parla­menti ülésszakon tárgyalásra kerülnek, a szeszmonopólium bevezetéséről szóló javaslat is szerepel. A szeszmonopólium­nak - mint ismeretes az a rendelte­tése, hogy újból számottevő jövedelmi forrássá tegye az államkincstár számára ezt a termelési ágat, amely a Madgearu­­féle törvény folytán már csak nevetsé­ges összegeket szolgáltatott a fiskusnak, miután a hírhedt feketeszesz-gyártás a termelés nagy részét kivonta az adózás alól. Amikor a szeszmonopóliumra vonat­kozó törvénytervezet nyilvánosságra ke­rült, mindenki azt hit­te, hogy heves ve­télkedés lesz a különböző bel- és külföl­di konzorciumok között a monopólium koncessziójáért s hogy egyik előnyösebb ajánlat a másikat fogja háttérbe szoríta­ni. Ezzel szemben az történt, hogy — a­mint beavatott helyről értesülünk — a szeszmonopólium koncessziójára a minisztériumnak eleddig csupán egyet­len komoly ajánlata van egy külföldi csoporttól, de ez az ajánlat is olyan súlyos kikötéseket tartalmaz, hogy a kormány még az államháztartás jelen­legi szorongatottságában is aligha fogadhatja el. A reális ajánlatok elmaradásának az a magyarázata, hogy a kormány kivonta a monopólium hatásköréből a kisü­stöket, ami rendkívül lecsökkenti a szeszmono­pólium értékét, amennyiben azt jelenti, hogy a monopólium csak részleges lesz. Ha ugyanis a törvény továbbra is meg­engedi a kisüstön való szeszfőzést a mezőgazdasági lakosság különböző kate­góriáinak, ugy a szeszmonopólium bérlői éppen a legszélesebb fogyasztó­ rétegtől esnek el s ennek megfelelően nem re­mélhetik a koncesszió jövedelmezőségé­nek a kellő biztosítottságát. A kisü­stök kivételezésével a szeszter­melés ellenőrzése továbbra is szinte le­hetetlenné válik, már­pedig ez egyik legfőbb előfeltétele annak, hogy a mono­pólium úgy az állampénztárnak, mint a koncesszió tulajdonosainak meghozza a várt bevételeket. Az érdeklődő pénzcso­­portok azt tartják, hogy ilyen körülmé­nyek között nehéz lesz az államnak szeszmonopóliumot a költségvetési szük­ségleteknek megfelelő módon értékesí­teni. Telelőn 145 BRASSÓ PREMIER 1 Ma PÉNTEKEN, PREMIER I A szív melódiája l_ ff (SO LANG’ NOCH EIN WALKER VOM STRAUSS ERKLANGT . . .) HANS JUNKERMANN, MARIA PAUD-ER, GUSTAV FRÖHLICH a tószerepben

Next