Budapest, 2014. (37. évfolyam)
7. szám július - Szántó András: NYÁRI KULINÁRIA - Kertvendéglők – Duna-korzó
2014 július NYÁRI KULINÁRIA Kertvendéglők – Duna-korzó Szántó András A Duna-korzó talán a legtöbbet tárgyalt és felidézett része Budapestnek. Építészetileg érdekes kontrasztokat mutat, történetileg izgalmas a kialakulása, és szociális viszonyaink szempontjából is érdekes a fejlődése. Természetesen itt most csak azt idézzük fel, hogy a vendéglátásban milyen figyelemre méltó dolgok történtek a szállodasor tövében. A szállodasor történetét sokan megírták, sőt önálló kötet is megjelent a Duna-korzó bemutatására. Ilyen rövid cikkben tehát felesleges – és a sok nagyszerű írás miatt nem is illő – a históriával foglalkoznunk. Egyes kerthelyiségeknél csak az érthetőség kedvéért említjük a korábbi állapotokat és viszonyokat. A bemutatás sorrendje sem követ történelmi, vagy földrajzi logikát – kiemeljük az érdekességeket, minden egyéb rendezési elv nélkül. Az ismertető kiindulópontját ez esetben is a fellelhető és szakmailag érdekes vagy dekoratív illusztrációk adták. Bemutatásukkal azt szeretnénk érzékeltetni, hogy a régi világban milyen volt az emberek érdeklődése a Korzó iránt – ami alapja lehetett a széles és sokszor nagystílű gasztronómiai kínálatnak. Sajnos mára ez a kínálat megkopott, szinte kizárólag „turista-etetőket” találunk a Dunaparton, az árak a legtöbb esetben nem a békés hazai átlagpolgárok zsebéhez vannak igazítva. A Duna-korzó társadalmi jelentősége, – mint minden más városi korzóé (legtöbbször a Fő utcáké), kettős rendeltetéséből adódott: egyrészt itt sétáltak fel és alá (oda-vissza) az emberek, magukat megmutatni a többi sétálónak, illetve a legendás Buchwald-székekben üldögélőknek. (Buchwald Sándor fémbútor-gyáros 1890-ben szerzett jogot a fővárostól, hogy székeit kihelyezhesse a város kedvelt sétatereire, így a Duna-partra is, és azokért 5, később 3 krajcár használati díjat szedjen. Ezt idős asszonyok, az úgynevezett Buchwald-nénik kaszírozták. Az élelmes vállalkozó engedélyét a fel-felhorgadó közfelháborodás dacára többször meghosszabbították. A rendszer az 1919-es kommün idején szűnt meg, utána már nem állították vissza. A korzó népszerűségét jelzi, hogy még a fizetős korszakban is gyakran kellett várakozni a székek üresedésére.) A vendéglőkben kávézók, uzsonnázók vagy ebédelők (a társaságukkal való kapcsolat mellett) azt is jelezték, hogy ők „megengedhetik maguknak” az ilyen fajta fényűzést. Az árak ugyanis akkor sem voltak olcsók, de különböző szinteken választották szét a társadalmi rétegeket. A legtehetősebbek a szállodák luxusvendéglőit választották, a polgárság általában a sörözőket, vendéglőket, a fiatalok, az újságírók, vagy a „felfelé törekvők” pedig egy kávé mellett akár órákig nézelődtek a kávéházak teraszain. Ez utóbbi csoporthoz tartoztam én is a 60-as években, mikor barátommal sétáltunk oda-vissza vasárnap délelőttönként, élvezve a nyarat, a napsütést és a „valahová tartozás” látszatát. Hangli kioszk A Dunapart legnépszerűbb vendéglője a Vigadó épülete előtti Hangli kioszk volt. A Redoute elegáns kerthelyisége elég drága lehetett az 1800-as évek vége felé is, és a vezetők a bálok mellett nem is nagyon akartak a nyári sokadalommal bajlódni. Az „intézményt” és a kis téren álló Üvegszalont A Dunakorzó a híres Buchwald-székekkel és sétálókkal (Képeslap 1910 körül) Fotó a Hangli teraszán üldögélő társaságról (Fotó-képeslap, 1917. július 21) , BUDAPEST