Budapest, 1981. (19. évfolyam)
9. szám szeptember - Czagány István: A „királyi vízmű" története
zetet, illetve vízvezetéket — „aquaeductus seu molendinum" — javította meg. Mi sem jellemzőbb a középkori Buda nagyszabású műszaki felszereltségére, mint az, hogy ezenkívül még két másik vízvezeték is működött a mai Várhegy területén. Az egyik a Vízivárosból a Pasaszeráj fürdőjébe, illetőleg a Pasadzsámi — ma Várszínház — csorgókútjába vitte fel a vizet. Ezt valószínűleg még I. Ulászló király építtette. Működéséről az első feljegyzés 1501-ből maradt ránk, II. Ulászló öccsének, Zsigmond hercegnek — a későbbi lengyel királynak — budai számadáskönyvében. Ezt a vízművet — „dorabot" — látta 1660—1664-ben Evlia Cselebi török világutazó a mai Lánchídtól kissé északabbra állott, bástyaszerű épületben, a Sziavus aga Duna-parti sorompója melletti „vízházban" (a mai Fő utca 3—5. számú ház helyén). Budavára visszafoglalása után a vízmű újjáépítésére először a salzburgi Johann Virgilius Lindtner „Wasserkünstler", majd az ő 1689-ben bekövetkezett halála után a würzburgi Johann Adam Dies „Wasserbaumeister" kapott megbízást, aki üzembe is helyezte nyomószivattyús berendezését. Később állítólag mégis lóvontatású szerkezettel működött, amelyet Jakob Caspar bajor mester épített 1716-ban. Ez a vízmű az 1725-ben Johann Hölbling főigazgatásával létesült halászvárosi víztoronytól 155 öl — közel 3000 méter — hosszú ólomcsöveken keresztül juttatta fel a vizet a várbeli tartályba. A másik a szabadság-hegyi Bélakút vizét hozta fel a Várba a Szentháromság utcán át. Mátyás király építtette 1476—1490 között. Feltehetően Chimenti Camicia tervezte a közlekedőedények törvényén alapuló vízszállító berendezést. Ennek a végén állhatott — a mai Szentháromság téren — az a kút, amelyről 1501-ben Daimero velencei követ mint a „polgári város" szobrokkal díszített fontanájáról emlékezett meg, amelyből úrnapján bor lövellt ki. Ennek a kútnak és vezetékének újjáépítését dolgozta ki 1687 után Eberhardt (Peter?) von Everling orvos, majd 1693-ban Johann Georg Lilinsch mérnökkari kapitány. Ezt az ún. Jezsuita-kutat készítette 1716—1718 között Kerschensteiner Konrád páter, Jacob Caspar bajor vízműmester és Mossleithner Rupert kőfaragó. Tetejére került 1784-ben Carlo Adami Városvédő Athéné-szobra, amely ma az egykori Városháza sarkának szoborfülkéjében áll Pesten és másolata Budán. A legelső — a Vízi-rondellához, a későbbi Ali pasa bástyájához tartozó — vízművet akarta helyreállíttatni a bécsi Kamara 1686-ban, de az a felszabadító ostrom során teljesen elpusztulhatott, mert 1687-ben a nyomát sem találták. Helyére Grassalkovich Antal kamaraelnök készíttetett új vízművet a Vízi-körbástyába, amely facsöveken szállította a vizet a volt királyi palotába. Mikoviny Sámuel kezdte építeni, de 1750-ben bekövetkezett halála miatt befejezni már nem tudta. Ennek a vízműnek a dunai szivattyúját újította meg Kempelen Farkas — a híres sakkozóautomata feltalálója, 1777-ben udvari tanácsos —, amikor a Nagyszombati Egyetem a Budavári Palotába költözött. 1791-ben tervek készültek a királyi várba vezető vízemelő vezetékek régi mechanikai szerkezetének kicserélésére. A „királyi vízmű" épülete már 1791 előtt létezett a déli cortinafal Dunára ereszkedő végében. Homlokfala előtt — 1749 óta — aknában állott a régi budai „nádori" vízmérce a Vízi-körbástya területén. Ezt 1817-ben új, úszós mércére cserélték ki, majd később Vásárhelyi Pál-féle vízmércének nevezték el. Ennek alapján közölték 1817. május 1-től kezdődően a hírlapok a Duna napi vízállását. A fennmaradt rajzok tanúsága szerint a 19. század derekán felmérési részlettervek készültek az épületeket kiszolgáló királyi vízműhöz, mégpedig 1835-ben Ingenieur Hauptmann Gerdlgruber és Otto Franz Hieronymi aláírásával ellátva. Az utóbbi vezette 1835—1840 között a vízrajzi osztály HONISMERET medernyilvántartó csoportjánál a dunai terepfelmérési munkálatokat. Az említett tervek a meglevő berendezés korszerűsítésére készültek. A fennmaradt adatok azt bizonyítják, hogy már 1818-ban, a Vízi-rondella lebontásának idején kicserélték a Grassalkovich-féle vízmű csővezetékét, legalábbis a vízmércétől a Dunáig terjedő szakaszon. Továbbá arra engednek következtetni, hogy a 19. század első felében — a korábbi kettő helyett — már csak ez az egy vízmű látta el az egész palotát és a környékét. Később, 1857-ben új vízvezetéki épületet adtak át az udvartartásnak a mai Várkert-bazár közelében. Ebben víztisztító gőzgépet, víztartályt, szűrőt és az átépített régi gépházat helyezték el, Wurm mechanikus tervei szerint. Az egész építményt óriás lépcső kötötte össze a cortinafalon a palotával. Majd valószínűleg 1875—1881 között — mivel a Várkert építését gyakran megzavarta, sőt, akadályozta a Duna áradása — a megbízható tájékozódás érdekében „... egy a czélnak megfelelő vízállásmérőt..." rendeltek 8881 forint 50 krajcárért Weimer Vilmosnál. 1877-ben a vállalkozó ezt fel is szerelte a régi vízkivételi műnél — a hajdani Vízi-rondella felett —, mivel az ott 1817-ben elhelyezett mérce tönkrement. Az 1877-ben lebontott vízvezetéki épület helyére Ybl Miklós tervezet egy neoreneszánsz építményt, amely magában foglalta a Várkert-kioszkot is. Ez az új vízmű befogadására készült, amely 1881-től kezdve az egész Várhegyet kiszolgálta. A Várkert-kioszk megépítésének gondolata először 1873-ban, a régi vízvezeték-épület lebontásakor merült föl. Ez annak az 1871. évi városrendezési tervpályázatnak volt a következménye, amelyet a Várkert építményeire írtak ki, és amelyet 1873-ban a Duna-part Várkert előtti szakaszának széles körű rendezési terve követett. Ennek keretében azonban A Várkert-kioszk A Budavári Palota vízemelő szerkezetének tervrajza, 1791 35