BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 11. (1999)

1999 / 3. szám - BÍRÁLAT - Gyáni Gábor: Történelem: tény vagy fikció? (Hayden White: A történelem terhe)

GYÁN­ - WHITE A fikcionalizálás a történelmi beszámoló különböző szintjein valósul meg. A krónika és a történet (story) jelenti a „primitív” szintet, jóllehet már mindkettő él a feldolgozatlan és kaotikus módon ránk maradt tör­téneti nyomok (források) szelektálásának és rendsze­rezésének a technikájával, azaz­ érzelmileg feldolgoz­za a múltat. A történeti beszámoló következő, már nem primitív módjaként White a cselekményesítést (employment) említi, harmadikként az érvelés (argu­ment) és az ideológiai vonatkoztatás (implication) szintjén folyó narrrativizálást. Az első szint, a történeti beszámoló „primitív” for­máiként megadott krónika és történet bemutatása röviden elintézhető, hiszen a kérdés tárgyalásának szentelt tanulmányok közül kettő. A narrativitás érté­ke a valóság megjelenítésében, valamint Az elbeszélés kérdése a mai történelemelméletben a magyar kötetben is olvasható. White azért nevezi a történeti beszámo­lók e fajtáit „primitívnek”,1­ mert szerinte hiányoz­nak belőlük a magasabb rendű narráció attribútu­mai. Nevezetesen az, hogy a megjelenített esemé­nyekre formális koherenciát kényszerítve az elbeszé­lés azzal a jelentéssel lássa el a múltat, amely egy­részt hihetővé teszi a róla előadottakat („megfelel a valóság igényének”), másrészt az ekként elbeszélt múlt „ellenáll egy másik történetnek, mely »elbeszé­lésre vár«, a »befejezésen« túl” (140. old). Erre vi­szont egyedül csak az olyan elbeszélés alkalmas, amelynek van alanya (aki ítélkezik és rendszerez), és amely ráadásul lezártként, befejezettként (kerek egészként) jeleníti meg az eseményekről szóló és tör­ténetként előadott beszámolót. A krónika viszont egyik kritériumnak sem igazán felel meg (és ugyanez a helyzet az annalessel), a tör­ténet pedig, bár nem hiányzik belőle a narrátor hangja, egyszer csak véget ér anélkül, hogy befejezné az események sorát. A krónika eseményeinek törté­netbe foglalása tehát úgyszintén adós marad az er­kölcsi tanulságok levonásával, vagyis azzal, hogy ki­mondja, mi az értelme annak, amiről a mese szólt. Ezt egyedül a narratív beszámolótól várhatjuk el, mivelhogy az események nem hordoznak magukban erkölcsi tartalmat, viszont „minden történeti narratí­­va rejtett vagy nyilvánvaló vágya, hogy moralizáljon azok felett az események felett, melyekkel foglalko­zik” (124. old.). A történeti narráció mint tényszerű beszámoló (melynek nem elképzelt valóság képezi a tárgyát), White szerint, „közvetlen kapcsolatban van a való­ság moralizálásával [...] vagyis azzal a vággyal, hogy azonosítsuk a társadalmi rendet a valósággal, amely az általunk elképzelhető moralitás egyetlen formája lehet” (125. old.). Mivel — e felfogás szerint­­ a tör­ténelmi narratíva nem az események puszta repro­dukálása (mimézise), hanem szimbólumok össze­tett rendszere, amely a fikciós beszéd megszokott eszközeit használja, ennélfogva nemcsak a benne ábrázolt események (a jelölt) felé nyitott, hanem a történettípus, a mítosz felé, tehát afelé is, amit a történész az események megjelenítése végett szerke­zetük jeléül választott. Amint White A történelmi szöveg mint irodalmi alkotás című tanulmányában kifejti, az események történetírói megjelenítését „kiterjesztett metaforáknak” kell tekinteni, „melyek a bennük leírt eseményeket olyan formákhoz »ha­sonlítják«, melyekkel már megismerkedtünk saját irodalmi kultúránkban” (87. old.). Az elbeszélt múlt azáltal keltheti a valószerűség benyomását, hogy életünk eseményeit olyan „kulturálisan szen­tesített jelentésekkel ruházzuk fel” (82. old.), me­lyek csupán a mítoszokban és az irodalomban találhatók meg. A történeti narratíva ezért maga is az allegóriaalkotás terméke; nem mitikus vagy ideo­logikus, hanem pusztán allegorikus, „amely mást mond és másra gondol” (183. old.). White nem áll meg ezen a ponton, hanem tovább halad­­ a trópusok elméletének ezt az oldalát azon­ban egyáltalán nem (vagy csak igen töredékesen) is­merheti meg az olvasó a tanulmánykötetből hogy rendszerbe foglalja a történetírás diszkurzív eljárása­it. Szerinte az elbeszélés úgy kölcsönöz jelentést a vizsgált tárgynak, hogy a historikus cselekményfor­mába önti mondanivalóját. Ez az oka, hogy a tarta­lom azonosítását egyedül az adott (irodalmi) forma felismerése teszi lehetővé, a történeti „megértés pe­dig semmi egyéb, mint az elbeszélés formájának fel­ismerése” (180. old.). A típusa szerint meghatározott történet néhány archetipikus műfaj szabályait követi. Ezek száma White szerint négy: románc, komédia, tragédia és szatíra. Az archetipikus cselekményformákat a szerző Northrop Frye-tól kölcsönzi, nem is fordít különösebb gondot beható jellemzésükre. Frye-nál a románc az önazonosság olyasfajta drámáját jeleníti meg, amely a világgal összeütköző és azt végül maga alá gyűrő hős kálváriáját és élményeit szimbolizálja (ilyen például a Grál-legenda és Krisztus keresztény mitológiája). A szatíra esetében viszont a jó és a go­nosz viadala ellenkező eredményre vezet, hiszen ek­kor a világgal szembeszegülő hős végül elbukik. A komédia és a tragédia e két végletes drámai hely­zet között a félúton áll: a komédia hőse azzal tartja életben az ember győzelmi reményeit a világgal szemben, hogy időleges kompromisszum jön létre a szemben álló erők között, a tragédia viszont azt az esetet jeleníti meg szimbolikus módon, amikor a hős végül elbukik ugyan, ám a többiekre nézve ez mégsem jár végzetes következményekkel, mivel okulhatnak a küzdelem végkifejletéből és újrakezd­hetik a harcot.20 White úgy véli, minden történelmi narratíva felhasználja e négy elbeszélésforma egyikét vagy másikát, amikor a múltbeli események magya­rázatához a cselekményesítést hívja segítségül. Sőt a XIX. századi mester­történészek műveinek az elem­zése azt bizonyítja, hogy egyetlen elbeszélésen belül össze is keveredhetnek egymással a különféle cselek­ménytípusok, bár a románc és a szatíra soha nem alkot elegyet.

Next