Budapest, 2004. (27. évfolyam)

5. szám július - N. Kósa Judit: Madách Sétány: örök átok vagy egyszeri esély?

BUDAPEST gflfl^g pi I. I II S Madách sétány: örök átok vagy egyszeri esély? N. KÓSA JUDIT • Harminc ember álldogált június 14-én hajnalban a belső-erzsébetvárosi Holló utca 11. előtt. Demonstráltak, mégpedig azért, hogy az épület jogos tulajdonosa, érvényes bontási engedély birtokában, mégse tegye a földdel egyenlővé az egykori ezüstművesházat. Abszurd helyzet, megfelelően abszurd végkifejlettel. A demonstráció annak rendje és módja szerint lezajlott, majd amikor a jogszabálytisztelő tüntetők, idejük lejárván, szétoszlottak, az addig békésen várakozó munkások nekifogtak annak, ami a dolguk. Bontani. Reménytelen eset? Vélhetően az. Lapzártakor legalábbis úgy tűnik, nincs olyan erő, amely megmenthetné a háromemeletes, romjaiban is szépséges szecessziós lakóházat és az udvarára mélyen benyúló hajdani műhelyépületet. De a csoda időközben mégiscsak megtörténni látszik: a Holló utca 11-ért fölhorgadt civil felháborodás láttán a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal az utolsó utáni pillanatban végül lépett. Élt azzal a lehetőséggel, amely már évek óta a rendelkezésére áll, de különféle megfontolásokból korábban mindig tartózkodott az alkalmazásától: ideiglenes területi védelem alá vonta a régi pesti zsidónegyed néven ismert Belső-Erzsébetvárost, és ezzel - pár hónapra legalábbis - leállított minden olyan bontást és építést, amire még nincsen érvényes engedély. Ezzel a Madách sétány kialakítása is abbamaradt. Ha jól számoljuk, évszázados története során legalább hatodszor fulladt kudarcba a nagyra törő terv. A mára Madách sétánnyá szelídült egykori Erzsébet sugárút története több szempontból is tankönyvi példának számít. Felfogható úgy, mint egy hosszú idő alatt, szerves fejlődés eredményeként kialakult tradicionális városszövet átszabására, „feljavítására" tett radikális kísérlet. Ez esetben az vizsgálható rajta keresztül, hogy van-e létjogosultsága egy ilyen mértékű beavatkozásnak, s hogy melyik korban mi motiválta a döntéshozókat a terv felélesztésére. A másik oldalról viszont az értékvédelmi szemlélet izmosodása látható; az eszmei és épített örökség megóvásának lehetőségei és korlátai is megmutatkoznak a Belső-Erzsébetváros kalandos históriájában. A változtatás vágya a kezdetektől éppen a terület egyedülálló jellegéből fakadt. A Belső-Erzsébetváros szerves, szabályozatlan fejlődése sajátos városképet eredményezett: zegzugos utcarendet, a „hiányzó" utcákat pótolni hivatott titokzatos átjáróházakat, hosszú telkeket, sűrű beépítést, alacsony komfortfokozatú lakások regimentjét. Az itteni utcákon sétálva szinte a házakról is leolvasható az elmúlt évszázad története. Az egymást követő építési szabályzatoknak megfelelően akár telkenként változhat az utcák szélessége, klasszicista és szecessziós, eklektikus és Bauhaus stílű lakóépületek sorakoznak egymás mellett békés egységben. Száz évvel ezelőtt az Andrássy út példája lebegett a döntéshozók szeme előtt, amikor először komolyan fontolóra vették a városrész radikális megújítását. Mi sem látszott egyszerűbbnek, mint keresztülvágni az egész dohszagú, zűrzavaros dzsumbujt egy új sugárúttal. Az egymással versengő tervek közül az az idea győzött, amelyik a Károly körút és a Rumbach Sebestyén utca között teret nyitott volna, majd egy enyhe ívben forduló utat húzott volna a Klauzál tér felé, utána a Dob utcát kiszélesítve haladt volna előre a Rottenbiller utcáig, később pedig a Városligetig. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa 1914-ben elfogadta a tervet, döntött a beruházók számára biztosítandó harmincéves adókedvezményről, és június 2-án mindezt a fővárosi közgyűlés is helyben hagyta. Aztán kitört az első világháború. A döntéshozókkal 1929-ben a Károly körúti legendás Orczy-ház lebontásának terve poroltatta le a sugárút ideáját. Az 1930-ban lezajlott tervpályázatra negyvenhét elképzelés érkezett. A zsűri Arkay Aladár modern tervét tartotta a legjobbnak, öt évvel később azonban a „neobarokk mestere", Wälder Gyula kapott megbízást a tényleges munkára. Az, ami a mai Madách téren látható, nem több, mint városépítészeti torzó. Az épületcsoport azonban így, csonkán is sokat mutat a soha el nem készült egészből. Némi fantáziával oda lehet képzelni a Kiskörút túloldalára a rá felelő másik tömböt, az új városházát a maga monumentális toronyházával, a Madách tér épületei mögött pedig elkészült néhány ház magából a sugárútból is. Két lakóépület a Rumbach utca sarkán, kettő a Dob utca és a Klauzál tér találkozásánál, a Nagykörúton túl, a Hársfa utca és a Dob utca sarkán pedig ugyanezt a koncepciót követi a Rimanóczy-féle postapalota. Ezek azok az épületek, amelyek láttán most, hatvan év múltán is felkapja az ember a fejét, lerí róluk, hogy egy egységes terv részei, de egy olyanéi, amely gyökeresen szakított volna a helyi hagyománnyal, alapvetően újat teremtett volna a régi helyén. Hogy mi minden motiválta ezt az elképzelést? Az egészségtelen, sűrű városszövet felcserélése egy szellősebb, naposabb utcarenddel. A közlekedés jobbításának szándéka. Valamint a korszellem. Szendi Leó Budapesti riport című, 1930-ban íródott reformkiáltványában olvasható az alábbi néhány sor: „Vannak ghettók, melyek kitűnő stúdiumot nyújtanak az íróknak, költőknek, festőknek és szobrászoknak. A prágai, lembergi, tarnowi és varsói ghettókban van ethnográfia, van poézis, tradíció és történelem. A pesti ghettóban csak szörnyű mocsok és bűz van. E ghettó lakosságának túlnyomó része olyan egyénekből tevődött össze, mely az ő sajátos faji és nemzeti jellegéből teljesen kivetkőzött, de magyarrá lenni nem tud és nem is fog tudni soha. És nem is reflektálunk rá, hogy azzá legyen. Minden eszköz árán el kell .