Budapesti Hírlap, 1896. március (16. évfolyam, 60-90. szám)
1896-03-01 / 60. szám
Budapest, 1896. XVI. évfolyam 60. sz Vasárnap, március . Előfizetési árak: Egész évre 11 fit, félévre 7 fit, negyedévre 8 fit 50 kr., egy hónapra 1 fit 20 kr. Megjelentse mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII., Rökk Szilárd utca 4. sz. Hirdetések nonpareille-számítással díjszabás szerint. Egyes számára helyben 4 hr., vidéken 5 kr. Bilinszki és Lukans. Budapest, febr. 29. Az osztrák kincstár őre elég merész volt újból kimondani, hogy a földadót le fogja szállítani másfél millióval. Sőt elmegy tovább is, mihelyt e lépésnek akadályai el lesznek hárítva. Ha életbe lép az adók új rendszere, szebb napok virulnak az osztrák mezőgazdaságra, mert Bilinszki abban a helyzetben lesz, hogy a föld adóját 10, sőt 15 százalékkal szállíthatja le, ami nemsokára el fog következni. Ez a tény egymagában elég arra, hogy aggodalommal töltse el a magyar gazdákat, mert bizonyos, hogy még ha a kvóta nem változik is, roszabb helyzetbe jutnak a mainál s kérdés, megbírják-e a versenyt az osztrákokkal szemben, kik a leszállított földadó mellett olcsóbban termelhetnek, mint a mi, máig is súlyosabban terhelt, gazdáink. Ily módon a vámterület közössége mellett felviruló osztrák iparhoz csatlakozni fog a terheitől fölmentett osztrák mezőgazdaság emelkedése. Ezzel ellentétben föl fog hangzani a panasz a Lajtán innen az osztrák ipar növekvő versenye miatt s ezekhez fog járulni az a tény, hogy gazdáink vagy kiszorulnak az osztrák piacokról, vagy olyan árakon fogják adni termékeiket, amelyek mellett megélhetnek az osztrákok, de ők nem. Ezt a felhőt még nem vették észre kiegyezési politikusaink, pedig az ebből folyó veszedelem biztosabban el fog érni bennünket minden másnál. Ha a nemzet sarkára nem áll, Bánffy és Lukács a béke kedvéért bele fognak menni abba is, hogy a kvóta fölemeltessék. Erre az osztrákoknak szüksége van, már csak azért is, mert a deficitet, mely a földadó leszállítása által előáll, fedezni kell. Miért fizetnék meg ők, ha ránk róhatják legalább egy részét? Hiszen a megynök államháztartás, Lukács a bizonyíték, igen jól áll, sőt a bevételek mindenfelé emelkedőben vannak. Csak néhány egészségtelen vállalat bukik el, ennyi az egész. Az őszinteségnek az a hiánya, mely kormányunk nyilatkozatait jellemzi, az a törekvés, hogy elleplezzük és agyonhallgassuk azokat a jelenségeket, melyek a magyar mezőgazdaság szomorú helyzetéről beszélnek, keserűen fogja megboszélni magát a nemzeten. Ennél a hallgatásnál nagyobb argumentum az osztrákok kezében az a tétlenség, a mely mezőgazdasági politikánkat jellemezte s a melylyel teljesen szakítani, ogi látszik, Darányi sem bir. Az államkincstár fölöslegei nyilvánosak, a nagyiparnak, kereskedelemnek föllendülését tagadni nem lehet. A kisipar helyzete nem dönt, a mezőgazdaság válságát pedig a miniszterek bevallani alig merik. Kétségkívül azért, mert ennek a vallomásnak sarkában öntudatos, a régi csapásról letérő politika kérdéseinek kellene fakadni. De ha kimondani nem merik, hogy a virágzás mögött ott állanak az elbukó és kivándorló gazdák ezrei, az adósságokkal terhelt földbirtok és ennek folyton növekvő terhei, akkor az osztrákok könnyen mondhatják, hogy nálunk nincsen baj, hiszen még a mezőgazdaság is elbír annyi terhet, amennyinek felét is alig viselheti el az osztrák birtokos. Pedig nincs kétség abban, hogy e következtetés hamis. A magyar földbirtoknak aránytalanul fölszaporított terheit le kell szállítani már azért is, mert különben nem fogja fölvehetni a versenyt az osztrákokkal, mint tette eddig. Elvileg már Wekerle is kimondotta a leszállítást, vájjon azóta javult a helyzetünk? Bilinszkinek is van olyan drága az államháztartás egyensúlya, mint Lukácsnak, és ha mégis hajlandó belemenni a leszállításba, bizonyára azért teszi, mert tudja, hogy olyan fináncpolitika, mely elpusztítja a föld művelőit, sem nem okos, sem nem védhető. Ha nem védhető a Lajtántúl, még kevésbbé az minálunk, ahol a kalászok hozadéktól s a búza árától sokkal nagyobb mértékben függ a nemzet jövője, mint az iparos Ausztriában. A magyar gazdák múlt évi kongresszusukon forumlázták idevonatkozó kívánságukat. Legmerészebb követelésük sem ment el odáig, amit Bilinszki megígért. A földadó ne menjen túl a 20 százalékon, ezt óhajtották, ez 5 százalékos leszállítást jelent. Bilinszki 10, sőt 15 százalékot ígér és biztosak lehetünk, hogy e mellett az állami mérleg nem fog megromlani. A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Magyar divat? — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Megint aktuálissá lett a magyar viselet kérdése és fővárosi és vidéki testületek és egyesületek szótöbbséggel akarják a kérdést dűlőre juttatni. Ennek a mozgalomnak mindenesetre lesz valami esztétikai haszna. Az az egypár ezer, vagy — reméljük — tízezer ember, aki a nyáron át zsinóros attyában fog járni, némi speciális színezetet fog adni fővárosunk máris nagyon kozmopolita és szürke utcai életének. És öröme fog benne telni a magyar embernek épp úgy, mint az idegen vendégnek, aki útjában mindenütt a specialitásokat keresi. A magam részéről ugyan nem hiszem, hogy a magyar viselet, miként a hatvanas években történt, újból ki fogja nálunk szorítani a nemzetközi divatot. Akárhogyan tekintjük is a dolgot, a rámás csizma nem kényelmes városi viselet és nemzeti viseletünk, miként a legtöbb más nemzeté is, utcai használatra kissé páteti- írus. A modern embert pedig egész nevelése és eszejárására arra utalja, hogy disztingváltnak találja a külső szürke és minden festői és színpadi effektust gondosan kerülő uniformitását. Bizony nem szívesen mondanánk búcsút pehelykönnyű és mégis szilárd angol nyári szöveteinknek, sarok nélküli kényelmes topánjainknak, vízálló esőköpenyegeinknek. Ha nem is tudunk sikerrel szembe szállani a nemzetközi divat kipróbált erejű áramlatával, érvényesíthetnek nemzeti sajátosságainkat a ruházkodás terén is, ott, ahol az nincs kitéve, oly nagy mértékben a divat szeszélyeinek. Értem a népviseletet, a díszruhát és az egyenruhát. Ami a népviseletet illeti, amely újabban rohamosan és igen hátrányosan átalakul, legfőbb ideje volna, hogy megindítsuk a konzervatív propagandát. A parasztember, de különösen a parasztasszony, nem leli többé kedvét eleinek festői és kackiás viseletében, a csíra szűrt, a hímzett pruszlikot és a varrottas ing vállat, némely vidéken a háziipar valóságos remekeit, mindjobban kezdi kiszorítani a zsidónál vett, olcsó, de gyorsan rongyolódó felemás városi ruha. Erről kell és lehet is tenni. Déli Németországban, Tirolban és Szíriában már nagy számmal vannak egyesületek, amelyeknek célja a régi festői és célszerű népviselet megoltalmazása a távoli alpesi völgyekbe is elhatoló divat inváziója ellen. Verein zum Schutze der Volkstrachten. Ezek az egyesületek, ámbár alig rendelkeznek valami pénzzel, számos vidéken meglepő eredményt értek már el. Tagjaik nagyrészben papok, tanítók, földbirtokosok és a néppel sűrűn érintkező közigazgatási hivatalnokok, akik jól tud- nak beszélni a nép nyelvén és tudják, hogy egy-egy drasztikus éle, vagy egy találó megjegyzés nagyobb hatással van a parasztra, mint a hazafiságára való hivatkozás. Hauzenbauer példának okáért kemény városi kalapban jelenik meg a mürzstégi korcsmában. Az erdész úr, aki tagja a Verein-nak, vaskos humorának fegyverével rátámad a köcsögkalapra. — A feleséged gombócos fazekát tetted a fejedre, Hauzenbauer? Egy pár napig az egész hegyház éles nyelvű legénynépe a Hauzenbauer „gombócos fazekán“ mulat és Hauzenbauer a világ minden kincséért nem venne többet a fejére. A papok joggal tekintik magukat a régi tiszta erkölcsök és egyszerű szokások őreinek és a templomi szószékről elhullatott egy-egy megjegyzésük is sokat lendíhet az ügyön. Azt hiszem különben, hogy nálunk elsősorban a kulturális egyesületek szerezhetnének nagy érdemeket maguknak, ha e kérdéssel tüzetesebben foglalkoznának. Térjünk rá a nemzeti díszruhára. A magyar nemzeten kívül csak az egy angol az, mely konzerválta középkori nemzeti életének fényes külsőségeit, amelyek egy-egy nyilvános állami aktusnak, vagy ünneplésnek oly impozáns és érdekes karaktert adnak. Igen hiábavalónak tartom azt a (csodálatos módon éppen művészi körökben gyakran hangoztatott) ellenvetést, hogy nemzeti díszruhánk nem magyar eredetű s azért nem is érdemes konzerválni. Mai számunk 24 oldal.