Budapesti Hírlap, 1883. június (3. évfolyam, 150-179. szám)
1883-06-07 / 156. szám
2 sült s egy szelet fekete kenyér és összes könyvtárul egy deszka polcocskán pár német grammatika s egy német-olasz szótár ; és én elpanaszolom vala látogatómnak — mondá — hogy egyedül maradtam fel családomból ; fiaim is elhaltak s én német nyelvleckéket adok egy frank dijért óránkint s ekként tengetem bús életemet ; kértem is, ne tartóztasson, mert várják német nyelvmesterüket 40 krajcáros tanítványaim. És e siralmas tudósítás nyomán megindult, kivált az amerikai lapokban, a siralmasnál siralmasabb vezércikkek özöne, ily cím alatt „egy elfelejtett híresség“ (a forgotten celebrity) és Amerika leghíresebb egyházi szónokai prédikációkat tartottak felettem az emberi dolgok múlandóságáról s az alázatosság erényéről. 4. kaptam százanként a rokonszenvező leveleket versben és prózában : kaptam olyat is, melyben egy urhölgy tudósított, hogy előidézte Washington szellemét s megkérdezte tőle hogy mi szándékkal vannak irántam odafent ? és azt kapta válaszul, hogy az angyalok szorgalmasan el vannak foglalva (are busily engaged) palotám építésével a hetedik évben, s amint elkészül, hát elhivatom (I sh at be called.) Washington mondta, hát ez bizonyos. Fiaim — Istennek hála — életben vannak, én büszke vagyok reá, hogy munkámmal kerestem egész életemben s keresem most is kenyeremet ; nagyon érzem, hogy nagyon kevés az, amit a tudhatok végtelenségéből tudok, de annyicskát mégis csak tudok, hogy valami jobbat is képes legyek tenni, mint 40 krajcárért német nyelvleckét adni. — A „Frankfurter Zeitung“ felszólittatott, hogy ne meséljen ilyen bolondságokat; válaszolt, hogy ő soha sem tette. — Végre kisült, hogy van valahol Észak-Amerika egyik ismeretlen zugában egy „Frankfurt“ nevű falucska (mint van Róma, Trója, Páris, London s egyebek közt vagy nyolc Kossuth is), s annak a német lakta Frankfurt falunak is (mint minden falunak Amerikában) megvan a „Zeitung“-ja, csak ép úgy, mint ennek itt a Majna mellett ; az röpítette el azt a szenzációs kacsát . Reklám volt, a kacsapásztor zsebre rakta, pár ezer eladatott példányának árát, s markába nevetett. Akik felültek neki, restellettek, de „what is writ, is writ“ (ami meg van írva — meg van írva), mint Childe Harold zarándokságának végén Byron mondja, s én fogadni mernék, hogy a halálom alkalmából megírandó biográfiák egy némelyikében amott Amerikában az a frankfurti kacsa újra sápogni fog.“ Hogy Amerikában a reklám különben mily élelmes, azt Kossuth saját élményeiből egy érdekes kis anekdotával illusztrálja az előszó egyik oldaljegyzetében : „Irataim I-ső kötetének előszavában (XVII. lap.) emlités van téve az ünnepélyes fogadtásról, melylyel Massachussets állam 1852-ben megtisztelt. Meghatóan nagyszerű jelenet volt. A térről, melyen 30 ezer főnyi milicia felett szemlét tartottam, a kapitóliumhoz hajtottunk, melynek nyílt oszlopcsarnokában a szenátus és képviselőház elnökeikkel s az államkormányzóval élükön, fedetlen fővel vártak. Amint épen kilépendő valék a kocsiból, hogy felmenjek a kapitóliumhoz felvezető óriás lépcsőn, mely jobbról-balról a világ minden zászlójával (az osztrák házét kivéve) fel volt lobogózva, egy ember egy ölnyi nagyságú színes papír ívet dobott be kocsimba, nem volt időnk megnézni, hogy miegyik segédem öszszehajtva zsebre tette. Amint a fogadtatás végeztével szállásomra hajtattam, útközben megnéztem. És mi volt rajta ? „Je vous la donne en mitte, en un million“ mint a francia szokta mondani (ezeret, egy milliót egyre), hogy senki sem találja ki. Legfelül könyöknyi óriás betűkkel e szó „Kossuth,“ utána apróbb betűkkel pár magasztaló sor, hogy minő nagy ember, minő derék ember, s mi sok mindenfélét tud az a Kossuth, aztán nagyobb hetükkel a következők: „de egyet még sem tud az a Kossuth ! nem tud inget varrni. Azt én N. N. tudok ! Boltom ilyen utca, ilyen szám. Árak, stb.“ Az egész város tele volt aggatva ezzel a plakáttal. A nap ünnepeltje voltam , a cubitalis Kossuth szó megállította az embereket, mindenki elolvasta. — Ez aztán „reklám“ ! — — semmi kétségem benne, hogy a család ősi fészke, a szatmármegyei Károly neve nem a Carolusnak megfelelő Károly, hanem karvaly, vagyis a szó régibb avult alakja szerint Karoly. Világos bizonyság erre a szintén Szatmár megyében létezett Karolyos (Karwlos) puszta neve, melyről a grófi család XVI. századi okiratai még emlékeznek, s amelyet nem magyarázhatunk máskép, mint ahogy a hasonló képzésű Hollós, Varjas, Verebes stb. helyneveket. Azonban a magán családi címerekről netán vonható következtetéseknél sokkal többet mondó az a történeti tény, hogy az erdélyi magyar megyék nemessége mindenha sast hordott címerül, s ezzel élt pecsétjén is, amíg a három nemzet külön-külön pecsétet használt az országul kiadott okiratok hitelesítésére. Némelyek szerint már János király alatt, 1538-ban végzést hoztak, hogy a három nemzetből álló Erdélyország részére három különböző pecsét készíttessék, s e végzés értelmében a vármegyék magyarsága, kétségkívül régi utás folytán, egy kék mezőben zöld gyep fölött repkedő arany csővű, egyfejű fekete sast kapott volna címerül. De teljes bizonyosságúnak tekinthető és határozott intézkedés az erdélyi pecsétek dolgában csak az 1659. évi szász-sebesi országgyűlésen történt, melynek egyik törvénycikkelye kimondja, hogy az ország négy nagyobb rendje szerint — a negyediket képezvén akkor a magyarországi kapcsolt részek, — négy külön pecsét metszessék, s ezek közül az erdélyi vármegyék pecsétjén egy fél sas legyen. A magyar fél-sas Erdélyországnak később egyesített címerében mind e mai napig a főhelyet foglalja el. Megemlítem még egyúttal, hogy Dugonics föntebb idézett munkájában Pannónia cmerét is a négy folyamból és egy koronás sasból állította össze. Hogy az erdélyi vármegyék magyarsága mint község, nemcsak az újabb korban, s nemcsak pecsétjein élt sas-címerével, hanem azt már sokkal azelőtt hadi jelvény gyanánt is használta s zászlóin hordta az ütközetekben, hiteles oklevelek bizonyítják . Bizonyítja először Róbert Károly királynak egy 1321-ben kelt levele, melyből megtudjuk, hogy Emich fia Miklós, csicsói várnagy, azon időben az erdélyi magyar község sasának hordozója, vagyis zászlótartója volt. Kitűnik ez idézett adatból az is, hogy a nemzeti sas hordozása országos hivatal valt, s talán éppen a csicsói várnagysággal volt összekötve. Egy másik okirat szerint 1437-ben Vajdaházi Nagy Pál volt az erdélyi megyei nemesség zászlótartója. Ezután hosszú ideig nincsen emlékezet sem a sasról, sem annak zászlósáról, de hogy a régi szokás folytonosan, s még a mohácsi vész után is jó ideiglen fentartotta magát, minden kétségen kívül helyezi egy fölöttébb érdekes adat 1555-ből, amikor még egyszer, s eddigi tudomásunk szerint utoljára lebbenti szárnyát az erdélyi magyar nemzeti hadak harci sasa. Nyárádtól Pókay Balázs volt a mondott időben Kendy Ferenc és Dobó István Ferdinándpárti erdélyi vajdák alatt az ország zászlósa : vexillifer aquilae gentium Transsilvanarum Hungaricalium, aki azonban egy ütközet alkalmával, megszegve hitét, s jeles tisztének hivataljáról megfeledkezve, melynélfogva mindig a hadak előtt járni, s a kezére bizott zászlót elől vinni eskütt esküvel tartozott, hűtlenül a törökökhöz pártolt s ezzel a vajda seregét is nagy romlásba sodorta. E bűne miatt aztán minden javaitól megfosztva, az ország nemesei sorából is kitöröltetett. Eddig vezetnek a történeti nyomok. Láttuk, hogy az erdélyi magyar vármegyék nemessége a tizennegyedik század elejétől a tizenhatodiknak majdnem végéig, mindenkor saját nemzeti lobogója alatt harcolt s lobogóján sast hordott hadi címerül. De hogyan változott hát a turul sassá? Valami rumán történettudós, támaszkodva a föntebb idézett 1437. évbeli adatra, mely szerint Vajdaházy Nagy Pál a valachusoknak is zászlótartójuk volt, alighanem azt felelné erre, hogy sehogy, mert meg lenne győződve róla, hogy az erdélyi sasok egyenesen régi római őseik fészkéből keltek. S meg kell vallani, hogy a rómaiaknak lehet is valami közük a dologhoz, amennyiben több mint valószínű, hogy az átváltozás az ő nyelvük, már t. i. a latin nyelv révén ment végbe. Okiratainkban ugyanis akár a turul, akár a karuly, igen könnyen felvehette az aquila nevet, amiből aztán századok múltán, írva és mondva, előállott a sas. Nagy Gyula. BUDAPESTI HÍRLAP. Divat. — A nyári divatkelmékről. — A nyári divat az idén sokkal célszerűbb mint az előző években: például teljesen felhagytak a nyári hőségben majdnem türhetlen fekete kelmék viselésével, a kalapokról eltűntek a nehézkes, télies képet nyújtó bársonyszalagok és csokrok, helyüket a crépe pointillé és a különféle lenge gázok foglalták el, a köpenykék többé nem simulnak szorosan a nyakhoz hanem csak könnyeden vannak vállra vetve, míg a cipők mély kivágása teljesen érvényre juttatja a harisnyák diszes mintázatát. Az új nyári kelmék túlnyomólag bágyadt színekben készülnek : diszítésül tarka kashmir-csipkék, színes hímzett csikók, vagy pedig a most erősen felkapott „Irish guipure“-ök szolgálnak. Kiváló újdonság a „ségovienne“, könnyű, csalánszerű szövet, amely minden színben kapható, a mintázatot Camayeux-izlésben rajzolják reá. A „Ségovienne á B o rdure“ szintén lenge, egyszínű csalánszerű szövet, beszőtt ágazott bordűrrel. Legkitűnőbben fel lehet díszítésre használni a golkonda-szövetet, amely hosszában két mezőre van osztva, — ezek egyike egyszinűen, a másika kétszínűen kockázott. Pekin-csikokkal átszelt Derby-cloth-ot nagyban alkalmazták a lóverseny öltözékekre ; másra nem is igen használható, mivel sokkal feltűnőbb semhogy séta vagy látogató öltözéket lehetne készíteni belőle. A Derby-cloth könnyít, voile-szerű kelme, a szivárvány minden színében megjelenő csikókkal átszelve, melyek a szélükön úgy néznek ki, mintha aranyfonállal volnának lefűzve. Hölgyeink bizonyára örömmel fogják üdvözölni a „E i c h e 11 a“ néven forgalomba hozott pókhálószerű szövetet. Nyári öltözékekre a lehető legalkalmasabb. Világos kanavasz alapja többszínű kockákat mutat, melyeknek mintázata az olasz iskola modorában készült kitűnő szövetekre emlékeztet. Ezen puha kelmékből a ruhák minden díszítés nélkül állítatnak elő, legfeljebb vastag zsinórra varrott keskeny fekete bársony szegélyt kapnak. A tiszta gyapot, sima, majdnem átlátszó kelmék közül felemlítendők a „Mohair glacé“ és a „Crépe Virgine.“ Ez utóbbi a korább annyira kedvelt gyapot-baragéhez leginkább hasonló, a „mohair glacé“ selyemlágyságú, rendkívülien könnyű gyapotkelme, amelyből ezen tulajdonságainál fogva nagy előszeretettel készítenek utazó toiletteket. Esős időre szánt öltözékekeket, valamint esőköpenyegeket a tiszta gyapot ceviot kelmékből készítenek, melyeknek szintén a könnyűsége különösen figyelemreméltó. Az ezeregy éjszakára emlékeztető mousselines a bordures, nagy hímzett, sokféle szinti virágbokrétáikkal, még mindig divatosak. Kár is volna hamar félredobni azokat, a nagy hőségben kitűnő szolgálatokat tesznek. Versenytársaik az átlátszó pikék és a mullok. Ezeknél a rövid idő előtt kedvelt veres szin kegyvesztetté kezd válni s helyét ismét az éru foglalja el; tartóssága és szolidsága mindig hatalmas szószólói lesznek. A musszelin ruhák alsó ruhája rendesen élénk színben készülnek, amely azután szépen áttetszik a felső szöveten, s emeli ennek különben is nagyszerű szinpompáját. 1883. jimius 7. TÖRVÉNYSZÉKI CSARNOK. A „Szrbszki Národ“ sajtópere. Az Újvidéken megjelenő „Szbszki Národ“, szerb nyelven szerkesztett politikai lap 1881. évi február 25-én kelt 12-ik számában „Zsaroszna istina“ (sajnos igazság) cím alatt egy tárcacikk jelent meg, mely Jevrics György Temesvár belvárosi székesegyegyházi diakon gimnáziumi és reáliskolai tanár ellen többrendbeli becsületsértő és rágalmazó kifejezéseket tartalmazott. E cikk folytán Jevrics György felkérésére a kir. ügyészség sajtópert indított a Szibszki Národ ellen, melyben ma volt az esküdtszéki tárgyalás. Mint vádlott, Joannovics György zombori szül. gör. kel. vallásu filéves árvaszéki írnok szerepelt, a ki a panasztott cikket irta. A tárgyaláson megjelent Jevrics György panaszos is.