Budapesti Hírlap, 1904. november (24. évfolyam, 302-331. szám)
2 BUDAPESTI HÍRLAP, (802. sz) 1904 november 1. Nem szenved, hogy maholnap számszerint is a magyar lesz a legelső faj a Habsburgok uralmi területén. A magyar birodalom és Ausztria népességének fejlődése pedig a következő képet mutatja: 1787 1850 1880 1890 1900 magy. kir. lakosa, 9 1319 15-74 17-46 1925 millió Ausztria lakoss. 12'5 17'53 22-14 23 90 26-11 „ Tehát a magyar birodalom csak 1850—1880-igterjedő időszakban mutat kisebb arányú fejlődést, mint Ausztria, ami az 1848—49-es katasztrófának és a rá következő nemzetirtó abszolutizmusnak természetes következménye, különben úgy az egész században, mint a többi időszakban mindig nagyobbat. Pedig Magyarországon a leghatalmasabb népesedési tényezőnek, az iparnak megteremtése még a jövő feladata, úgyszintén a földrajzilag és jogilag hozzánk tartozó 2 millió lakosságú Dalmácia és Bosznia visszakapcsolása is. Ki kételkedhetik még ezek után abban, hogy a jövő melyik államnak, illetve melyik fajnépnek fogja juttatni avezető szerepet? Az eredményeket összegezve, úgy találjuk, hogy Magyarországot történeti múltja, földrajzi befejezettsége, a magyar faj elhelyezkedése, tényleges etnikai, gazdasági és kulturális ereje, valamint fejlődési iránya, másrészt nemzetiségeinek szertelen tagoltsága, szétszórtsága, számbeli, erkölcsi, gazdasági és kulturális inferioritása, hanyatló irányzata valósággal predesztinálják arra, hogy belátható időn belül egységes nemzeti állammá tömörüljön. Míg Ausztriát, ezt a megviselt fél kalapkarimát, történeti múltja, földrajzi szakadozottsága, tartományokra való oszlása, a német faj gyenge és egyre hanyatló relatív többsége, valamint átfogó ,erő nélkül való elhelyezkedése, másrészt a németség után legnagyobb két fajnépének: a csehnek és lengyelnek a németével közel egyenrangú és hozzá fejlődő irányzatot mutató számbeli, gazdasági és kulturális ereje és egyre nagyobbodó tartományi különállása elemi, föl nem tartóztatható erővel hajtják a nemzeti alapokon nyugvó föderális szervezkedés felé. Amint az első pillanatra szembeszökő tehát, a fölhozott számadatok kérlelhetetlen logikájú vádbeszéddé sorakoznak a több száz éves esztelen bécsi politika ellen, amely Magyarország félezer éves múltja által képviselt keleteurópai nagyhatalmi tradíciókat elejtve, a Közép- Duna országaiból magyar hegemónia alá helyezett szövetséges államalakulat helyett a nyugati államok példájára, a németség jegyében, kormányzatilag és nyelvileg egységes birodalmat akart létesíteni Nyugatra irányuló hatalmi és gazdasági törekvésekkel. De másrészt e számsorok kétségtelenné teszik, hogy a hatvanhetes kiegyezés valóban providenciális alkotás, mely a Habsburg-birodalom államjogi kettéválasztásával megadta az alapot arra, hogy mindkét állam fejlődése a maga természetes erőinek megfelelő útra térjen. Mert Magyarország és Ausztria természetes fejlődési iránya — amint láttuk — határozottan más és más, noha végső kifejtésben mindkét irány ugyanazon cél felé tör. E két eltérő fejlődési irány pedig: a magyar birodalomnak nemzeti állammá való tömörülése és Ausztriának föderatív állammá való alakulása. Az előbbi a németségnek a monarkiában elfoglalt hegemonikus állását dönti halomra, az utóbbi a német faj uralmi törekvéseit magában Ausztriában is pusztán etnikai túlsúlyának területére szorítja vissza. Ezzel pedig föléled a magyar birodalom természetes, ősi joga a Duna völgye fölött való hegemóniára és miként Mohácsnál a magyar állam függetlensége és nemzeti volta egyszerre szállott sírba hegemónikus állásával, akként egymásba fonódva együtt jelennek meg újra a világtörténelem színpadán. Mert a közölt számadatok egybehangzóan arra tanítanak, hogy Magyarország függetlenségéért folytatott százados küzdelmünk azért volt mindig szizifuszi munka, mert nem volt elég erőnk arra, hogy egyszersmind a Duna mentén a mi hegemóniánk alatt olyan államalakulatot hozzunk létre, illetve tartsunk fönn, amilyet az új európai egyensúly érdeke megkíván. Immár mi vagyunk a kettős monarkia területén a legnagyobb és legszervezetteb erőnek urai épp akkor, amikor a Habsburgok dunamenti nagyhatalmi alakulatának német abroncsai egymásután pattannak le és részei lefoszladozni készülnek. Immár elérkezett az alkalmas pillanat, hogy az egész vonalon túlerőre emelkedő Magyarország a magyar birodalom teljes önállóságának és államiságának eszméjét akként egyeztesse össze a nemzetközi érdek által megkívánt keleti nagyhatalmi államkapcsolat gondolatával, hogy a Habsburgok vezérlete alatt álló és értékes nemzeti alapokon nyugvó államszövetségben a hegemonikus szerepet Szent István birodalma, illetve a magyarság ragadja magához és ezzel mindazokat a hatalmas erőket, amelyek annyi időn át a magyarság elhantolására törekedtek, szolgálatába hajtva, magának igazi függetlenséget és elsőrangú hatalmi állást biztosítson. Nem elkülönülésre, avagy paritásra, hanem a teljes politikai és gazdasági emancipálódás útján — uralomra kell törekednünk a Habsburgokat uraló államszövetségben! Magyar hegemónia! Ez az a bűvös jelszó, amelytől örökre sírjába hanyatlik a minket annyiszor fojtogató és kísértetiesen most is még elő-elővánszorgó egységes ausztriai birodalom eszméje. A házszabály-revízió. Egész sereg fontos és sürgős törvényjavaslat vár a képviselőházban a mielőbb való elintézésre. Nem is szólva az 1905. évi költségvetésről, amelynek tárgyalása parlamenti gyakorlatunk szerint legalább hat hétig eltart, a németkereskedelmi szerződés dolgában adandó fölhatalmazás, a népoktatási reform és a polgári perrendtartás olyan égető kérdések, amelyeknek elintézése alig tűr halasztást. Más politikai viszonyok között bizonyára az egész magyar parlament egyetértene abban, hogy az ország gazdasági, kulturális, igazságügyi és szociális érdekeit serény munkássággal és elodázhatatlanul kell kielégíteni, ma azonban csupán a házszabályok revíziójával foglalkoznak minden párvalami előkelő, keztyü volt a kezén, még akkor is, amikor evett. A svarcgelb asszony — a ruhája volt svarc és a képe gelb — a svarcgelb sovány volt, mint az agári, ideges, mint az éhes macska és uralkodott az asztal fölött. A szemével kormányzott, de néha belecsikkantott a kis főttrák lábába is, különösen ha a szájába dugta a kést... Most jön a kis főttrák. Ez a két elődteni csemetéje volt. Kicsi volt és gömbölyű s olyan masszív, hogy majd kipattant a bőréből. Igen sok temperamentum lehetett benne, mert folyton tüzelt. Szégyelte, hogy tüzel, mert lesütötte a szemét, de ha felkapta hébe-hóba és a kapitányra nézett, azonmód oda lett: olyan vörös lett, mint a pipacs .t Azért neveztem el főttráknak ... A kapitány, a szemtelen . . . — Haha! Miért szemtelen ? „Azért szemtelen, mert egy falusi libácskát bolonditani nem fair dolog. Bolonditsa el Oterot, ha hencegni akar . . . Hát — folytatta a nemes gróf — a szemtelen kapitány egy kellemetlen alak volt, folyton fixírozta a kicsi libácsi- , Sipiczky, mint erényhős. Irta Szemere György. Sipiczky olyat ütött öklével a néhai Kispipa Blahánés extraszobájának asztalára, hogy menten lefordult róla két fröcsösös pohár. — Hallgassatok meg egyszer már enyémet is, ne csak ti zsinatoljátok . . . Ám nem kell azért azt hinni, hogy dühös volt a jó gróf. Csak igen szeretett volna mesélni , miután szóhoz nem segítette a grófi koronája nimbusza, ököllel próbált szerencsét. Ez se használt volna semmit,miután tönkrement mágnás volt a jó lengyel, ha véletlenül a Kispipába nem téved Kozáry Pali, a vasgyuró. Ez a Pali abban tetszelgett magának, hogy mindenkibe belekötött, akit magánál erősebbnek gondolt, de nagylelkűen oltalmába vette a gyöngébbeket. Egy megfordított stréber volt ez a Kozáry Pali. Hát ez a csudaember szóhoz juttatta végre Sipiczkyt. — Halljuk Sipit! — adta ki a parancsot. — És ne politizáljatok, mert felfordítom az asztalt. “ Az erélyes szavakra continuere omnee, intentique era tenebant. Sipiczky belefogott sajátos, főhercegi jargonján, mondatszerkezeti hibáktól hemzsegő, de közvetetlen és nem minden humor nélkül való előadásába: „Hát — kezdé — ühm, ühm (ez torokköszörülést jelent) hát úgy kezdődött a história, hogy csütörtökön találkozom a néhai ludasi birtokom bérlőjével, jelenleg tulajdonosával — a Rudas-fürdőben mosakodtunk— és nagyon megörültünk egymásnak. Elhatároztuk, hogy együtt vacsorázunk és megemlékezünk a régi jó időkről. Így esett meg velem, hogy aznap kimaradtam a Kispipából és a Hungáriában vacsoráltam. Mert tudjátok, a bérlőmet csak nem hozhatom közétek. Egy olyan finom úr, mint ő, itt nem jól érezte volna magát „ . „ — Köszönjük! „Ne köszönjétek, mert ha ötszázezer forint vagyonotok volna, au gusztustok is megváltoznék. Szuvarov-szószszal ennétek még a malac-pörköltet is . . . Egyszóval — folytatja Sipiczky — betértünk a Hungáriába és helyet foglaltunk a Hungária-szobor lábainál. Ugrott mindjárt a Valér — ismeritek a Valért ? — és nagyon megörült nekem. Én persze neki nem, mert mindig a legdrágább ételeket ajánlja, mintha még megvolna a domíniumom . . . — A mesét! A mesét! „Ja, igaz, a mese! Hát — folytatta Sipi — ühm, ühm, igen, a mese? . . . Jó, Bajos ugyan mindjárt beleugrani a közepébe, de ha éppen szósz nélkül akarjátok a pikantériát, nem bánom, tálalok szósz nélkül . . . A mese hősnője: a kis főttrák — majd kisül, hogy miért főttrák — hőse: a nagybajuszai huszárkapitány. Staffazs: egy svarcgelb mama és egy kanászbajuszu, véres apa. A kanászbajuszu, a svarcgelb és a kis főttrák egy família voltak , a huszárkapitány egy másik familia. A nagy família az étterem közepén telepedett le, hogy mindenünnen lássák; a kapitány egy alkalmatos sarokban a kis főttrákkal vizavi. — Majd kisül, hogy miért vizavi . . . — Szép volt a kis főttrák? „Szép volt a kis főttrák. De ne zavarjatok, mert akkor nem tudom, honnan kezdjem . . . Onnan kezdem, hogy lefotografirozom a szereplő személyeket . . . A kanászbajusza pohos volt és goromba. De a felesége, a svarcgelb asszony, nem félt tőle, rásziszegett, hanem nebelül viselte magát. Mert a kanászbajusza csakugyan nem volt hár, valósággal megbűvölte, mint a szemüveges kígyó a nyulat. Par distance csábított a gyáva, a kis leány meg úgy csábult neki, hogy rögtön láttam: a dolognak rossz vége lesz . . . Elhatároztam, hogy veszély esetén közbevetem magamat. Megfixíroztam a kapitányt ... Ja, igaz, először hazaküldtem a bérlőmet. Megfeledkeztem róla, hogy ötszázezer forintja van és azt mondtam neki: „Édes Spatz, most maga menjen szépen el, mert várok valakit.44 Spatz meg se haragudott — úgy látszik, ő is megfeledkezett róla, hogy ötszázezer forintja van — alázatosan távozott . . . Most már, egyedül lévén, a fiatal párra fordíthattam minden figyelmemet . . . Betűűnt, hogy a vörös papa mindig a kapitányra sandított. Meg vissza a leányára. De nem szólt semmit, sőt