Budapest, 1986. (24. évfolyam)

1- 2. szám január-február - A címlapon: Szulejmán szultán Budán 1541-ben. Török miniatúra, 41x23,5 cm. Topkapu Szeráj Múzeum. Fehér Géza felvétele

­ Sajnálnak Belvárosban lakó ismerőseim szánalom­mal vegyes együttérzéssel néznek rám, vala­hányszor szóba kerül, hogy én, bizony, nem a hajdani városfalakon belül lakom, hanem, szégyen ide, szégyen oda — Rákoskeresztú­ron. Szegény, simítják végig ilyenkor a hom­lokomat, milyen nehéz lehet neked. Üres óráimban gyakran elmélkedem azon, vajon mi a csodával érdemeltem ki szánal­mukat? Hogy a szűrővizsgálatokon az ő tü­dejükben több benzingőzt, szénmonoxidot mutatnak ki, mint az enyémben, én pedig a hárs, az orgona, az akác és a kaszált fű illatát szívom be? Azért még nem kell lenézni az embert! Vagy azért paskolgatják olyan lee­reszkedően a pofazacskóimat, mert tudatá­ban vannak, hogy Rákoskeresztúron bagót sem ér egy üres parkolóhely, szemben a Bel­várossal, ahol az ember a fele királyságát és a betétlapját is odaadná érte? Vagy azért szán­nak, mert mifelénk még egy jóízű közlekedé­si dugóval sem találkozhat az ember, az ötö­dik kerülettel szemben, ahol olykor két­három fertályórát is eltölthet az autós az egy helyben pöfögő tragacsban? Esetleg azért sajnálnak, mert kénytelen vagyok magányo­san kószálni valamelyik keresztúri szuper­marketban, s így nem vehetek részt a belvá­rosi ABC-áruházak kondicionáló tülekedésé­ben. Netán azért bánnak így velem, mert az én lakásomban sosincs olyan sejtelmes nap­pali félhomály, mint az övékben, s még egy nyavalyás lichthofunk vagy aládúcolt körfo­lyosónk sincs? Egyszerűen nem tudom, nem értem, miért sajnálnak annyira a belvárosi ismerőseim. Lám, még a kéziratomat olvasó szerkesztő (ötödik kerületi lakos) is szánakozva pillant rám időnként. Ámbár lehet, hogy neki a kéz­irattal van valami baja... (pildál) Vak remény Azt kérdezi özvegy Boldizsárné a napilap levelezési rovatában, hogy kaphat-e tévé-elő­fizetési díj alól felmentést, mivel látása az utóbbi években teljesen megromlott. Első ol­vasatra a kérdés kissé furcsa, végül is miért tart televíziót az, akinek a látása teljesen megromlott? De hát a vak valószínűleg pon­tosan úgy van a televíziós készülékével, mint a festményeivel, azt sem dobja ki pusztán azért, mert megvakult, miként megőrzi a csa­ládi fényképeket, a csipketerítőt, nippeket, dacára annak, hogy az életben soha többé nem látja őket. Tehát kaphat-e mentesítést a vak? Természetesen nem kaphat. A Postaköz­pont alkalmazottja levelében hivatkozik is a jogszabályra, amelyik a következőképpen rendelkezik: „A 100 százalékos hadirokkan­takat és az I. csoportbeli rokkantsági nyugdí­jasokat mentesíti a Posta a televíziódíj előfi­zetése alól. A vakság — állapítja meg a ren­delet — önmagában nem tekinthető a díjfize­tési kötelezettség alapjául szolgáló betegség­ pesti tükör Események, hírek, képek a főváros életéből­ nők, csak akkor, ha egyben I. csoportbeli rokkantságot is jelöl." Tiszta, világos, egyértelmű beszéd, a ren­delet nem hagy kibúvót: a vak igenis fizet televízió-előfizetési díjat, ha csak vaksága nem olyan mértékű, hogy kimeríti az I. cso­portbeli rokkantság fogalmát. A „szimpla" vakság önmagában még semmi, országunk­ban csak az kaphat felmentést, aki a vaknál is vakabb, a világtalannál is kevesebbet lát. Vagy, persze, akad további lehetőség is, ha a vakság egyéb rokkantsággal párosul, ez esetben megint csak remény lehet arra, hogy állapota kimeríti az I. csoportbeli rokkant­ság fogalmát, ha teszem azt, halmozottan rokkant. Az I. csoportbeli rokkantság egyébként azt jelenti, hogy a beteg nem pusztán munka­képtelen, de mások ápolására szorul. A szor­galmas vak ne is próbálkozzék, ha egyszer te­lefonközpontosságot vállal valahol, már nincs esélye, hiszen dolgozik, munkaképes. Az a vak se reménykedjen, aki bár nem dol­gozik, de képes önmagát ellátni. A kettő e­gyütt nem megy. Ezzel szemben egy másik betegségből adó­dóan ágyhoz kötött vaknak már jó esélyei le­hetnek: állapota feljogosítja a kedvezmény­re. No, természetesen, csak akkor, ha előbb eljuttatja folyamodványát a hivatalba, mert azt talán említeni sem kell, hogy az eljárást a vaknak saját kezűleg írt kérelemmel kell kez­deményeznie. Kovács Zoltán Síelni jó (lenne)! Pontos adattal nem szolgálhatok, csupán annyi biztos, hogy szép hazánkban az utóbbi esztendőkben megsokszorozódott a síelés hí­veinek a száma. Havas hétvégeken valóságos népvándorlás indul meg a síközpontok felé. Az ínyencek, a jobban ráérők többnyire a szomszédos országok (elsősorban Csehszlo­vákia) hegyeit keresik föl, de benépesülnek az itthoni síparadicsomok is. Nagyszerű sportág ez — állítják hívei —, fejleszti az állóképességet, az ügyességet, nö­veli a tüdő térfogatát, erősíti a test szinte minden izmát. És az sem elhanyagolható, hogy esztétikai látványt nyújt az ember szá­mára: a havas hegycsúcsok, bércek látványa önmagában is üdítő. Ám bármennyire is csodálatos a síelés, a sportág kedvelőinek csak töredéke engedheti meg magának, hogy rendszeresen űzze, hi­szen ahhoz, hogy valaki fölcsatolhassa a lé­cet, gyakran több száz kilométert is utaznia kell, így van ezzel a fővárosi lakos is. Ha sze­retne egy kiadósat siklani a havon, akkor út­levéllel a zsebében a szlovákiai Chopokra vagy Donovalyba kell utaznia, esetleg az en­nél szerényebb, de ugyancsak távoli hazai sí­központokba, Mátraházára, Kékesre, esetleg a Bükkbe. Elvileg — hangsúlyozom: elvileg — a fő­városban is lenne lehetőség a síelésre. Igaz, a Normafa lankái nem hasonlíthatók az Alacsony-Tátra havasaihoz, viszont a hely óriási előnye, hogy könnyen és gyorsan meg­közelíthető a főváros túlsó végéből is. Csak­hogy — és itt jön a bökkenő — a Normafá­nak mint síközpontnak a fejlődése nem tar­tott, nem tart lépést a sportág rohamos nép­szerűsödésével. Sőt, a már évtizedekkel eze­lőtt is síközpontnak számító kirándulóhely színvonala, komfortja romlott az elmúlt esz­tendőkben. Egyre-másra mentek tönkre és álltak le a sífelvonók, mind nagyobb lett a tumultus, mind kevesebb a parkolóhely, ugyanakkor a kulturált sportoláshoz elen­gedhetetlenül szükséges szolgáltatások (öltö­ző, melegedő, olcsó étterem, megbízható és színvonalas orvosi ügyelet stb.) szinte sem­mit sem fejlődtek, vagy éppenséggel vissza­fejlődtek. Lapzártakor kapott értesülések szerint a mostani idényben egyetlen működő felvonóra sem lehet számítani a Normafánál. Talán majd jövőre vagy azután... Egyszerű lenne elintézni a témát azzal, hogy, ugye, a nehéz gazdasági helyzet nem teszi lehetővé a síközpont fejlesztését, újabb létesítmények kialakítását, a síliftek műszaki rendbehozatalát és egyebeket. Az ám, csak­hogy ez az egész vállalkozás — ha jól csinál­ják — nyereséges lehetne. (Mint ahogyan a szomszédos Ausztriában az is.) Síelést kedve­lő ismerőseim egybehangzó véleményét erő­sítem a magaméval: inkább fizetnék többet a sífelvonóért, a pályahasználatért (persze, ha azt rendszeresen karbantartanák), a parkoló­helyért, az öltözőért, a meleg vízért, minde­nért — ha volna. S ha fizetnénk, akkor — ugye, milyen egyszerű — haszon is lenne. A vállalkozónak (akár vállalat, akár szövetke­zet, netán magánszemély) éppúgy érdekében állna síparadicsommá varázsolni a Norma­fát, mint ahogy nekünk, budapestieknek megőrizni annak. Pilhál György

Next