Budapesti Hírlap, 1885. június (5. évfolyam, 149-177. szám)

1885-06-03 / 151. szám

V. évfolyam 151. Az Előfizetési Urak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukásai József. Budapest, 1885. Szerda, junius 3. Szerkesztőség­ és kiadóhivatal: IV., Kalap­ utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám­ára helyben é kr., vidéken 5 kr. A bécsi választások. Véres fővel dicsőítik most bécsi test­véreink a szabadságot. Sörtől neki lelke­sedve ők is már verekedéssel gyakorolják a legszebb alkotmányos polgárjogot. Nem mi tanítottuk őket erre, mert mi be nem avatkoztunk, maguktól jöttek rá s csinál­tak olyan élénk választást az osztrák fő­városban, hogy még olyat Budapest se látott. Az új választótörvény, az öt forintos cenzus egész forradalmat idézett fel az osztrák választásokban. A fővárosban Bécs­­ben 1879-ben választó volt 22,467 s ebből szavazott 14,132, most pedig választó volt 46,246 s ebből szavazott 31,612, tehát több mint kétszer annyi. Óriási tömeg az, ha egész nap izgatottan jár, kél, kocsizik, beszél, iszik és kiabál s esetleg összevere­­kezik. S a tömegek hatása kábító. Bécs idegei reszketnek és még napokig resz­ketni fognak. Senki ilyen választásokat nem is képzelt. Hogy a német liberális párt, a Bürger­partei, melyé volt egész Bécs, s mely a kormány ellen a decentralizáció miatt, s a németség érdekében opponált, tizenkét mandátumból négyet veszítsen, s a bel­várost kivéve minden kerületben a leg­hevesebb megtámadásoknak legyen kitéve: ki hitte volna ? A­hol győzött is, nagy nehezen győzhetett meg. A bécsi nép demokratákat választott a liberálisok he­lyébe s ezzel szocialisztikus hajlamokat árult el. Még különösebb azonban, hogy három kerületben antiszemita jelölteket állított s egyet közülök meg is válasz­tott. Egy másikat Baden, egy harmadikat Ivette küld a raixrab­ba, melynek tehát szintén meglesznek német antisze­mitái. Bécsben 5483 választó szavazott an­tiszemita jelöltekre. A zsidó választókat ütötték,verték, mig a rendőrség közbe nem lépett s vagy harminc rendbontót el nem csukott. A kereskedők becsukták boltjaikat, féltek, hogy zendülés lesz. Mit szól ehez a „Pester Lloyd?, mely egy ízben barbársággal vádolta a magya­rokat, hogy a civilizált bécsi németek mit művelnek ? Íme ők elfogultabbak nálunknál, pedig kevesebb okuk van rá. Mert a zsidó mind német Ausztriában s ha nálunk meggazdagszik, felhurcolkodik s viszi a pénzt Bécsbe, ott forgatja s fek­teti vállalatokba. S a­ bécsi zsidóság fölvilá­gosodott műveit, nem olyan mint a mi lengyel zsidóink Máramarosban. Nálunk az antiiszemitizmus közgaz­dasági és magyarsági kérdés, hogy a ke­reskedelem magyarosítása nem megy, mert zsidók kezében van, kik németül viszik s egymás közt németül beszélnek szíveseb­ben, Wiener Briefeket olvasnak s a ma­gyarok műveltségét lenézik. Az antisze­mitizmus pedig abban hibázta el nálunk, hogy nem beolvasztani a magyarságba, hanem kirekeszteni az országból akarta a hatszázezer zsidó állampolgárt, ami kép­r­telenség. Ámbár nem sok bántódásuk esett Magyarországon, a zsidóság Bécsre hivat­kozott és Ausztriára, hogy ott van civili­záció, szabadság és jogbiztonság, oda kell menni lakni. Mit szólnak most? Be fog­ják-e ismerni, hogy igazságtalanok voltak hazájuk Magyarország iránt, s fognak-e iparkodni magyarokká lenni? Ez köteles­ségük régen vagy legalább az emancipá­ció óta, melynek nagyobb hatása van, ha a zsidóság rögtön utána magyarság­ra tér. De térjünk vissza az osztrák válasz­tásokra. Herbst megbukott kétszer Cseh­országban, megválasztatott harmadszor Bécsben. Pino és Falkenhayn miniszterek megbuktak Felső-Ausztriában, hol a vá­rosok liberálisokat választottak. Bach is megbukott Salzburgban. Mindez nem vál­toztat az eredményen, hogy a kormány többsége nagyobb lesz mint volt, a né­met ellenzék pedig frakcióba lesz oszolva. És ezzel új éra kezdődik Ausztriá­ban: anticentralista éra. Különös fordu­lat mindenesetre. Nekünk magyaroknak, a bécsi és osztrák választások semleges nézőinek sze­repünk nem jut odaát s nem is kivánunk osztrák kérdésekben szerepelni. A helyzet számunkra adva van: inter duos litigan­­tes tertius gaudet. A „BUDAPESTI HÍRLAP“ tárcája. Az uj honfoglalás. — A „Budapesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Ostromlott vár népe az a hunyadi magyar­ság. Olyan a kedélye is. Egész lelki világa egy középpont körül forog, arra irányozza tekin­tetét, ahol viszonyítja tetteit, az lett hitvallásává, fenyegetett nemzeti nyelve. Ahány emberrel ösz­­szejöttem, földesurral, hivatalbelivel, pappal, ta­nítóval, jegyzővel, polgármesterrel, az mind csak annyi ébernek tartja magát, a­mennyit a nem­zetisége érdekében tenni tud s ilyen szemüvegen át nézi a többi embereket is. És hogy ez nem­csak a mi látogatásunk tiszteletére volt így, meg lehetett ítélni egész gondolkodásmódjukból, lel­kesedésük tárgyaiból s ama csodálatos társadalmi szervezetből, melynek létezését a lépten-nyomon elénk tűnő jelek kétségei kizárólag igazolják. Láthatatlan kötelék fűzi itt egybe az embereket, a fölismert veszély tudata s a közös védelem szüksége. S mint mindenütt, hol kockázattal jár a késedelem s egyetlen balfogás helyrehozatatlan károk okozója lehet, a felelősség nagysága itt is fegyelmezi az összetartó elemeket, kizárja a ki­csinyes versengést, a visszavonás és meghasonlás eme szülőanyját s minden embernek hasznave­­hetősége igaz mértéke szerint, az őt megillető helyet biztosítja. S mindez nincs paragrafusba szedve, az egész szervezet benne él az emberek öntudatá­ban, s a szerepek fölcserélése sohasem rontja meg az egyöntetű munka harmóniáját. Termé­szeti törvény mozgatott mindenkit a maga utján, mint a hullámzó atomokat, hogy aki nézi és be tud pillantani a dolgok mélyére, csodálkozva áll meg, leemeli kalapját fajunk e nem ismert eré­nye előtt s fölsóhajt, vajha e maroknyi elszakadt magyarság példája tettre és áldozatra tudná lel­kesíteni a egész magyar társadalmat, hogy a milliók filléreiből hatalmas segélyforrás támadna, mely kétségen felül biztosíthatná törekvéseik si­kerét ! Mert így, ahogy most küzdenek, sziszifusi munka az. Emberfölöttit tesznek, de ki bizto­sítja őket s a hazát, hogy nem ingoványra épí­tenek ? Mikor a volt erdélyi vasút vonalán Ko­lozsvártól Gyéresig utaztunk, Marchart főmér­nök egy egész óráig magyarázta nekünk, hogy milyen csodálatos talaja van helylyel-helylyel a szép Erdélynek. Az ember lát egy hegyet a vasút jobboldalán, a hegy sziklás, széles alapú, kemény talaja alig termi meg a füvet, szóval a hajlíthatatlan rideg szilárdság maga. S mikor másnap megint meg akarjuk nézni, a hegy már a vasút másik oldalán áll, azaz állana, ha a vasútból átutazása közben meghagyott volna va­lamit. Vasúti műnyelven ezt a tüneményt csu­­szamlásnak hívják s nagyon félnek tőle, mert alig lehet ellene védekezni. Addig kell ásni lefelé a föld gyomrába, mig megtalálják azt az agyagréteget, mely ha sok vizet talál ma­gába venni, rögtön megmozdul a nyomás alatt s egész hegyeket szépen odább szállít s útközben aztán együtt elsodornak mindent. Ettől a csodás természeti tüneménytől féltem én a mi hunyad­­megyei magyarjaink munkáját. A talaj nagyon csuszamlósnak tetszik előttem, s tartok tőle, hogy az a bizonyos láthatatlan agyagréteg egy­szer csak vizet fog, s megindul mindazzal ami a hátán van. Mi lesz akkor veletek, bátor, lelkes kis csapat, melynek hősiességét és buzgóságát megírni büszkeség és gyönyör nekem? Ti megérdemlitek, hogy e sorstól megóvjon benneteket a nemzet, mely nagy és hatalmas, s melynek örök szégyene volna, ha magatokra hagyna a nehéz munkában. Reméljetek! Valami súgja nékem, s jelek is mutatják, hogy soha nem látott napok várnak a magyarra, s igy ti reátok is! Hunyadiak fészke sok dicső­ség tanúja volt hajdan, ott voltam falai közt, kinéztem lovagterme ablakából s akkor gondol­tam rá, hogy micsoda kicsinység lesz egykor az a mi régi nagyságunk, ha majd jönni fog az a jobb kor, mely után imádkozva s munka közt izzadva epekedünk, s mily csodás ismétlődése a történeteknek, ha a kezünkből négyszáz év előtt kihullott gyeplőket kezünkbe ragadva, Európa keletén ismét mi kormányozzuk az események futását, csakhogy jóval erősebb karokkal s ta­lán több ügyességgel is.­­ Ábránd ma még mindez, az igaz, de ki venné zokon magyar embertől, ha Vajdahunya­­don ábrándozásra hajlik a kedélye ? Mert elvittek oda is, hol múlt és jövő ölelkeznek — Vajdahunyadra, szives házigazdáink Horváth Alajos és Paule István. Kirándu­lásunk második napján történt, hogy tekintet nélkül az első nap izgalmaira, reggeli hét órakor szives vendégszeretet parancsolt ki bennünket az ágyból, vaskocsira ültetett, azután utazni vitt Mai gsámnak 12 oldala tartalmas.

Next