Budapest, 1981. (19. évfolyam)
9. szám szeptember - Fischer József: Amikor újjáépítési kormánybiztos voltam . . .
kerestem, nem volt ott. A titkári szobában Zelk Zoltán ült egy írógép előtt, és még ketten az íróasztaluknál. A belső szobában Gábor Andort és Haraszti Sándort találtam. A közelebbi asztalnál ülő Gábor Andor hellyel kínált. Indulatosan emlegettem a cikket. Egyre jobban felháborodtam, egyre hangosabban méltatlankodtam az eljárásuk miatt, amiért az összes pártvezető által elfogadott rendeletet ilyen módon hozták nyilvánosságra. Gábor Andor igyekezett csitítani — valóban túlságosan hangos voltam, a párnázott ajtó sem tompíthatta hangomat. Ezután elolvasta a közleményt. Egy kézlegyintés kíséretében azt mondta: „Ugyan, ez úgy, ahogy van, rossz!" Erre Haraszti felállt íróasztala mellől, és leült velem szemben, így kezdte: „Andor, te gyenge ember vagy, ez nem így van" — eddig jutott. Felugrottam, és félbeszakítottam: „Mi az, te azt hiszed, értesz ehhez, mert ennél az íróasztalnál ülsz? Na megállj, Sanyika, még találkozunk." Kifelé rohantamban még hallottam Gábor Andor hangját: „Na, ez most jól végződött!" Délután egyedül mentem a szakszervezet Tisza Kálmán téri központjába. Senkit sem kérdezve benyitottam Kossa szobájába. Meg volt lepve. Miközben rágyújtottam, őt is megkínáltam egy cigarettával, barátságosan figyelmeztettem, ha még egyszer ilyen beszéd elhangzik, megfelelő válaszra számíthat a Népszavában. Másnap a Szabadság elég terjedelmes helyreigazító cikket közölt a második oldal közepén, kiemelten. Közmunkaváltság rendeletemet ma is szociálisnak és igazságosnak tartom. Az ország egész népét bevontam az újjáépítés nagy munkájába. Mégis sokan sérelmesnek találták. Egy értekezleten Dálnoki Miklós Béla miniszterelnök ült mellettem. Indignálódva fordult hozzám: „Ezek szerint nekem is fizetnem kell?" Kedélyesen azt válaszoltam, hogy nem kötelező, természetben is le lehet dolgozni. A rendelet szerint a lakóházakban ki kellett függeszteni a lakók névjegyzékét életkoruk és jövedelmük feltüntetésével, hogy ellenőrizhető legyen, különösen szabadfoglalkozásúak esetén, a befizetett összeg. (Az életkor publikálását a nők egy része udvariatlanságnak tartotta.) 1500—2000 főből álló munkásgárdát alakítottunk, önkéntes jelentkezés alapján. Az egyik csoport, a tűzszerészeké a fel nem robbant gránátok, bombák hatástalanítását végezte el magasabb díjazás ellenében. Ez a tevékenység nemegyszer emberáldozatot is követelt. A hatáskörök tisztázatlanságára jellemző, hogy a rendelet megjelent falragaszokon, az újságok is közölték, de mégis, mielőtt életbe léphetett volna, az újjáépítési miniszter hatálytalanította, és csak június 27-én kelt rendelete emelte országos érvényűvé, lényegileg az én elgondolásom szerint. A polgármesternek sem tetszett a közmunkaváltság-tervezetem. Kérdésemre, hogy mi a kifogása ellene, azt válaszolta: „Túl hosszú." „Nem baj — válaszoltam — az a fontos, hogy minden benne van." Ezután megkérdeztem, hogy mi volna az ő javaslata ? Egy kis papírszeletről ezeket olvasta: „Fizessenek a valutázók, a feketézők, az eszpreszszózók, fizessenek a gazdagok!" „Csak a megfogható jövedelmeket lehet adóztatni" — válaszoltam. Ezután szóba hoztam a főváros által kezdeményezett házhelyosztó akciót. A mintegy 50— 60 ezer igénylő lehetetlen helyzetet teremthet — véltem —, amennyiben közművek és utak nélküli telken építi fel kis házát. „Nem baj, majd két év múlva kisajátítjuk" — válaszolta aggodalmaimra a polgármester. „Úgy kezeled ezt a várost, mintha egy nagy krumplikereskedés volna" — jegyeztem meg. Viszonyunk a Városházával nem volt felhőtlen. Régi sérelme volt például a városháziaknak, hogy a Közmunkák Tanácsa sok vonatkozásban felettes hatóságuknak számított, sőt, hogy törvénysértés esetén joga volt a polgármester működését fölfüggeszteni. Élezte a helyzetet, amikor a Városházán emeletráépítést terveztek a Tanács körúti földszintes üzletsorra, s a kérelmet elutasítottuk. Nem járultunk hozzá ahhoz sem, hogy a Rákóczi út egyik üres telkére bódésort építsenek, pedig a polgármester már engedélyezte. Ezekből az ügyekből hiúsági kérdést csináltak. Sorozatosan jelentek meg a polgármester hírlapi nyilatkozatai: „Megszüntetem a Közmunka Tanácsot" ! Ebben a különben is labilis helyzetben, amikor a főhivatalok vezetőit sűrűn váltogatták, nem volt könnyű az irányításhoz nélkülözhetetlen tekintélyt megőrizni. Tisztázni kívántam a helyzetet. A két munkáspárt vezetőinek 1945. október végi megbeszélésén a tárgysorozat utolsó pontja a a Közmunkák Tanácsa elnöke és a polgármester közti viszálykodás volt. A tiszti főügyész, kezében néhány ív papírral, távolabb állt tőlem. Mielőtt hozzákezdett volna a felolvasáshoz, éles hangon odakiáltottam: „Ne olvasd föl, be tudom bizonyítani az ellenkezőjét ! Az értekezlet azt döntse el, ki ért az építészethez, a polgármester vagy én, amennyiben a polgármester mellett döntenek, veszem a kalapom és elmegyek." A meglepett csöndet az egyik főtitkár törte meg: „Nem tudtam, hogy a helyzet így ki van élezve" — mondta, és javasolta, hogy későbbi időpontban a két főtitkár intézkedjen az ügyben. A tárgyalás után a tiszti főügyész megköszönte, hogy nem hagytam felolvasni azt az irományt. Ebben az ügyben nem került sor újabb vitára, annál is inkább, mivel egy hónap múlva a polgármestert magasabb, országos hatáskörű hivatalba helyezték. A Közmunkák Tanácsának törvényben biztosított feladatai közé tartozott az utcák, utak, terek elnevezése. Sokan sürgették, hogy a nemkívánatos személyekről elnevezett utcák nevét változtassuk meg. Az első rohamban lekerült olyanok neve is az utcatáblákról, akiknek jelentős szerepük volt a város fejlesztésében, sőt, olyan elnevezéseket is megváltoztattak, amelyek várostörténeti vonatkozásuk miatt védelmet érdemeltek volna. Én javasoltam, hogy a Horthy Miklós utat kereszteljük át Bartók Béla úttá, a Tisza István utcát József Attila utcává, a Vilmos császár utat Bajcsy-Zsilinszky úttá. Több esetben sikerült a régi névvel azonos hangzásút találni, így lett a Rózsa utcából Rózsa Ferenc út, a Főherceg Sándor utcából, melyet mindenki csak Sándor utcaként emlegetett, Bródy Sándor utca. 1946 márciusában Balogh István miniszterelnöki államtitkár levélben javasolta, hogy kívánatos volna egy megfelelő utat Sztálin marsallról elnevezni. Ebben az ügyben Szviridov altábornagy, az ellenőrző bizottság elnöke telefonon magához kéretett, a polgármesterrel együtt. Kővágó József polgármester közölte, hogy az utcák elnevezése nem tartozik a hatáskörébe, és nem vett részt a beszélgetésben, ami tolmács segítségével folyt. Az altábornagy az