Budapesti Hírlap, 1859. május (99-129. szám)

1859-05-05 / 103. szám

Gyulay gróf táborszernagy a lombard-velenczei néphez következő proclamatiót intézett: „Ama kihívások, miket egy minden rend s minden jog iránt ellenséges indulata vakmerő párt a piemonti államban a császári kormány ellen intézett, s ama makacsság, melylyel az a béke s mérséklettség minden szózatát visszautasítja, Felséges Császárunk s Urunk nagylelkű türelmét kifáraszták s őt arra inditák, hogy a jog s igazság ügyét fegyverrel oltalmazza s juttassa diadalra. A Fejedelem akarata által a hadsereg főparancsnokságára hivatván meg azon perczben, melyben a császári sasok s dicső zászlóink a piemonti határon átlépnek, legfelsőbb parancsból, a háború idejére a polgári s katonai kormány hatalmai a lombard-velenczei királyságban az én kezemben egyesíttetnek. Ama gyorsaság, melylyel ifjuságtok virágzó mezőitekről a császári fegyverekhez sietett, ama készség, melylyel vitéz seregünk szükségeiről gondoskodtatok, s végre az általános kötelességérzet kezeskednek nekem a nyugalom s a nyilvános rend fönntartása iránt, a fölforgató pártnak minden álnok sugallatával szemben. Biztonságtok oltalmára azon esetre, ha valamely őrjöngő azt megháborítná, elegendő haderő fog köztetek maradni, hogy nyugalmatok fölött őrködjék. Jaj annak, ki bármely módon megkísérteni akarná a nyugalom megháborítását és saját hona szenvedéseinek még inkább súlyosbítását. Jogosság, tisztelet a törvények előtt, engedelmesség a tekintélyeknek ! igy hangzott jelszavam eleitől fogva. Gróf Gyulay Ferencz és cs. k. Apostoli Felségének táborszernagya, a 11. hadsereg parancsnoka, s a lombard-velenczei királyság katonai főparancsnoka. A „Gazz. di Venezia a következő hivatalos hirdetményt közölt: Gyulay gróf táborszernagy ur, a II. hadsereg parancsnoka e excja meghagyásából, Velencze városa s várának, az erőditési körzetében bennfoglalt szigetek s területekkel, ostromállapotba kell helyeztetnie. Az ostromállapotnak, mely holnap (ápr. 30 kán) kezdődik s melynek kezdetével én a katonai hatalommal a rendőrséget is egyesítem, főleg az a czélja, hogy a rend s nyugalom fönntartassék, s a lakosok személy- , vagyon-biztossága megoltalmaztassék , hogy igy minden polgár akadálytalanul folytathassa saját jogos s békés foglalkozásainak teljes gyakorlatát. Semmi a nép kárára szolgáló kihágás sem fog eltüzelni; másrészről azonban minden nyugalomháborítási kísérlet, ezen város, vagy bármely más városi határ lakosainak részéről, szintén szigorúan el fog nyomatni s a katonai törvények rendeletei szerint megfenyittetni. A rendetlenségek s az azokból eredő következmények megelőzése végett a lakosoknak ezennel ajánltatik, hogy az utczákon minden összecsoportozást kerüljenek, s hogy nyilvános helyeken minden a renddel ellenkező beszédtől tartózkodjanak. Mivel a viszonyok semmi sajtószabadságot sem engednek meg, azon figyelmeztetés is hozzácsatoltatik, mikép minden politikai rázkódásokra czélzó irat a szerzőre s nyomdászra azon büntetést vonná, mely a nyilvános rend megháboritóira, névszerint az ostromállapot alatt van kiszabva, melyben a város s annak erődítményi körzete lesznek. Velencze, april 29. 1859. Alemann báró, cs. k. altábornagy, városi s várparancsnok. Pest, máj. 4. (Politikai szemle.) Végre valahára a félhivatalos „M. Herald“ is megvallja, hogy minden további közvetítési kísérlet hasztalan lenne, s ezen okos vallomásért megbocsáthatni neki azon hozzátételt, hogy a négy nagyhatalom — Francziaországot is beleértve — a congressust akarta volna, de Austria, a Ticinón átmenvén, meghiúsította a kivitelt. Ez egyébiránt talán csak szólásmód, mert komolyan Londonban sem hihetik már, hogy Napóleon császár őszintén akarta volna a congressust, és az ennek útján létrejövendő békét __a status quo alapján! A császár, illetőleg a szardiniai király valódi szándékai mindinkább napvilágra lépnek. Lombardia-Velencze meghódítása és Austriátóli elszakasztása, ez az egyesült franczia-szárd politika czélja. Békés után és congressus által e czért soha nem lehetett volna elérni, mert mindegyik hatalom kénytelen lett volna, több kevesebb őszinteséggel, a szerződések fönntartását elvül kitűzni, vagy legalább nyíltan nem ellenezhette, ha mások ez elv elismerésétől tették volna függővé az alkudozást. A háború azonban a szerződéseket szétszakasztja, miként ez Orosz- és Törökország közt történt, és ezután az, akinek a hadiszerencse kedvez, jogilag is mindent elérhet, amit anyagi erő által kivíni képes. Háború utján Lombard-Velencze meghódítása szintén megkísérthető és a franczia-szárd sereg meg is kísérti. Victor Emanuel király mindjárt legelső kiáltványában figyelmeztetett arra, hogy ő eddigelé az olasz nemzet kivonatait nem teljesítette úgy, miként szerette volna, mert az 1815-ki szerződések útját állták, hanem Austria nyilt ellenségeskedése által e szerződések megsemmisíttettek és most ő — Victor Emanuel — tökéletesen kielégítheti az olasz nemzet vágyait s beválthatja azon esküt, melyet atyja sírján tett. Egyébiránt az ilyen beszédet a szárd király részéről e perczben igen természetesnek találjuk , hiszen Austria maga is a kard élére bízta az eldöntést és kinek kinek annyit szabad remélnie a mennyit tetszik. Azonban az mégis kissé komikai páthosz, ha a párisi „Patrie“ legújabb czikke végén ekként kiált föl: „Austria a Ticinón átment, — Lombardia rá nézve elveszett!“ — A kormányok és népek valóban szívük mélyéből megköszönnék, ha az ilyen háborúk a csatatéren is oly hamar döntetnének el, mint a párisi félhivatalos lapok által a papiroson. Hozzá kell tennünk, miszerint azon nézetet, hogy a mostani háború által az 1815-ki szerződések szétszakittattak, Palmerston lord minapi beszédében szintén elfogadta s igy a világnak némi előszét adta annak, mit várhatni e lordságától, ha újra kormányra találna jutni. A toryk nézetei e tekintetben messze eltérnek az imént említettektől s Anglia, vagy legalább annak mostani kormánya, mindig határozottabban Austria felé látszik hajolni. Hogy nem csak az Adriára, hanem még Genua elé is figyelő hajóserget akarnak küldeni az angolok, mindenesetre Austriára nézve kedvező demonstrate, habár gyakorlati hatása csak oly kevés lesz, mint a tavaly Montenegro elé küldött két franczia hajónak, mely — valahányszor új török csapatok partra szállíttattak— mindannyiszor „introuvable“ volt. Nincs kétség, hogy ily körülmények közt a kormány és az ellenzék közti harc a jövő hónapban a leghevesebbek egyike leend, egészen más, mint az, melynek febr. 3. óta a parlamentben tanúi voltunk. Most már nem lehetene csak bizonyos általános phrasisokra szorítkozni, mert a dolgok ezalatt határozott alakot öltöttek és kézzelfogható testet nyertek , továbbá megszűnik azon bizonyos discretio is,mely eddigelé az interpellátiókat föltartóztatta, mert „nem akarták az alkudozások menetét háborgatni és azoknak sikerét kockáztatni.“ Az egész ügy, midőn a parlament ismét egybegyül, már nem csak ké- hanem bizonyos tekintetben bel- vagy legalább specificus angol ügy is leen, s itt mind azon ellentétek kirívó módon előtérbe fognak lépni, mik eddig legalább bizonyos külső „egyetértési mázzal“ voltak bevonva, s ezáltal a világ szeme elöl elfödve. Ezen parlamenti vitáktól igen sok függ, mélyre ható befolyással lesznek azok a jelenben kezdődött küzdelem kimenetére. Ha a parlament előtt a vereség érné a torykat, nem képzelhető, hogy más útjuk maradna, mint a leköszönés és ki lenne aztán követőjök, azt úgyszólván, az ujjakon kiszámíthatni. Napi újdonságokat e rovat alatt nem igen várhat az olvasó, nem csak mert azokat most már csak a „távirati sürgönyök“ fölirat alatt kell keresni, hanem mert igen nehéz a hiteles híreket az alaptalanoktól különválasztani; a hazugságok most oly buján teremnek, mint tíz év óta nem láttuk. Ami nevezetesen a csatatéri híreket illeti, bizton állíthatjuk, hogy ott még semmi nevezetes nem történt és hogy e hosszú szünetből a franczia lapok máris azt következtetik, hogy az austriaiak Mortara táján meg fognak állni, és ott az ellen megtámadását bevárni. Mondanunk sem kell, hogy mindez csak többé kevésbbé merész combinatió! Az ily terveket a fővezéren kívül tán még egy két meghitt férfi ismeri, a párisi újságírókkal pedig semmi esetre sem közüik azokat. Pest, máj. 3. Napóleon császár hadi manifestuma megjelent. Még ugyan csak az alább olvasható távirati rövid szavakban van szerencsénk annak tartalmát ismerni, azonban e szűk tételkék bőségesen elegendők e legújabb franczia diplomatiai okmány jellemzésére. Az röviden szólva a hírneves Moniteur féle czikkre emlékeztet vissza , nem ugyan a példátlan gorombaságban, melylyel az őrülteknek s efféléknek nevezé mindazokat, kik Francziaország békés indulatában kétkedni bátorkodtak , hanem a rendíthetlen merészségben, melylyel a valótlant való gyanánt árulja. A „Moniteur“ akkori állítása mellett a tény elferdítése által mégis képes volt olyan a milyen bizonyítékot fölhozni, mely egynémely rövidlátót tán meg is nyugtatott. De mit mondjunk a jelen manifestumra, melynek állításait egész Európa szemei előtt épen azon pillanatban midőn azok kimondatnak, eltagadhatlan nyilvánossággal történő tények cáfolják s bélyegzik meg! — Napoleon „tiszteli a semleges hatalmak területét és jogait.“ És ezt mondja azon pillanatban, midőn a sajtó a franczia hadaknak a semleges genfi területen átvonulása miatti nehézségekről beszél. Váljon e nehézségek talán a semlegesség tiszteletéből keletkeznek? A szent atyát „idegen befolyás“ alól akarja fölszabaditni, s ezt akkor állítja, midőn ugyanazon szent atyát hadaival fogolykép őrizteti saját országában s saját palotájában, megkötve őt szabad akarata gyakorlásában. „Szem előtt tartja a szerződéseket“ ezt mondja, midőn elkezdve a Lageronniéreféle röpirattól az első franczia katonának Piemontba léptéig minden szó és tett, mely Francziaországból eredt, a szerződések ellen hirdet semmitő háborút ! sőt midőn maga e nyilatkozvány, másik sorában, midőn czéljául tűzi „Olaszországot önmagának visszaadni“ (mi más szókkal annyit tesz, hogy Austria uralma alól elvonni) a legvilágosabban épen azon szerződéseknek, melyeken Austria birtokjoga alapul, s mely szerződések egyszersmind az Európában létező népjog és államrendnek is alapjai, mondjuk ugyane szerződéseknek lábbal tapodását proclamálja. Ilyen a legújabb franczia császári manifestum. Szerencse, hogy Klio tollát, a világesemények megbírálása s följegyzésében nem csupán az okmányok írott betűi, hanem főleg maguk a tények irányozzák. Walewski grófnak Bonneville marquishoz, Párisból f. évi ápr. 29-ről intézett azon sürgönye, melyben a franczia kormánynak azon határozatát indokolja, miszerint az austriai seregnek a Ticinón átmenetelét hadesetnek tekinti, igy hangzik : „Uram! Azon perczben , midőn szerencsém van önnek ezen sürgönyt írni, nem igen kételkedhetem róla, hogy az austriai sereg átment a Ticinón. April 26-ról kelt távirati üzenetemmel már tudatom önnel, hogy minő értelmet lenne kénytelen a császár kormánya egy ily demonstratiónak tulajdonítani. Ha szerencsétlenségre az események gyorsasága fölöslegessé teszi is a megvitatást, mégis kötelességem néhány szóval emlékezetbe hozni azon tények egyetemét, melyek eljárásunk múlhatlan szükségét s egyszersmind egy más eredmény előidézése végetti törekvéseink állhatatosságát tanúsítják. A császár kormányának bizonyosan nem szükség igazolni magát azon nyugtalanság iránt, melyet az Olaszországban ügyállás gerjesztett benne. Ama válság, mely jelenleg a félsziget központján üt ki, nagyon is igazat ad előrelátásunknak, s szóval elég volt aggodalmunkat csupán sejdíttetni ,arra nézve, hogy az európai nagyhatalmasságok azokban velünk egyenlő mértékben osztozzanak. A kabinetek ezen egyszerrei egyetértése, egy oly veszélylyel szemben, melyet azok néhány év óta mindnyájan belsőleg éreztek, mutatja, hogy mennyire megérettnek tekinték a kérdést. Mélyen meg vagyunk róla győződve, hogy a congressus, ha azon föltételek alatt ül össze, amint a szpétervári kabinet annak összehívását javaslá, s ha az ő brit felsége kormánya által tanácskozásai számára kitűzött programm határai közt marad, teljesen megoldotta volna ama nehézségeket, miknek önmagukra hagyását az eszélyesség többé nem engedé meg. Ki kételkedhetnék jelenleg arról, hogy ama szirt, melyen a békülékenység műve megtört, a bécsi udvar által egy oly lefegyverkezés tárgyában nyilvánított követelésben állott, melyet illetőleg talán több joggal lehetett volna azt mondani,hogy arra neki kellő példát adni? Valóban nemde Szardinia utógondolat nélkül fogadta el azon helyzetet, mely számára Oroszország javaslatának kifejezéseiből eredt, s ha területén már e hadkészületek létesíttettek, azon kívül hogy az erők aránytalansága az ő részéről minden megtámadást megengedheti enné tett, nemde a legegyszerűbb józan ész is kötelességévé téve, nyugodtan várni be a nagyhatalmasságok határozatát? Szóval, Austriára nézve semmi valódibb s teljesebb biztosíték sem létezett, mint a congresus tüsténti összeülése s ha az első föltétel, melynek teljesítését követelte, mielőtt a szövetségesek fölhívásának engedne, s mely föltételt mindenki elfogadhatlannak ítélt, később oly combinatióra adott alkalmat, melyet egyedül ő vetett vissza, méltán constatkrozhatom, hogy amaz öszhangzás, mely a többi udvarok óhajtásának tárgyát képező, csupán Bécsben talált akadályra. A helyzet uram, ennyi késleltetés következtében kétségtelenül mindinkább komolyabb fontosságúvá lett; azonban ama jóakaratok köteléke, mely a párisi, berlini, londoni s sz. pétervári kabinetek közt alakult s mindvégig fönntarta magát, — hogy úgy szóljak — ellenszegült ezen helyzet veszélyeinek. Még semmi sem volt megorvosolhatlanul compromittálva, midőn Austria nem elégedvén meg azzal, hogy Angolország legutóbbi javaslataitól megtagadó beleegyezését, arra határoza el magát, hogy Turinba egy oly fölhívást intézzen, rövid határidő kitűzése mellett, melynek szükségkép módosítnia kellő magunk tartását. A császár kormánya az olasz ügyek egyetemében nem akart egyebet látni egy oly nagy európai kérdésnél, melynek szabályzása összes szövetséges társainak közreműködését kívánta meg. Mindazáltal ezen ügyek egy különös oldalról, oly érdekekkel voltak kapcsolatban, melyek őt személyesebben s különösebben illették. Maga Austria is azáltal, hogy megígérte, mikép nem kezdendi meg az ellenségeskedéseket Piemont ellen, hallgatólag elismerte egy oly határ létezését, melynek átlépését a békés megoldás legélénkebb óhajtása mellett sem engedhettük meg neki. Egyébiránt a császár kormánya kijelenté, hogy ha nem támogatná Szardiniát a megtámadás kísérletekor,védelmi rendszabályok végett annak segélyt fogna nyújtani. Ezen kötelezettség teljesítésétől bennünket fölmenteni csupán a bécsi udvartól függött. Értesülvén ama fenyegetésről, mely oly rövid határidő kitűzése mellett nehezült Piemontra, nekünk, oly rövid lévén az idő, oly állásba kelle magunkat tennünk, hogy annak hatásait enyhíthessük, s a szardiniai király ő felsége kivonatára a franczia sereg előhada annak területire lépett. Oly rokonszenvek, miket nem tétovázunk bevallani, nehezen engedték volna meg nekünk, hogy közönyösen nézzük egy Francziaországgal szoros viszonyban álló ország megpróbáltatásait, azonban ténylegesebb okok parancsolták eljárásunkat akkor, midőn ezen tartomány kapunk előtt feküdt, egyik barátunkat födözé, s végső akadályt képezett egy oly befolyás kiterjedése ellen, melyet Angol-, Porosz- s Oroszország velünk együtt úgy tekintettek, mint a mely már most is részint Európa súlyegyenét compromittálja, részint Olaszország azon részében, melyet független s souverain államokká szándékoztak alakulni, az izgatottság s zavarok örökös okát tartja fönn. A császári kormány egy oly határozatra tökélvén el magát, melynek tisztán védelmi jellemét kijelöltem, nagyon óhajta a bécsi kabinettel tudatni, mikép annak ultimátuma s azon esetlegességek, miket az oly világosan előre hagyott látni, a párisi, berlini, londoni s sz.-pétervári kabinetek által addig közösen tárgyalt általános kérdés mellé egy közvetlenül franczia kérdést állítottak föl. Ez utolsó figyelmeztetés, végső kísérlet volt annak még idejekorán meggátlására, nehogy Austria s Francziaországnak, az európai vitatkozás tere helyett, másutt kelljen összetalálkozniok. Azon érzelmek, melyek nem szűntek meg a császár kormányát lelkesítni,— eziránt ezen ünnepélyes perczben nem félek kezeskedni,— nem sodorták őt ama végletekre, mikre őt egy más akarat végzetszerüleg vezeté. .A Ticinón átmenetei kötelez minket arra, hogy az alpeseken átlépjünk. Európa előtt visszautasítván magunktól az események iránti felelősséget. E szerint önnek uram , mihelyt többé semmi kétsége sem maradand , az austriai csapatok mozdulata iránt, Buol gróf úrhoz kellend járulnia, s miután fölolvasá előtte ezen sürgönyt, melynek másolatát nála hagyandja, utleveleit tőle kikérendi. Fogadja, stb. Banneville marquis levele gróf Bud Schauenstein külügyministerhez. (Kelt Bécsben i. é. május 2-kán.) „Alulirt, azon közléshez tartván magát, melyet kormánya rendeletéből külügyminister urnak tenni szerencséje volt, s mely küldetésének véget vet, sajnálattal kell gróf Bud Schauenstein Ur Excellentiáját a szükséges útlevelek kiadására kérnie, hogy a franczia császári követséget Bécsben képező személyekkel austriai Császár Ő Felsége államait elhagyhassa, és Francziaországba visszatérhessen. Alulirtnak van szerencséje, stb. stb. Belgrád, april 30. ). (Aggasztó hirek török csapatösz pontosításokról. Nem kell az ördögöt a falra festeni.) Ma azon némileg aggasztó s nyugtalanító hír érkezett ide, hogy a porta Szerbia közelében Bolgárországban nagyszámú katonaság öszpontosítását rendelte meg, oly czélból, hogy minden eventualitásra kész legyen, mely Szerbiában előadhatná magát. Ha e hírt összevetjük azon szembeötlő védelmi készületekkel, melyeket az itteni pasa azon állítólag kapott hirtetőn, hogy a szerbek Belgrád várát véletlen rohammal akarják hatalmukba keríteni, úgy a török katonai öszpontosítások felőli hírnek, ha valósul, még nagyobb fontosságot kell tulajdonítanunk. A porta úgy látszik valahonnan figyelmeztetve jön, hogy tartományaiban könnyen nyugtalanságok törhetnek ki, melyek persze legveszélyesebbekké válnának, ha Szerbiában támpontot találnának, vagy épen itt vennék kezdetüket. Azonban mint már annyiszor említettem, most is csak azt mondhatom, hogy Szerbiában eddigsemminemű hadikészület nem történik, s a portának, hacsak maga" nem ad rá valami alkalmat, Szerbiától nincs mit tartania. Ámde a jelen nyugodt hangulat könnyen ellenkezőre változhatik, ha Szerbiának nem csak ismeretes kívánalmai nem teljesíttetnek, hanem ellenkezőleg a porta minden ok nélküli öszpontosításai által Szerbia irányában fenyegető állást foglal el; e rendszabályok visszahatást eredményezhetnek, s a szerbeket mindenesetre figyelmeztetik, hogy az eshetőségekre szintén készen álljanak. Szerencsére a hírlapok e hireket még nem vették szárnyaikra s azok a nagy közönség tudomására még nem jutottak, mi azonban könnyen megtörténhetik s akkor aggasztó ingerültség következhetik be az egész országban. Kár azért az ördögöt a falra festeni. Ma reggel azon furcsa hír lepte meg a várost, hogy Tatár Indzse, a szerb kormány volt főfutára és Nikolajevics Jovicza tanácsnok az éjjel a várban kerestek menhelyet. Okát a tettnek eddig nem tudni. Némelyek szerint tőlük keletkezett azon hír, mintha a szerbek a várat megrohanni szándékoznának,s a várba menekvésük oka most a büntetéstőli félelem. Mindkettő eddig jelentéktelen politikai egyén volt. A fennebbi hit miatt a szerb kormány s a belgrádi pasa közt támadt viszály, úgy látszik, kiegyenlítődött, bár azt bevégzettnek még most alig lehetne mondani. A pasa értesítette a fényes portát azon hít alaptalanságáról, mintha a szerbek a várat meg akarnák rohanni. Ugyanezt tevék az itten szételő consulok is, értesítvén a konstantinápolyi illető követségeket, hogy Szerbia egészen nyugodt. Azonban a szerb kormány hihetőleg elégtételt fog a rágalomért kívánni, s ez elégtétel valószínűleg a pasa eltávolításában fog állani. A miniszerváltozásokról a hírek egészen elhallgattak, Vucsics még mindig fogva van, azt sem tudni foly-e ellene a bírói vizsgálat. A többi foglyok szabadon vannak. Bécs, máj. 3. (Porosz habozás.) A további hat porosz hadtest, s így az egész porosz hadsereg marschbereitschaftba helyezése kellemes hangzású volt, habár kevés látható benyomást ten a tőzsdére. De önök tán csodálkozni vagy kétkedni fognak, ha azt mondom, hogy az illetékes politikai körökben emelő hatást egyáltalán nem gyakorolt. Napról napra világosabb lesz, hogy a berlini politikának egy napról a másikra változó nyilatkozatai az impromtuk, a váratlanságok egész sorára nyitnak ugyan kilátást, de a váratlanságok minden számításon kívül eső lények lévén, se barátnak se ellennek nem használnak. Mindinkább nyilvánossá válik, gyöngéden szólva, a mostani porosz országjárok tehetetlensége, s a szemben álló nagyszerű viszonyok irányábani képesség hiánya. A túlfinom bölcseség, melylyel a teljes semlegesség, a fegyveres semlegesség, a védelmi semlegesség Hegeli fogalmai subtilizáltatnak, a rabulistiksi — vagy ha jobban tetszik egy gyöngéd kitétel — a lelkiismeretes jogászi paragraph-turkálás a szövetségi okmányban, melyből ki lehessen okoskodni , hogy mely adandó esetben köteles Poroszország Austria mellett föllépni? és ellenkezőleg, mely esetek azok, hol Poroszország mint nagyhatalom önálló politikát követhet ? a szánalomgerjesztő habozás Poroszország — specifice porosz politikája, német egységes politikája, erfurt-gothai politikája és egyszerűn positiv frankfurti szövetségi gyülésszerü politikája közt — oly látmány, mely fölötti kárörömében mint hallom báró M a n t e u f fe 1 mosolyogva dörzsöli kezeit.— Terhesebb örökséget ugyan nem is lehetett volna a mostani ministeriumnak átvenni; a fönnforgó bonyodalom úgy áll a keleti Háborúhoz, mint sötét és a fényes délhez. Nem csoda, ha Berlinben tisztán nem látnak. Félhomályban pedig az ember tapogatni szokott, nem pedig határozottan lépdelni. A berlini kormány legjellemzőbb tükre a kölni újság, mely egyenesen felsőbb sugallat után ir, és souverain pártatlanságában, vulgo egy napról a másikra történő véleménycseréjében s ellenmondásaiban — a la minuta „Times.“ Ma Austriát leczkézi, holnap Napóleont korholja. Ma azt mondja : Németországnak az olasz kér-