Budapest, 1971. (9. évfolyam)
7. szám július - Hernádi Miklós: Téli gondról — idejekorán
is megnyújtható például hóágyúk alkalmazásával. Egy szabadság-hegyi pálya tohóágyúval — fagypont körüli hőmérsékleten — folyamatosan havasítható lenne. (A hóágyú öntözőberendezéshez hasonló szerkezet: kompresszorral vizet lövell ki, mely a levegőbe jutva jégporrá, azaz hóvá fagy.) Tíz hóágyú ára kb. háromezer dollár. A kisegítő berendezések a népgazdasági erszényben filléres cikkek. A sífelvonó már minőségi változást hoz a sízésben. A gyalogosan felcihelődő síző olyan hátrányban van a felvonón utazóval szemben, mint a kezdő, faütős pingpongozó, aki képzett, szivacsütős játékossal kerül össze. Öt órás „gyalogos" sízésből a lesiklás összes tartama legföljebb negyedóra. Öt órás „felvonós" sízésből már másfél-két óra jut a lényegre, a lesiklásra. S ami a fő: nem nyűvi el a sícipőbe szorított bokát a kaptatás. A csúszófelvonó — melynek huzalába fogódzva sítalpán csúszik fel a síző — tervezési, előállítási és szerelési költsége mintegy 150 ezer forint. 17 kilowattos kismotorja „kommersz" népgazdasági cikk. Utasonként mindössze egy forintot számolva, napi 6—8 ezer forintot hozna, vagyis a beruházás két-három hét alatt megtérülne, azontúl tiszta nyereséghez juttatva az üzemeltetőt. Magyarországon jelenleg egyetlen nyilvános közhasználatú sífelvonó sem működik! A Nemzetközi Síszövetségnek ilyen gyatrán ellátott tagállama egy sincs több. (A mátrai felvonók klubtulajdonban vannak, nem használhatja őket a közönség, a dobogókői pedig a pálya kezdetlegessége miatt vajmi kevés örömet hoz.) Azt várnánk, hogy pályák és felvonók hiányában szűzen maradnak nálunk a havas hegyi lejtők. A felmérések ezzel szemben legalább 100 ezer — felerészt alkalmi, felerészt rendszeres — sízőről tudnak. A hegy nem kínálja magát gondozott pályákkal, működő felvonókkal — mit tehetne a magyar síző? Alkalmazkodik, sajgó bokával tukmálja magát a hegyre, ha már a hegy nem alkalmazkodik őhozzá. A tél nem elveszett ideje az évnek! Egyre többen tudják. Ez a sport a résztvevők száma szerint világviszonylatban az első helyek egyikén áll. Igazi népsport. Csak Európában 15 milliárd dollár az évi forgalma. Átlagos téli vasárnapon csak a Szabadsághegyre több mint 20 ezer embert szállít a BKV. S még ahányan kocsin, libegőn érkeznek ! E tömegből — óvatos becslés szerint— 5—6 ezer a síző. S ők még úgy csatolják fel síléceiket, hogy újra meg újra senyvedve kell a tetőre kapaszkodniuk a másodpercekre szóló örömért. Nem csoda, hogy telente — a társasutazókat leszámítva — legalább tízezer magyar síző utazik külföldre (Csehszlovákiába, Lengyelországba, Erdélybe), hogy az ottani, felvonós lejtőkön végre kitombolhassa magát. Évadonként 5 millió devizaforintot, két sportülőlift árát költik csak sífelvonóra ottlétük idején! Ennek az összegnek legalább egy része itthon se jönne rosszul. Szemellenző, huzavona, zsákutca A sísport hazai elhanyagoltsága több évtizedes rákfene. Kórtörténetének utolsó évét mutatom csak be. S csak a fővárosi fejleményekre szűkítem a kört. 1970 tavaszán a Magyar Síszövetség határozatba foglalta, hogy nem fejleszti az ún. „alpesi" sísportot (a lesiklást), ehelyett a síugrás-sífutás-biatlon ügyét szorgalmazza majd. Ez a döntés teljesen ellentétes a sínek mint tömegsportnak az igényeivel. Síbarátok felmérése szerint 208 megkérdezett szabadság-hegyi síző közül mindössze egy említette, hogy a lesiklás mellett a síugrás, egyetlen másik, hogy a sífutás is érdekli. A Síszövetség vezetőségében a valaha aktív sízők közül egy sem volt lesikló. Ez tükröződne a határozatban ? Valamit azonban vitathatatlanul elárul a döntés: az MHK bukása óta igen kevés gondoskodást kapnak a tömegsportok. A vezetők figyelmét a versenysikerek délibábja köti le. Pedig nincs, nem lehetséges versenysport tömeges előzmények nélkül! Júniusban a BTST a Szabadság-hegyen sípálya-rekonstrukcióba és sífelvonó-építésbe kezdett. De jelezte, hogy fenntartását, üzemeltetését nem vállalhatja, mivel a létesítmény üzleti vállalkozásnak minősül. (A háború előtt a síszövetség a sílétesítmények fölött is diszponált. A felszabadulás után a pályák az erdőgazdaságok kezére vagy ebek harmincadjára kerültek.) Már maga az, hogy elindultak a pálya s a felvonó munkálatai, ugrásszerű változást ígért a fővárosi sízés lehetőségeiben. Ki gondolta volna, hogy a szép kezdetre oly nehéz folytatás következik? Beköszöntött a huzavona: ki legyen a gazdája a készülő létesítménynek ? A Népstadion és intézményei kapható lett volna, ha megkapta volna a szóbanforgó erdőterületet. Időközben a térség tulajdonosa, a Pilisi Állami Parkerdőgazdaság is föllelkesült: „Igen, téliparkot kell létesíteni a Szabadság-hegyen. Vállaljuk a kezelését, hogyne." A XII. kerületi tanácsnak is megtetszett az ötlet. Miközben az első felvonó terve sehogysem akart lekerülni a rajzasztalról, a pilisiek átvették a BTST normafai síházát, sőt, gondnokot is küldtek a helyszínre. A tanácsiak — némi késlekedéssel ugyan — elérték, hogy megépültek a pályamenti világítóoszlopok. Több mint félmillió forintot érő társadalmi munka — ingyenes tervezés, bokorirtás, pályatisztítás stb. — jelezte, hogy a síbarátok alig várják a terv megvalósulását, a kulturált sízés rég kiérdemelt örömét. A felvonó tervezésével megbízott UVATERV-mérnök négy hónapig hozzá sem látott a tervhez. Végül egy síbarát mérnök — társadalmi munkában — két hónap alatt elkészítette. Küszöbön állt a tél. Hajtóművet „kéz alatt" kellett szerezni, mert a Hajtóműgyár csak több éves határidőre vállalta volna szállítását. Igen ám, de a jutányosan szerzett hajtómű adottságai miatt a felvonót csak körülményesen lehetett használni, mire elkészült. Arról nem is szólva, hogy hivatalos működtetője nem volt. Néhány tanulság: 1. Csak teljesértékű, ún. felsővezetésű felvonókat érdemes építeni. Ideiglenes vagy félértékű megoldásokkal nincs értelme kísérletezni. 2. Mire a felvonó megépült, a rendkívüli enyheség fölszippantotta a havat. A szabadság-hegyi téli park ügyét tehát teljességében, például hóágyúk felállításával kell megoldani. 3. Bizonyos „meteorológiai" rugalmasságra is szükség van. A hó bármikor leeshet. Ha a felvonó fontos kellékét — a huzalra akasztható kapcsokat — időben elkészítteti a tanács, nem veszett volna kárba az első után az idei második, márciusi tél is. Mi hiányzik? A sí idénynek régen vége, higgadt fejjel lehet visszanézni rá. Az ügyben megkeresett intézmények kivétel nélkül egyetértettek az elképzelésekkel. Pénz is volt. Még több is akadt volna. A tanács is, a pilisiek is meglátták a „fantáziát" a szabadság-hegyi téli parkban. Megvalósítása azonban jóval sokrétűbb feladat, mint a közember gondolná. A pályák felső részét autósok, kerékpárosok, kutyasétáltatók lepték el, az alsó részeken elszaporodtak a „vadépítkezések". (Még családi házak is épülnek közterületen!) A téli park ügyét szorgalmazni, s főleg intézni kell. Kerítésekről, útelzárásokról kell dönteni. A pályákat ápolni kell. Kisegítő létesítmények is szükségesek (büfék, síkölcsönzők, símegőrzők, illemhelyek, melegedők stb.). Ha végleg zsákutcába jut az ügy, bizonyos, hogy sem rosszindulat, sem szűkmarkúság nem okolható a megrekedésével. A tanács és a pilisiek a legnagyobb jószándékkal vannak. De nem „profiljuk" az, amire szükség lenne; helyesebben: egyikük sem ért a feladat egészéhez. Ha egyetlen hozzáértő, felelős gazda kerülne, minden megoldódna. De mindeddig nincs ilyen vállalkozó. A terv jövedelmezősége — hát még társadalmi hasznossága — nyilvánvaló. Mi szegi útját? A megkeresett intézmények nyakig vannak régről húzódó gondokkal, de főként nincs meg az apparátusuk az újszerűnek vélt feladathoz. Pedig valójában cseppet sem körülményesebb a téli park ügye, mint bármelyik strandfürdőé. Morbus hungaricus lenne a tehetetlenség, a „totojázás"? A hoppon maradt sízők csak erre gondolhatnak. (Csak közbevetőleg jegyzem meg: a János-hegyi libegő esésvonala valósággal sípályáért kiált, téli forgalma így fölösen biztosítva lenne. A kékesi libegőt most tervezik, a hírek szerint újra elfeledkezve a sízőkről — alsó állomását a sípálya aljától jókora távolságra jelölték ki. Miért?) Mindenki „egyetért", csak éppen lépni nem lép utána. Pedig magától nem ment még soha semmi. Fog-e üzemelni legalább az első szabadság-hegyi felvonó, mire beköszönt a tél? Épülnek-e tovább a pályák? Lesznek-e újabb felvonók? Mert ha ezt akarjuk, egyetérteni nem elég: még a meleg hónapokban kell intézkedni. Eddig jószerivel síbarát „amatőröknek" kellett megszervezniük, ami intézmények, vállalatok dolga lett volna. A nagyja még hátravan. S bármilyen lelkes harcos az „amatőr", élete csak egy van. Apró ügy? Aligha. A téli hónapok oly fontos felüdülése, egészségvédelme nem kétszeres, de tízszeres szorgalmazást is elbírna. Ez is egy lehetőség, amelyre nem zárjuk rá a markunkat. Olyan sok lehetőségünk lenne? Értessük meg végre azokkal, akik szívesen bámulják és bámultatják a béka ülepét: többségben vagyunk, akik ki akarunk mászni alóla. 33