Budapesti Hírlap, 1898. augusztus (18. évfolyam, 211-240. szám)
1898-08-01 / 211. szám
2 BUDAPESTI HÍRLAP. (211. sz.) 1898. augusztus 1. lobogója félárbócon leng. A díszszemle elmaradt. A császár parancsot adott a Németországba azonnal való visszatérésre és hétfőn este érkezik Kidbe. A császár részvéttávirata vasárnap reggel tizenegy órakor érkezett meg. A Bismarck Herbert herceghez intézett távirat rendkívül meleghangú. A császár megkapó szavakkal emlékezik meg a nagy halott érdemeiről és örök háláját fejezi ki neki, a leghívebb kötelességteljesítés mintaképének. A császár megemlékezik Bismarck családi életéről is, mely oly boldog volt és legmélyebb részvétét fejezi ki a családnak. A német nép gyásza. — Távirat. — Berlin, jul. 31. (Saját tudósítónktól.) Berlinben, ahol ma gyönyörű időre ébredtek az emberek, ma még nem sokat lehetett látni a gyászból. Igaz ugyan, hogy néhány középületen és magánházon félárbocra húzták a zászlót, de azt a nagy csapást, mely Németországot érte, egyedül ez mutatja. Ha a reggeli lapok nem hirdetnék, mily nagy gyászeset történt a vasárnapra virradó éjszakán, a birodalmi főváros mozgalmas életű utcáin senki sem venné észre, hogy a német nemzet legnagyobb államférfiét, az emberiség egyik legkiválóbb egyéniségét veszítette el a friedrichsruhi nagy halottban. A magánosok házain déltájban tűnt föl néhány fólúdra eresztett gyászrobogó, a középületek pedig csak két órakor utánozták a polgárok példáját, amikor a gyászt elrendelő parancs megérkezett. Berlin gyászának mindössze ez a látható, külső jele. Minél magasabban állott a nap, annál diadalmasabban űzte szét a sötét felhőket és a berlini nép, mint vasárnap mindig szokta, ezrével tódult mindenfelől ünnepi ruhában a zöldbe. Mindenütt vidám, mosolygó arcok láthatók, sehol semmi bánat, elfojtott, kegyeletes suttogás vagy fájdalom nyoma. Mindenki siet vasárnapi kedvtelése után, ma úgy mint máskor, mikor a napfény a szabadba csal mindenkit. S ezen nincs mit csodálkozni. A ki tudja, hogy micsoda néptömeg fárad a birodalmi fővárosban hat napon át keserves munkában a betevő falatért, megértheti, mi a vasárnap a munkás embernek. S a heti pihenő szüksége legyűri a részvétet, a nemzeti gyász, melyre a nép már hetek óta készen volt, eltörpül a vasárnap örömei előtt. A kritikus és kételkedő berliniek ismét dementit várnak, mert emlékezetükben van Schweninger tanár minapi szenzációs válságjelentése, mely javulást hirdetett. Az utcák, a mulatók és vendéglők közönségében alig látszik meg különösen a gyász jele. Azrével tolong a nép az utcán, mint egyébkor, a kerékpárosok nagy tömege csak olyan gyorsan nyargal, mint máskor, minden nyilvános kert és park, az állatkert és a zoológiai kert tele van publikummal, a berliniek aprajával nagyjával, mindenki örül és képessége szerint élvezi a kevés szünetet, a vasárnapot. így történt ma is minden, mint máskor, mint a létért való küzdelemben mindig. És mégis lépésről-lépésre, a városon belül és kívül találunk egy-egy jelt, amely a friedrichsruhi nagy halottat idézi az ember emlékezetébe. A brandenburgi kapunál, ahol ma a nép ezrei a szabadba mentek ki, ott emelkedik a birodalmi gyűlés hatalmas palotája, amelynek saroktornyáról először lóg le most a félrúdra eresztett nagy gyászlobogó. Ki ne gondolna abban a pillanatban, mikor az épület előtt elmegy, a német birodalom megalapítójára, akinek Begas által tervezett szobrát ide kellene fölállítani, amit tisztelői szívesen láttak volna még az első kancellár életében, de ami felsőbb ellenállás miatt meghiúsult. Ki nem érzi itt, mennyire elfajultak a parlamenti harcok Bismarck napjai óta, aki a szónoklásban jártas nagy szellemű ember volt, a ki tudta, mit akart és aki attól, amit egyszer elhatározott, nem tágított. A birodalom politikájának megtestesítője volt ő, míg ma a miniszterek minden bölcsessége csak az az ingatag habozás, melylyel majd jobbra, majd balra engednek, hogy az államhajót előbbre vigyék és minden áron eltüntetni szeretnék azt az igazságot, hogy ma nem a felelős emberek viszik a politikát. Az a históriai okirat, melyben Bismarck 1890. március 18-án elbocsátását kérte (lásd Bismarck lemondó kérvényét, Szek.), megtaníthatná az utódokat arra, hogyan kell alkotmányos miniszternek az alkotmányellenes törekvésekkel szemben hazafias kötelességét fölfogni és teljesíteni. Ha a brandenburgi kapun átmegy az ember, a híres via triumfalisra, az Unter den Linden-re jut, amelynek csaknem minden köve Bismarck hatalmát és nagyságát hirdeti, föl egészen régi urának, I. Vilmos császárnak emlékszobráig, aki vaskancellárjának el nem halványuló érdemeit jobban tudta méltányolni, mint bárki más, anélkül azonban, hogy ezek valaha a háttérbe szorították volna. És a nagyszerű nemzeti emléken mégis mindenféle alak, isten és állat képe látható, csak éppen annak a vonásait keressük ott hiába, a ki az első császár személyével és történetével elválaszthatatlanul összeforrott. Néhány lépéssel odább a mostani császár kastélya van, melyből Bismarck egykor keserű érzelmekkel távozott, mert belátta, hogy reára nincs többé szükség és melybe néhány évvel később, a mikor a császár a friedrichsruhi remete ellen való haragját legyőzte, példátlan megbecsülés mellett ismét beléphetett. De mindenki tudja, hogy Bismarck nem engedte magát félrevezetni eme kísérletekkel, a melynek célja volt az ő személyét kihasználni az új éra felékesítésére. S e napokban is, a midőn egy császári aktus, a Lippe grófnak küldött távirat, izgatja a közvéleményt, nem lehet elfojtani azt a kérdést, hogy lehetségesek lettek volna-e az ilyen esetek Bismarck idejében ? Várjon Bismarck emlékezete, mely manapság Németországban minduntalan eszébe ötlik mindenkinek, aki komoly figyelemmel szemléli a politikai életet, vájjon veszíteni fog-e erejéből most, hogy a hit gondozó és vezér elköltözött ? Ha meggondoljuk, hogy Bismarck szavai mily erővel hatottak, miután hivatalát ott hagyta , hogy ellenfeleinek irigysége és gyűlölete miként csökkent Bismarckkal, a magánemberrel szemben és teljesen elnémul most, midőn ravatalon fekszik, akkor bízvást tagadólag felelhetünk a fölvetett kérdésre. Halálával lehetségessé válik elfogulatlanabbul megítélni az ő történelmi egyéniségét. A drága kincsből, mely hátrahagyott beszédeiben és írásaiban, különösen pedig Stuttgartban sajtó alatt levő memoárjaiban fönnmaradt, a német nép vigasztalást fog meríteni és szivében örök emléket emel a birodalom halhatatlan alkotójának, kik részvétüket kifejezték, volt Crispi; a magyar kormány nevében Bánffy Dezső báró is igen meleg hangú részvéttáviratot küldött az elhunyt mindkét fiának. Kondoleált továbbá száznál több európai államférfi, a newyorki németség, stb. Vendégei Friedrichsruhban csak keveset várnak, köztük a herceg régi barátját, Lenbach Ferenc hires müncheni festőt. Bécs, jul. 31. (Saját tudósítónktól.) Bismarck halálának hire az itten való német körökben mély benyomást és megilletődést keltett. Az összes nagy német egyesületek elhatározták, hogy a herceg halálán való gyászuknak méltó kifejezést adnak. A német néppárt küldöttségileg fogja magát a temetésen képviseltetni. Baloiv porosz külügyi államtitkár, aki a Semmeringen nyaralt, hirtelen megszakította üdülését és Berlinbe utazott. A bécsi német nagykövetség palotáján félárbocra van bocsátva a gyászlobogó. Grác, jul. 31. (Saját tudósítónktól.) Az összes németnemzeti egyesületek, valamint a német-nemzeti érzelmű diákság is meleghangú részvéttáviratokat küldöttek Bismarck Herbert hercegnek. Azt is elhatározták, hogy a temetés napjától számított két hétig a gyász jeleként fekete karkötőt fognak viselni. Róma, júl. 31. Crispi Nápolyból a Tribunához a következő táviratot intézte: Bismarck herceg halálával nagy alakot vesztett el a világ. Ellene, aki minden alakoskodásnak ellensége és lojális barát volt, oly meséket koholtak a külföldön, amelyek kemény és erőszakos provokátornak tüntették őt föl. Ez nem volt igaz. Az 1870-diki háborút Franciaország akarta, amely 1870. július 19-dikén üzente azt meg. A körültekintő előkészületek következtében, amelyek egészen 1815-ig vezethetők vissza, Poroszország győzött, amit senki sem várt. Bismarck mindig a béke barátja volt és ebből kifolyólag híve volt a francia köztársaságnak és ellensége a monarkia visszaállításának. Bismarck panaszkodott az olasz kormányra, az 1866-iki háborúban tanúsított magatartása miatt. De az alatt a négy esztendő alatt, amíg ő (Crispi) volt a kormányon, megmutatta, hogy mily nagy Bismarck tekintélye Európában és minő becses barátsága Olaszországra nézve. Németország, a mely mindent neki köszönhet, nagy tisztelettel adózott neki, noha már csak egyszerű polgár volt, épp úgy, mint az angolok Gladstonenak. Európa rövid idő alatt két politikai óriást, két nagy szivű és hatalmas tehetségű embert vesztett el. A külföld részvéte. — Táviratok. — Berlin, júl. 31. (Saját tudósítónktól.) Részvét-táviratok érkeztek ma Ferenc József császár és királytól, Umberto olasz királytól, Viktória angol királynőtől, II. Miklós cártól, stb. A legelsők közt, a Előkészületek a temetésre. — Távirat. — Berlin, júl. 31. (Saját tudósítónktól.) A temetés dolgában holnap várhatók végleges intézkedések, mert a császár előbb látni akarja a programot. A magaslaton, ahol a herceget eltemetik, nemsokára megkezdik a Bismarck-mauzóleum építését; míg ez elkészül, a halottat a kastély park felé néző részén álló úgynevezett sárga házba viszik, ahol néhány év előtt a Bismarck-család ideiglenes szállása volt. A herceget, valamint a Varzinban ideiglenesen eltemetett hercegnét a kastélylyal szemben, a vasút mellett levő dombon temetik el, amelyen az anhalti lakosság által az elhunyt nagy hazafinak ajándékozott szoborcsoport van. Ez az erdők királyát, a hatalmas szarvast ábrázolja, amint legyőzi üldözőjét, a kutyafalkát. Erről a dombról pompás kilátás nyílik a Sachsemwaldra, melynek közepében a friedrichsruhi kastély van. A herceg, amíg élt, nem akarta, hogy Friedrichsruhban mauzóleumot építsenek, mert