Budapesti Hírlap, 1884. március (4. évfolyam, 60-90. szám)
1884-03-29 / 88. szám
II. Melléklet a „BUDAPESTI HÍRLAP“ 88-ik számához. Regény-Csarnok. A lyoni futár. 28 Zaccone Péter regénye. XLVII. Uj kapocs. Claudinet szédülés és gyengeség fogta el. — Mi bajod ? kérdé nyugtalanul Dubosc. — Semmi... semmi ... elszédültem; két hét óta gyakran előfordul. — Maubertről beszéltél. Mit vettél rajta észre ? — Különös dolgot, több mint három hónapja, hogy velünk van, s ez idő óta rövidre nyírt haja egy vonalnyival se nőtt. — Ez igaz ! — És az a sűrü szakás, mintha álarcul szolgálna. Haj is, szakál is hamis. — Tehát ő kém volna ? — Igen, rendőrkém, még pedig senki más, mint maga Pingard. Dubosc őszinte bámulattal tekintett Claudinera De mégis ha Maubert nem más, mint Pingard, hogy van az, hogy mindeddig nem fogott el engem ? — Pingardnak jó emlékező tehetsége van, s tudja, hogy már többször kisiklottunk kezei közül ... a vidéki fogházak nem igen megbízhatók, s ő jobbnak tartotta szép lassan Párisba vezetni bennünket, sőt még az útiköltséget is velünk fizetteti. — Ez a Pingard nem szamár ember, de mi még okosabbak vagyunk. Azonnal szöknünk kell ! — szólt Dubosc. Ekképp szólva, gyorsan becsukta az ajtót, összeszedett minden értékes dolgot, egyszóval megtette úti készületeit. . . . Hirtelen Claudine sikoltása rázta meg, s a fiatal nő ájultan hullott a pallóra. Dubosc odarohant, felkarolta hatalmas karjaival, s az ágyra fektette. Claudine nem mozdult, csak gyönge lélekzete árulta el, hogy él. Dubosc friss vízzel locsolta, most a halántékait, s néhány cseppet öntött a szájába. Pár perc múlva kinyitotta szemeit. •— Claudine ! én vagyok, ne félj. Jobban érzed magadat ? — Igen, az élet visszatért. Azt hittem meghalok. Soha sem éreztem így magamat . . . de téged nagy veszély fenyeget. — Mit törődöm vele ! — Menekülj. — Nélküled ? — Ah én megszököm tőlük. Aztán meg, ha börtönbe vetnek, majd kiszabadítasz. — De elhagyni téged ilyen állapotban ? — Muszáj. Aztán meg az elválás nem lesz nagyon hosszú. — Okvetlenül kívánod, hogy meneküljek ? — Parancsolom ! — Hol találkozunk ? — A du Four-utcában, a három csillag vendéglőben, ezek itt jó embereink s nem kell félni árulástól. — Isten veled Claudine! — Mondd inkább: a viszontlátásra ... kitudja, mire találkozunk, meglehet, hogy jó újságom lesz számodra. — Jó újságod? szólt elbámulva Dubosc. Claudine mélabúsan és elmerengve hajtotta le a fejét. — Igen barátom, jó és fontos újságom lesz ! — Tehát már tudod? — Körülbelül. — És miért nem mondod meg nekem? Claudine átölelte Dubosc nyakát s fülébe súgott valamit, mire Dubosc felkiáltott. — Bizonyos vagy ebben ? kérdé oly hangon, mely mély meglepetést árult el. — Bizonyos. Pár percnyi szünet következett e gyors beszélgetésre. Micsoda titkot árulhatott el Claudine Duboscnak, hogy ennek keblében oly vihart támasztott ? XLVIII. A elröppent jómadár. Claudine Dubosc felé terjesztő karjait: — Fuss, menekülj ! Gondold meg, hogy nemcsak az én számomra, hanem gyermekünk számára is meg kell őrizni életedet. — Igazad van! — Aztán pár nap óta sokat gondolkoztam, terveket kovácsoltam, s úgy tetszik, mintha új élet kezdődnék számomra. Uj érzelmek kelnek bennem, új láthatár nyílik meg szemeim előtt. Ah, mi el fogunk ugye bujdosni egy távoli helyre, mindent elfeledve, s teljesen szakítva gyászos múltúnkkal. Nem akarom, hogy gyermekünk borzadjon tőlünk. — De ő szeretni fog ! — És ha megvet ? — Te még tegnap nem beszéltél így... — Nem, akkor még csak asszony voltam, most anya vagyok. Dubosc mosolygott, homlokon csókolta Claudinet, lesietett a lépcsőn s csakhamar Páris felé sietett. Claudine egy darabig hallgatózott, ezután mélységesen elaludt. Nem is ébredt fel, csak másnap reggel hat órakor, mikor az ajtón kopogtattak. Maubert jelent meg, aki üdvözölvén a fiatal nőt, szemeit fürkészőleg hordozta körül a szobában. — És Vilmos? kérdé. — Amint ön látja, mindnyájukat megelőzött a korai felkelésben. — Már elutazott? — Valami egy óra előtt. — Nélkülünk? — Ah, utolérjük az utón. — Gondolja ? E feleletek oly ártatlan és naiv hangon adattak, hogy Maubert gyanúja pillanatra lecsillapodott ... Megtette az úti készületeket, de mielőtt elindultak volna, félrehívta Champeaux gazdát, a korcsma tulajdonosát. — Mikor kelt fel? kérdé. — Valami két órája lehet. — Ön nyitogatja ki a korcsma kaput ? — Mindennap. — Jó, ha ön azóta talpon van, látnia kellett utazóink egyikét. — Senkit se láttam. — De útitársa azt állítja, hogy körülbelül egy óra előtt hagyta el a vendéglőt. — Ez nem igaz ! — Bizonyos ön ebben ? — Akár meg is esküszöm rá. — Csak ezt akartam tudni. Ezzel Maubert kocsira szállt. Világos, Dubosc kisiklott körmei közül s nem igen volt valószínű, hogy útközben megtalálja. De itt volt Claudine, akinél a gazember bizonyosan hátrahagyta párás adresszét. A fiatal nő bámulatosan játszotta szerepét s nemcsak a különböző utakat kérdezgette Mauberttől, hanem minden utasban Duboscot igyekezett felismerni. Persze hiába. Végre Páris alá érkeztek. Claudine boszos mozdulatot tett. — Ah, Vilmos gorombán rászedett bennünket. — De legalább tudja, hol lehet feltalálni? — Hogyne! a „Három testvéri hotelben kell neki engem bevárnia. — Ha kivánja, oda kisérem. — Számítok rá! Aztán meg nem tett-e ön Vilmosnak komoly ajánlatokat ? Oh, ő nem hátrál meg az ilyen munka elől, sbiztosíthatom, hogy szükség esetén még ő figyelmezteti önt adott szavára. Maubert nem felelt. Higgyen e nőnek vagy az rászedi őt? Éberen vigyázott minden mozdulatára. Megérkeztek a Három testvérhez, s Maubert rögtön megtudta a vendéglőstől, hogy semmiféle Vilmos ott nem mutatkozott. — Azért én mégis szobát fogadok, Vilmos tán megkésett, s egy óra múlva itt lesz. . . . Mondja meg, hogy hova száll s mi önt holnap reggel felkeressük. Maubert alálta magát, kocsiba szállt, s a Szent Dénes-utca felé eltávozott. Csakhogy bizonyos távolságra érve intett egy hordári ruhába öltözött embernek, ki a kocsit Párisba való érkezése óta nyomon követte. — Finnin ! szólt hozzá, — te visszatérsz a vendéglőbe, szobát fogadsz a Claudine mellett, s egy percre sem veszíted el őt szem elől. Ezúttal el nem szalasztjuk őket Főkép Duboscnak a nyomát kell megtalálnunk. Rád bízom, hogy Dubosc adresszét megtudd. — Legyen nyugodt Pingard úr, minden rendben lesz , két nap alatt meglesz, amit ön kíván. Pár perc múlva Firmin szemben állt a vendéglővel, melyben Claudine lakott. XLIX. Cselre cselt. Firmin nem volt szamár ember, az bizonyos, de Claudine se esett a fejeságyára. Mikor Maubert-Pingard tőle eltávozott, azonnal az ablakhoz sietett, hogy merre megy a rendőr. Látta beszélgetését a hordánál, mindjárt gondolta, hogy ez ártatlan ruha alatt rendőrügynök rejlik, s látta amint Firmin állást foglalt, a vendéglővel szemben. Most már mindent tudott. Azonnal pincért hitt, akit hordárért küldött. Ezalatt sietve megirt valami irkafirkát s leragasztotta. Ekkor lépett a szobába Firmin. — Kedves barátom ! szólt hozzá Claudine, színlelt izgatottsággal forgatván a levelet ujjai közt — el tudsz végezni egy fontos megbizást. — Miről van szó ? — Egy levélről. — Hova szól ? — Saint Honoré utca, Vilmos urnák. — A cím korrekt. — Csitt! mondá Claudine s ezzel egy sarokba vonva a hordárt, susogá : — ne mondd meg senkinek, hova mégy ; ne áruld el senkinek a megbízást ; nesze egy tallér és siess a válaszszal. Firmin villámgyorsan távozott, gratulálván magának a gyors sikerhez s boldogan dörzsölő kezeit. Csakhogy alig fordult be a sarkon, Claudine elhagyta a hotelt s eltűnt az utcák útvesztőjében. Képzelhetjük Pingard dühét, mikor ezt megtudta. Három hónapi ernyedetlen munkájának gyümölcse oda. Valóban kétségbeejtő dolog. Annyira le volt sújtva, hogy teljes tétlenségbe merült. Firmin egészen belebetegedett az esetbe. Végre összeszedték magukat, s újra a kereséshez láttak. Ez nyolc hónapig folyt szakadatlanul, minden eredmény nélkül. Egy este, mikor már minden reménynyel felhagyott, különös eset fordult elő. Szolgája egy idegen embert jelentett be. — Milyen külsejű ? kérdé boszosan. — Sápadt, arany szemüveges, ráncos homlokú, fehér nyakravalós. — Bizonyosan orvos, mit akar ? — Sürgős ügyben beszélni önnel. — Bocsásd be! Az idegen megjelent, Pingard hidegen üdvözlő, s helyet kínált neki. — Uram! én dr. Baculard, 25 év óta orvos és szülész vagyok, s Párisnak egy félreeső részében lakom, hol szép praxisnak örvendek. — Kérem a dologra ! — Ezelőtt egy héttel egy fiatal érdekes állapotban levő asszonyhoz hívtak, aki gondozásomat kérte. Tudja ön, hogy hívják ezt az aszszonyt ? — Nem törődöm vele. — De ez a fő ! — No, hát hogy hívják ? — Barriére Claudine. L. A nő és az anya. Pingard fölugrott: — Claudine? kiáltá. — igazán Barriére Claudine ? — Az! — Hát Párisban lakik? — Sohasem hagyta el. — Egyedül lakik ? — Egészen egyedül. — De hisz az lehetetlen ! Önnek találkoznia kellett ott a szeretőjével. — Ezt kerestem én is ! felelé az orvos ; kérdezősködtem, szaglásztam, minden kárba veszett. — De az eredmény kielégítő : tudjuk hol az asszony, s kezünkben. — Da a másiknak az adreszszére is szükségünk van, ugyebár ? — Természetesen. — Nos, hát meg fogjuk kapni, mégpedig Claudinetől. — Tőle ? Ön bolond! — Nem lesz én Pingard úr. Ön felejti, hogy Claudine többé nem az, aki régen . . . amit a nő megtagad, azt az anya meg fogja tenni. Pingard, ki egy idő óta majd elnyelte szemeivel az orvost, hirtelen felkelt, fültövön csíptem őt, levette szépen a parókáját s az aranyszemüvegét. — Firmin barátom ! szólt nevetve, — bűnöd meg van bocsátva, szerepedet ügyesen játszottad. És most beszéljünk őszintén, mondj el mindent, amit tudsz. (Folyt, köv.)