Budapesti Hírlap, 1884. november (4. évfolyam, 302-330. szám)

1884-11-21 / 321. szám

IV. évfolyam» 321. lilám. Budapest 1884, Péntek, november 21 Etölüsetéal árak ! Égés* én 14 írt, Mén* J írt, a*gj®déwe 3 írt 50 kr., egy hón 1 fel 80 kr. &»!?• jelenik m­adeans?! fcétífe :éa tanep­at&s valé **g»* ta Fe!«!­J* f&erkwtö: ©fluss&iísi töss«?, ISxarkasstösé# da kiadóhivatal ! IV. kalap-ntcs»­lt!.’! w.­­Hirdetések dijssab&lt grszint. Egyes salat ára helyben 4 hr* rlildfeen 5 hr. Az uj felső sz. A főrendiház reformjáról tanakodnak az urak, s minthogy Irányin és barátain kívül az uj megoldásnak elvi oppoziciója nincsen, a mérsékelt ellenzék kifogásai csak részekre ter­jedvén ki, olybá vehetjük, mintha a javaslat már törvény volna s megírhatjuk a régi in­tézmény nekrológját is. Nem sokadmagammal vagyok széles Ma­gyarországon, tudom, midőn sajnálom a régit, de annál szívesebben adok ebbeli érzésemnek kifejezést. Sajnálom, nem mintha demokra­tikus századunkban az arisztokratikus kivált­ságoknak volnék barátja. Két szempont lebeg .Előttem, amidőn e kérdést magamban tisztázni iparkodom. Egyik a felsőházi intézmény fel­adata és a mód és siker, amelylyel az európai különféle felsőházak e feladatot teljesítik; a másik egy nemzeti arisztokrácia fontossága teánkban, a mi sajátságos viszonyaink közt. Természetes, hogy én, aki egyáltalán nem vagyok a kontemplált reform szószólója, annál kevésbbé vagyok az, mentül radikálisabb e re­form. Eszerint Irányi elméleti tervezete rám nézve semmi jelentőséggel nem bír. Az olyan­­szobatudósi politika, amely — mint minden hasonló dolog — szépen és becsületesen van kigondolva, de csak papiroson. Semmiféle vi­szonyát, helyzetét, sajátságát, különlegességét a nemzetnek se nézi, se számítja, se meg nem oldja. Mint közvetett, csak az országos intelligencia által teljesített választás ered­ménye, Irányi felsőháza minden tekintetben kvalifikáltabb, testület lenne, mint a képvise­lőház, így aztán a kisebb kvalifikáció élne a nagyobb, a nagyobb kvalifikáció pedig a kisebb jogkörrel. Mondjuk drasztikusan: Irányi a bé­rest fogná a járomba s az ökröt állítaná az ekeszarvához. Világos hozzá, hogy a közvetett választásokon ugyanazok a pártok mérkőzné­nek, amelyek a síkon vívták a csatát. A fő­rendiházban tehát ugyanazok a párthullámzá­sok állandósithatnának, amelyek szerint az al­sóház sorakozik. Ez kis in­­dom volna, és ennek semmi értelme sincsen. Nem két alsó­ház kell, hanem kell egy felső- és egy alsó­­ház; két testület, mely erkölcseiben, érdeke és érdeklődése körében, felfogásában és amit ez involvál, társadalmi állásában is különböz­zék egymástól. Arról nem is beszélek most, hogy kisebb al- és felvidéki és erdélyi vá­rosaink esetleg milyen nemzeti főrendeket ta­lálnának idők múltával adni, majd ha nem­zeti elemei e nemzetnek, közép- és főnemes­ség ily reformok által alaposan meg lesz törve. Méltóztassék e javaslattal pipára gyúj­tani: ma már nagyobb tisztességre nem ér­demes. Nem mondom akkor, mikor Irányi­­ húsz éves volt. Akkor az eféle új volt és mámorossá tette az ellenzéket. Ma a gondol­kozás ama bajusztalansága elmúlt, csak Irányi óvta meg magának. Irigyelni lehet tőle elméje húsz éves mivoltát, követni ma már botorság volna. Visszatérek két szempontomra. Mi a főrendiház hivatása és miképen tel­jesíti a mi főrendünk e hivatását? Elméleti fejvetés helyett, melyen egyébként minden ol­vasóm túl van, példára hivatkozom. Európának van minden fajta felsőháza : reformált és nem reformált. Van e egy, amely akár érdeklődés, akár munkabírás, akár egyéb tekintetben különb volna a mienknél? Van-e, amely rendes időkben jelentékenyebb szolgála­tot tesz a hazának, mint a mienk ? Nincs egy se. De olyan sincsen, a­melyet, bármily refor­mált felsőház legyen is, állandóan ugyanazok­kal a vádakkal ne üldöznének, mint a mien­ket. A demokratikus alapokon szervezett alsó­háznak és választó közönségének mindig útjá­ban van minden felsőház. Hiszen azért nevezik kerékkötőnek. Ez is olyan szerszám, hogy az egyenes után ott csilingel-bilingel (lá­váit a régi fajta) a kocsi oldalán, útban és akadékban, a­m­íg rá szükség nincsen. Sok mértföldön halljuk kelletlen csörömpölését csak azért, hogy az út egy meredeken, a­mely ta­lán huszonnégyórai útban öt percig tart, jó hasznát vegyük. Hogy erre képes a mi fő­rendiházunk, azt nem­régiben tapasztaltuk. Megkötötte a kereket: szükséges volt-e, nem-e, az felfogás dolga; de hogy meg tudta kötni egy adott pillanatban, az tény. Ennél több pedig nem kell. Csendes, nem akadékos, nem bakafántos, nem tolakodó, sőt érdeklődés dol­gában is felette szerény, rendes körülmények közt, a­mikor feladata csak formai, jó­formán nem több az expedíciónál. Jogkörének szűk volta, feladatának természete az, mely az em­bert és a testül­tet ilyenné teszi, még akkor is, ha úgy van oda kinevezve, nem csak ak­kor, ha születés szerint van ott. Az angol felsőházat ép e pillanatban üldözik ugyanazok­kal a vádakkal, melyekért a mienket refor­málni fogják; a francia szenátus bakafántosabb és ott meg az a baj. Mert a felsőházi intéz­mény természetével jár, hogy rendes időben a vérmes publikumot boszantja csendességével, fogas időben pedig ellenszegülésével. Ha tehát minden felsőház ilyen, akkor az a kérdés merül fel, érdemes egy történeti testületet nem azért, hogy jobb legyen, hanem csak azért, hogy más legyen, történeti alap­jaiban megtámadni. Tanácsos-e, okos-e egy örökölt épületet, — intézményt — átalakí­tani nem azért, hogy új alakjában jobb szol­gálatot tegyen, hanem csak azért, hogy ne legyen olyan, a­milyennek örökhagyóink al­kották ? Azt gondolom a semmi eredmény nem ok politikai intézmények megváltoztatására. Gyermekeket illet meg, játékszereiken szeszély szerint céltalanul változtatni és rongálni, nem komoly férfiakat. Tisza Kálmán azt mondja, hogy történeti alapjait meghagyja a régi in­tézménynek, csak reformálja. Ha ez állana is, akkor sem okos dolog haszon nélkül ily mun­kába fogni. E helyett ez idő alatt tehetve sürgősebb munkát (elég van!), és ha ő ma minden szükség és haszon nélkül nem is meg­semmisíti, csak megtámadja a történeti alapot: fog utána jönni más, a­kinek könnyű lesz az általa ütött résen behatolni egy intézménybe, mely mint konzervatív institúció az állandósá­got képviseli a nemzet életében, hogy szerte robbantsa. De nem is igaz, hogy történeti alapjai nincsenek megtámadva a régi intézménynek. A plutokrácia kumuláltalak a születés kivált­ságaival. Arisztokráciánknak nem a java, nem a tehetségesebbje, nem a hivatottabbja fog az új házban szerepet játszani, hanem csak a gazdagabbja. És beviszik közibe a „kitűnősé­geket,“ az úgynevezett szellemi arisztokráciát, az ellenkező világnézetet. A „lovagok,“ a sajátságos kötelességekkel járó „nemesség“ közé a tudományok érdemesültjeit. A testület homogenitása megbomlik, kettős erkölcse lesz, mert hiszen a főrendiházban az erkölcs harcol, az ott a döntő tényező. Az, ami becs­esen bír, ami súlylyal, mélyebb értelemmel és jelentőséggel bír, hogy a demokratikus, az újító alsóházzal szemben áll a történeti felső­ház, az újítással szemben a hagyomány, a jövővel szemben a mait, d­e viszony a maga tisztaságában örökre véget ér az új reform­mal. Cserébe ezért nem kapunk semmit. Fel­sőházat, mely feladatára jobban rátermett volna, ezt legkevésbbé. De vesztünk egyebet is. Minden mágnásnak fenn van ugyan tartva a lehetőség, hogy születéses joga, mely szi­­lenciumba tétetik, föléled, ha — akár a bör­zén, akár másképen — oly vagyonra tesz szert, melyhez a jog gyakorlása kötve van. Ez az alvó jog, elvesztésének első keserű­ségei után, ily föltételhez kötve, igen aláren­delt becsre sülyed le azok szemében is, a­kikre a lehetetlenségen keresztül rákacsint. Ez a főrendiházi tagság ma is oly kiváltság, a­melynek gyakorlása csak kevés mágnásnak foglal helyet a becsvágyai közt. A 3000 frtos uraságok egy részének is kisebb gondja is nagyobb lesz annál, hogy bemenjen törvény­hozónak. Ez a jog csak egy erkölcsi tőkéje a mi arisztokráciánknak, melyet éppen nem for­gat, éppen nem kamatoztat. Olyan mint csa­ládi kincsei. Egyszer-egyszer kitárja, egyszer­egyszer fölveszi díszül magára, nagy parádék alkalmával. Kevesen vannak, a­kik valamennyi helyett a kötelességet teljesítik. E kötelesség - teljesítés akkor se lenne jobb és többet érő, ha mindig mind ott ülne is a múzeum dísz­termében. De annak örökre vége van, hogy a nemzeti főnemesség együvé verődhessék egy nagy momentumban, és síkra szálljon a tör­vényhozó testület intézményének keretén belül a nemzet védelmében. Felső vidéki és erdélyi mágnásaink, a­kik vagyonilag nem mérkőznek a Wodiánerekkel, ki vannak vetve minden­korra a nemzet sorsának olyatén intézéséből, a­milyent egy bölcs múlt méltán ruházott ra­juk. Noblesse oblige! De nincs meg többé a törvénybe igtatott noblesse; csak a pénzhez kötött noblessenek vannak jogai, arra marad a kötelesség. Mit veszit a nemzet, mikor arisz­tokráciáját politikai kiváltságaiból kifosztja, azt mindenki kitalálja, ha visszanéz a szerepre, a­melyet ez arisztokrácia Magyarország sorsa körül játszott. És ha valaki azt gondolja, hogy politikai és erkölcsi súlya a mi arisztokráciánk- Mai számu­ak 12 oldalt tartalmaz.

Next