Budapesti Hírlap, 1884. november (4. évfolyam, 302-330. szám)
1884-11-21 / 321. szám
IV. évfolyam» 321. lilám. Budapest 1884, Péntek, november 21 Etölüsetéal árak ! Égés* én 14 írt, Mén* J írt, a*gj®déwe 3 írt 50 kr., egy hón 1 fel 80 kr. &»!?• jelenik madeans?! fcétífe :éa tanepat&s valé **g»* ta Fe!«!J* f&erkwtö: ©fluss&iísi töss«?, ISxarkasstösé# da kiadóhivatal ! IV. kalap-ntcs»lt!.’! w.Hirdetések dijssab< grszint. Egyes salat ára helyben 4 hr* rlildfeen 5 hr. Az uj felső sz. A főrendiház reformjáról tanakodnak az urak, s minthogy Irányin és barátain kívül az uj megoldásnak elvi oppoziciója nincsen, a mérsékelt ellenzék kifogásai csak részekre terjedvén ki, olybá vehetjük, mintha a javaslat már törvény volna s megírhatjuk a régi intézmény nekrológját is. Nem sokadmagammal vagyok széles Magyarországon, tudom, midőn sajnálom a régit, de annál szívesebben adok ebbeli érzésemnek kifejezést. Sajnálom, nem mintha demokratikus századunkban az arisztokratikus kiváltságoknak volnék barátja. Két szempont lebeg .Előttem, amidőn e kérdést magamban tisztázni iparkodom. Egyik a felsőházi intézmény feladata és a mód és siker, amelylyel az európai különféle felsőházak e feladatot teljesítik; a másik egy nemzeti arisztokrácia fontossága teánkban, a mi sajátságos viszonyaink közt. Természetes, hogy én, aki egyáltalán nem vagyok a kontemplált reform szószólója, annál kevésbbé vagyok az, mentül radikálisabb e reform. Eszerint Irányi elméleti tervezete rám nézve semmi jelentőséggel nem bír. Az olyanszobatudósi politika, amely — mint minden hasonló dolog — szépen és becsületesen van kigondolva, de csak papiroson. Semmiféle viszonyát, helyzetét, sajátságát, különlegességét a nemzetnek se nézi, se számítja, se meg nem oldja. Mint közvetett, csak az országos intelligencia által teljesített választás eredménye, Irányi felsőháza minden tekintetben kvalifikáltabb, testület lenne, mint a képviselőház, így aztán a kisebb kvalifikáció élne a nagyobb, a nagyobb kvalifikáció pedig a kisebb jogkörrel. Mondjuk drasztikusan: Irányi a bérest fogná a járomba s az ökröt állítaná az ekeszarvához. Világos hozzá, hogy a közvetett választásokon ugyanazok a pártok mérkőznének, amelyek a síkon vívták a csatát. A főrendiházban tehát ugyanazok a párthullámzások állandósithatnának, amelyek szerint az alsóház sorakozik. Ez kis indom volna, és ennek semmi értelme sincsen. Nem két alsóház kell, hanem kell egy felső- és egy alsóház; két testület, mely erkölcseiben, érdeke és érdeklődése körében, felfogásában és amit ez involvál, társadalmi állásában is különbözzék egymástól. Arról nem is beszélek most, hogy kisebb al- és felvidéki és erdélyi városaink esetleg milyen nemzeti főrendeket találnának idők múltával adni, majd ha nemzeti elemei e nemzetnek, közép- és főnemesség ily reformok által alaposan meg lesz törve. Méltóztassék e javaslattal pipára gyújtani: ma már nagyobb tisztességre nem érdemes. Nem mondom akkor, mikor Irányi húsz éves volt. Akkor az eféle új volt és mámorossá tette az ellenzéket. Ma a gondolkozás ama bajusztalansága elmúlt, csak Irányi óvta meg magának. Irigyelni lehet tőle elméje húsz éves mivoltát, követni ma már botorság volna. Visszatérek két szempontomra. Mi a főrendiház hivatása és miképen teljesíti a mi főrendünk e hivatását? Elméleti fejvetés helyett, melyen egyébként minden olvasóm túl van, példára hivatkozom. Európának van minden fajta felsőháza : reformált és nem reformált. Van e egy, amely akár érdeklődés, akár munkabírás, akár egyéb tekintetben különb volna a mienknél? Van-e, amely rendes időkben jelentékenyebb szolgálatot tesz a hazának, mint a mienk ? Nincs egy se. De olyan sincsen, amelyet, bármily reformált felsőház legyen is, állandóan ugyanazokkal a vádakkal ne üldöznének, mint a mienket. A demokratikus alapokon szervezett alsóháznak és választó közönségének mindig útjában van minden felsőház. Hiszen azért nevezik kerékkötőnek. Ez is olyan szerszám, hogy az egyenes után ott csilingel-bilingel (láváit a régi fajta) a kocsi oldalán, útban és akadékban, amíg rá szükség nincsen. Sok mértföldön halljuk kelletlen csörömpölését csak azért, hogy az út egy meredeken, amely talán huszonnégyórai útban öt percig tart, jó hasznát vegyük. Hogy erre képes a mi főrendiházunk, azt nemrégiben tapasztaltuk. Megkötötte a kereket: szükséges volt-e, nem-e, az felfogás dolga; de hogy meg tudta kötni egy adott pillanatban, az tény. Ennél több pedig nem kell. Csendes, nem akadékos, nem bakafántos, nem tolakodó, sőt érdeklődés dolgában is felette szerény, rendes körülmények közt, amikor feladata csak formai, jóformán nem több az expedíciónál. Jogkörének szűk volta, feladatának természete az, mely az embert és a testültet ilyenné teszi, még akkor is, ha úgy van oda kinevezve, nem csak akkor, ha születés szerint van ott. Az angol felsőházat ép e pillanatban üldözik ugyanazokkal a vádakkal, melyekért a mienket reformálni fogják; a francia szenátus bakafántosabb és ott meg az a baj. Mert a felsőházi intézmény természetével jár, hogy rendes időben a vérmes publikumot boszantja csendességével, fogas időben pedig ellenszegülésével. Ha tehát minden felsőház ilyen, akkor az a kérdés merül fel, érdemes egy történeti testületet nem azért, hogy jobb legyen, hanem csak azért, hogy más legyen, történeti alapjaiban megtámadni. Tanácsos-e, okos-e egy örökölt épületet, — intézményt — átalakítani nem azért, hogy új alakjában jobb szolgálatot tegyen, hanem csak azért, hogy ne legyen olyan, amilyennek örökhagyóink alkották ? Azt gondolom a semmi eredmény nem ok politikai intézmények megváltoztatására. Gyermekeket illet meg, játékszereiken szeszély szerint céltalanul változtatni és rongálni, nem komoly férfiakat. Tisza Kálmán azt mondja, hogy történeti alapjait meghagyja a régi intézménynek, csak reformálja. Ha ez állana is, akkor sem okos dolog haszon nélkül ily munkába fogni. E helyett ez idő alatt tehetve sürgősebb munkát (elég van!), és ha ő ma minden szükség és haszon nélkül nem is megsemmisíti, csak megtámadja a történeti alapot: fog utána jönni más, akinek könnyű lesz az általa ütött résen behatolni egy intézménybe, mely mint konzervatív institúció az állandóságot képviseli a nemzet életében, hogy szerte robbantsa. De nem is igaz, hogy történeti alapjai nincsenek megtámadva a régi intézménynek. A plutokrácia kumuláltalak a születés kiváltságaival. Arisztokráciánknak nem a java, nem a tehetségesebbje, nem a hivatottabbja fog az új házban szerepet játszani, hanem csak a gazdagabbja. És beviszik közibe a „kitűnőségeket,“ az úgynevezett szellemi arisztokráciát, az ellenkező világnézetet. A „lovagok,“ a sajátságos kötelességekkel járó „nemesség“ közé a tudományok érdemesültjeit. A testület homogenitása megbomlik, kettős erkölcse lesz, mert hiszen a főrendiházban az erkölcs harcol, az ott a döntő tényező. Az, ami becsesen bír, ami súlylyal, mélyebb értelemmel és jelentőséggel bír, hogy a demokratikus, az újító alsóházzal szemben áll a történeti felsőház, az újítással szemben a hagyomány, a jövővel szemben a mait, de viszony a maga tisztaságában örökre véget ér az új reformmal. Cserébe ezért nem kapunk semmit. Felsőházat, mely feladatára jobban rátermett volna, ezt legkevésbbé. De vesztünk egyebet is. Minden mágnásnak fenn van ugyan tartva a lehetőség, hogy születéses joga, mely szilenciumba tétetik, föléled, ha — akár a börzén, akár másképen — oly vagyonra tesz szert, melyhez a jog gyakorlása kötve van. Ez az alvó jog, elvesztésének első keserűségei után, ily föltételhez kötve, igen alárendelt becsre sülyed le azok szemében is, akikre a lehetetlenségen keresztül rákacsint. Ez a főrendiházi tagság ma is oly kiváltság, amelynek gyakorlása csak kevés mágnásnak foglal helyet a becsvágyai közt. A 3000 frtos uraságok egy részének is kisebb gondja is nagyobb lesz annál, hogy bemenjen törvényhozónak. Ez a jog csak egy erkölcsi tőkéje a mi arisztokráciánknak, melyet éppen nem forgat, éppen nem kamatoztat. Olyan mint családi kincsei. Egyszer-egyszer kitárja, egyszeregyszer fölveszi díszül magára, nagy parádék alkalmával. Kevesen vannak, akik valamennyi helyett a kötelességet teljesítik. E kötelesség - teljesítés akkor se lenne jobb és többet érő, ha mindig mind ott ülne is a múzeum dísztermében. De annak örökre vége van, hogy a nemzeti főnemesség együvé verődhessék egy nagy momentumban, és síkra szálljon a törvényhozó testület intézményének keretén belül a nemzet védelmében. Felső vidéki és erdélyi mágnásaink, akik vagyonilag nem mérkőznek a Wodiánerekkel, ki vannak vetve mindenkorra a nemzet sorsának olyatén intézéséből, amilyent egy bölcs múlt méltán ruházott rajuk. Noblesse oblige! De nincs meg többé a törvénybe igtatott noblesse; csak a pénzhez kötött noblessenek vannak jogai, arra marad a kötelesség. Mit veszit a nemzet, mikor arisztokráciáját politikai kiváltságaiból kifosztja, azt mindenki kitalálja, ha visszanéz a szerepre, amelyet ez arisztokrácia Magyarország sorsa körül játszott. És ha valaki azt gondolja, hogy politikai és erkölcsi súlya a mi arisztokráciánk- Mai számuak 12 oldalt tartalmaz.