Budapesti Hírlap, 1901. augusztus (21. évfolyam, 209-239. szám)
1901-08-01 / 209. szám
Budapest, 1901. XXI. évfolyam 209. sz. Csütörtök, augusztus 1. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 2 kor. 40 ül. Egyes szám ára helyben 8 iil., vidéken 10 ill. Telefon: szerk. 54—63, kiadók. 65—95, igazg. 65—63. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII. ker., Bükk Szilárd-utca 4. an. tílu'Gxetci- n hüintetés-fűilétel: Ugyanő há a Jóner-köret 1. ill oldalán. Apró hirdetések árat Egy szó 4 iil., vastagabb betűvel 8 ill. Hirdetések nonpareille számítással, díjszabás szerint. Szilágyi Dezső, Budapest, júl. 31. Meghalt Szilágyi Dezső és órákon át nem tudtuk, nem tudta senki, hogy Magyarország egyik legtalentumosabb, elmebeli fegyelmezettségben legelső aktív politikusa nincsen többé. Históriánk egy csonka remekkel, egy bevégzetlen élettel ismét gazdagabb. Hatvanegy évet élt Szilágyi Dezső, negyven évet töltött a közpályán, harmincnál többet a parlamentben, volt miniszter és volt házelnök, elért már mindent, amit a sors közhalandónak osztályul adhat, és pályáját mégsem futotta végig, pótolhatatlan veszteségünkre igen korán halt meg. Mindaz a siker és tekintély, amit a parlamentben hat lustrum leforgása alatt szerzett, csak alap, csak fundamentum volt s nekünk most be kell érnünk a sokat ígérő perspektívával, amely, fájdalom, nem fordul valóságra soha. Hogy veszteségünket egész nagyságában tudjuk mérlegelni, tudnunk kell, hogy napjainkban a parlamentben, de a parlamenten kívül is politikai életünk egész vonalán, Szilágyi Dezső volt a legnagyobb hatalmasság, s a kevesek között egyik legépebb tekintély, amikor igen nagy szükség van hozzá hasonló értelmi és erkölcsi erőre. Tudnunk kell, hogy Szilágyi Dezső, amióta hivatalosan nem folyt be Magyarország kormányzásába, jobban érvényesült, mint amíg hivatalban volt. Ne tessék ezt az érvényesülést, ezt a befolyást illegitimnek, titkosnak, vagy csak titkoltnak is képzelni. Nem volt az ő befolyásában semmi olyan, aminek abuzus a neve. Tudta is mindenki, hogy a nemes szabadelvűségnek, a szigorú alkotmányosságnak, amely koncessziókra, megalkuvásra, tranzigálásra nem hajlandó sem le-, sem fölfelé, a meghamisítatlan Deák-tradícióknak Szilágyi Dezső a legerősebb oszlopa. Nagy tekintélye, mindenütt elismert, nem tagadott, nem vitatott tekintélye ezen alapult. Politikánk egy negyedszázadnál hoszszabb időn át napról-napra élt, engedmények, megalkuvás árán tartotta fönn magát, a szabadelvűségből megmaradt a keret, kihullott a tartalom. Harmadévvel ezelőtt ez a politika, amely régen túlélte magát, de amely az életről nem akart lemondani, csak hajszálon múlott, hogy alkotmányos válságba nem sodorta az országot. Hogy a káoszból erőszakos megrázkódások nélkül, simán, békés után bontakoztunk ki, abban Szilágyi Dezsőnek van a legnagyobb érdeme. Innen és ettől datálódik az ő nagy tekintélye és hatalma, önzetlen és pártatlan tudott lenni olyan időben, amikor az önzés és a pártoskodás viselt háborút. A kibontakozásra az utat ő törte meg; ő hozta ki tisztán, mocsoktalanul az általános kavarodásból a szabadelvűség és az alkotmányosság lobogóját; ő inaugurálta azt a politikai érát, amely száműzte a pártérdeket, megszüntette a párturalmat, amely közkormányzati érdekből már nemcsak sebeket üt, de gyógyít és engesztel is. Sajnos, ez az áldásos akció volt életének utolsó nagy tette, pedig páratlan tudására, megvesztegethetetlen erkölcseire most volna igazán nagy szükség. A politikai és parlamenti átalakulás nagy munkája csupán megkezdődött. Az új élet kimódolásában az ő széles szemhatárának, alapos tudásának, magyaros lelkének volt a legnagyobb része és a megvalósítás munkájából is a legnagyobb rész bizonyára rá várt. Mert Szilágyi Dezső, bár egyetemi jogprofesszor és igazságügyminiszter volt, nem volt egyoldalú, merev jogász, aki a doktrína, s nem az élet követelményeivel számol. Itt, ebben a pontban marad az ő nagyarányú élete csonka remek. A jogtudóst negyedszázadnál nagyobb időn át csodálhattuk az egyetemi katedrán és az ország tanácstermében. Az igazságügyminiszteri tárcát, bár olyan elődök viselték, mint Deák Ferenc és Horvát Bodizsár, úgy viselte, hogy hivataloskodása korszakot nyitott meg a magyar judikatúra történetében. A pótolhatatlan veszteség mégsem itt ért. Nem a nagy jogtudós, az eszmékben bővelkedő resszort-miniszter elveszítése a legnagyobb csapás nekünk. A magyar igazságügy reformálásának lerakta az alapját, ezt az épületet az ő tervei nyomán fölépíthetjük nála nélkül is. A mi nagy veszteségünk az, hogy a magyar közélet leghatalmasabb és legoriginálisabb individualitása dőlt ki, hogy a kidőlt bástya helyére nincs kit állítanunk, hogy Szilágyi Dezső halálával a magyar szabadelvűség, a magyar alkotmányosság jutott árvaságra. Szilágyi Dezsőt az az osztály adta nekünk, amelyből rendszerint kerülnek közéletünk legkiválóbb bajnokai, a magyar közbirtokos és honorációs osztály. Vidéki fiskálisnak volt a fia, a fényes karriert, a nagy sikereket nem a nagy vagyonnak, a hatalmas nexusnak köszönheti, ő is úgy került ki az élet palesztrájára, amint kikerül a legtöbbünk, szegény legény módjára, hatalmas vágyakkal, nagy ambíciókkal. Mégis a legtöbbünknél jobban volt vértezve az élet kemény tusájára, nála a nagy ambíciót nagy talentum és ragyogó temperamentum táplálta. Az élet minden szakában, a munka minden terén egész fejjel magasodott ki társai közül. Vezér volt az egyetemi diákéletben és nagyon fiatalon, a férfikor küszöbén már olyan pozíciót töltött be, aminőre a legtöbbünk egy egész élet munkásságával sem vergődhetik. A rövidlátó irigység hajlandó volna a szerencse számlájára írni Szilágyi Dezső gyors és fényes sikereit. Pedig Szilágyi Dezső egyáltalán nem volt a szerencse gyermeke, a mint hogy a nagy talentumok soha, vagy csak igen ritkán azok. Igaz, hogy igen fiatalon volt miniszteri tanácsos, méltóságos úr, kodifikáló munkásságáért; hogy tudománya igen fiatalon szerezte meg az egyetemi katedrát; hogy korán jutott a képviselőházba , hogy orátor-képességével mindjárt tekintélyt szerzett; de hát minek volna az szerencse, hogy cserében egyszer a talentum mindjárt, mielőtt a várakozásban megecetesednék, mielőtt a haszontalan erőfeszítésben elvesztegetné a munkabírás javát, olyan helyre kerül, hogy dolgozhatik? Nem ette a kishivatalnok verejtékkel és könnyel áztatott kenyerét; nem kellett küzdenie a nagy talentumokat annyira nyűgöző ismeretlenséggel: ennyi az ő szerencséje. De ebben a szemre sima útban is voltak gátak, amelyeket le kellett rombolni, vagy meg kellett volna kerülni. Szilágyi Dezső nem volt az az ember, aki szerette volna a kerülő utakat, ezért volt rögös az ő útja, amelyet mi, akik távolból látjuk csak, olyan simának képzelünk. Ha nem olyan kemény derék, ha nem olyan hajthatatlan erkölcs, nem kell Mai számunk 20 oldal.