Budapesti Hírlap, 1910. augusztus (30. évfolyam, 182-206. szám)
1910-08-02 / 182. szám
Budapest, 1910. XXX. évfolyam, 182. szám. Kedd, augusztus 2. megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 23 sor., félévre 14 kor, negyedévre 7 kor, egy hónapra 2 kor. 40 fll. Egyes szám ára helyben és vidéken 100. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség: VIII. ker., Bökk Szilárd utca 4. sz. Telefon 54—63. Kiadóhivatal: Vill. ker., József-kort 5. sz. A kiadóhivatal telefonjai: Előfizetőé 55-95. Elárusítóé 55-59. Apróhirdetés15-95. Hirdetés 55-53. Könyvkiadó 55-53. Igazgató 01-04. Balkán-szerződések és a drágaság. Budapest, aug. 1. (Cs. J.) A román kereskedelmi szerződés pártolói közül szemmel láthatóan az a meggyőződés hatotta át a legtöbbet, hogy a román húsbehozatal a tűrhetetlenné vált drágaság némi enyhülését hozza meg. Kereskedelmi és ipari körökben pedig nagy tért hódított az a felfogás, hogy a vámhatár megnyitása a Balkán felől tökéletes orvosszere lenne a sokat vitatott élelmiszer drágaságának-Kétséget nem szenved, hogya mezőgazdasági termékek árát a rászabadított balkáni versennyel le lehetne szorítani. A fogyasztó olcsóbb élelemhez jutna és könnyebben boldogulna , amíg pénze nem volna kevesebb, mint most a drágaság idején. Csak az a baj a számításban, hogy az idegen termelés versenye magában ilyen boldog világot nem teremthet. Pénzünk egy részét elvonjuk a magyar termeléstől és a vám, külföldre küldjük a behozott élelemért. A minek közvetetten következése, hogy megcsökken termelőink vásárlóképessége, mely e szerint az ipart és kereskedelmet az eddigi mértékben táplálni nem képes. A mennyivel kisebbedést az élelem ára, annyival kevesbedett pénzünk, melyet a fogyasztás céljaira fordíthatunk. Ha azt mondja valaki, hogy nem csak mi küldünk pénzt a Balkánra élelemért, mi is kapunk onnan ipari térhódításunk eredményeként, annak az a feleletünk, hogy nincs benne lehetetlenség, noha az osztrák verseny nagyobb jelentőségű térhódítást nem igen tűr meg. Ami azonban kétségtelen: a mostani állapotainkban nem nyerhetjük meg másképp a román vagy szerb nyerstermelőt vevőül, mint a magyar gazda vásárlóerejének meggyöngítésével. " Ez pedig nem jelentene kevesebbet, mint hogy a magyar gazdasági életben a termelő és fogyasztó érdekét kettéválasztva, egymássalszembeállítottuk. Az organikus összefüggés közöttük végképpen megszakadt és soha ki nem egyenlíthetőharcot idéztünk fel. Akár kizárólag a fogyasztóra, akár kizárólag a termelőre alapított kereskedelmi politika, egyformán kárhozatos. S az kétségtelen, hogy amint az írás szerint az első volt a tett, a gazdasági életben is első a termelés. Nem fogyasztani ,kell előbb többet, azután a termelést megfokozni. Ez képtelenség. Csak ha már termeltünk többet, ebből lehet és kell a fogyasztásnak nagyobbnak lennie. Hiába hoznak ide, ebbe a kis produktivitású országba fogyasztani valót, ha nem tudtunk érte termelésünkből küldeni ellenértékűt, nyomasztó gazdasági állapotunkon nem javítottunk semmit sem. Pénzkészletünkből, kölcsönből, vagy a mi termelőinktől elvont pénzzel kell a különbséget kiegyenlíteni. Tehát a magyar gazdasági élet vérveszteségével. „ Nem igen méltatták még figyelemre, mint drágaságot előidéző jelentős okot, a pénzbevándorlást. Azt az állandó pénzáramlást, melyet Amerikában dolgozó honfitársaink indítottak meg. Ismét olyan pénz, amelyet nem a mi termelésünknek köszönhetünk. Az amerikai gazdasági élet teremtette kivándorlottjaink segítségével, mi majdnem minden ellenszolgáltatás nélkül kapjuk.. Az évi pár száz millió, számbavehetően nem fokozza meg termelésünket, majdnem kizárólag a fogyasztás céljait szolgálja. Az emberek százezrei kint dolgoztak, kint termelték a vagyont, itthon már csak fogyasztanak. Fogyasztják földünk termését, osztozkodnak benne idegenből hozott pénz segítségével, melynek itthontermelés nem felel, meg s igy természetes, hogy egy emberre belőle kevesebb jut, az árnak emelkednie kell. A földé épp úgy, mint termékeié. A föld értékének ez a mesterséges felhajtása,, amely, jól tudjuk, nem a hozam megnagyobbodásából ered, ugyanolyan jelensége a drágaságnak, mint amikor az élelmiszerek árát csigázzák fel. Végeredményben pedig: nem termelünk annyit, amenynyit fogyasztunk (ideszámítva improduktív adósságunkat is), ez a drágaság. Más állam termelésével pótolni azt, amit magunk előállítani nem tudunk, hogy többet fogyaszthassunk, eredménnyel nem kecsegtető próbálkozás. Egyetlen törekvésnek van jogosultsága: termelésünk fokozásával kielégíteni a fogyasztót, és hitelezőt. S amikor erre törekszünk, Magdolna. írta G. aiiklcsy Ilona. A nagy, fehérre meszelt falu színházi öltözőben két ember beszélget: egy öreg és egy fiatal férfi. A hosszú, barnára festett fájlt öltözőasztalon hevernek, szemben az ormótlan vaskályhával, melyben lobogó lánggal ég a város szubvenciójává tűz öt fának egyik hasábja. Az egyetlen ablakot, mely a szomorú, elrongyolt díszletdarabok és kasírozott állatok összetört maradványaival teli udvarra tekint, most szorosan elzárják hatalmas fatáblái, nem bocsátva be a szürke téli délután egyetlen sugarát sem. Csak a lobogó láng fénye világítja meg azt a két nyitott szemmel álmodozó fejet, mely a kellékes tudta nélkül kölcsön vett perzsa szőnyegen és géphímzéses divánpárnákon pihen. Nagy és mélységes csönd. Csak néha szakítja meg valahonnan a magasból hangzó zongora hangja, ahogy gyakorlatlan, tapogató kézzel, hamisan játszik valaki. — Ki van a zongoraszobában? Nincs most próba! — mondja egy különös, rekedtes hang. Az öregember beszélt. Torzonborz szakállas, őszbe csapzott hajú ember. Ingujjban van, csodálatos szinti kockás mellényben és a fején valami furcsa süveg. Forgalomból kivont díszmagyar sapka, melyről a prémet már leették a színházi ruhatár egerei, csak a foszladozó selyemszövet és a kopott, kemény aranysujtás maradt meg. Nyakán szélesen kihajtva a puha, tarka ing a vörös porcellán gombokkal és látni lehet kék erekkel hálózott vékony nyakát és széles, erőscsontú mellkasát, mely éles ellentétben van egyébként vézna, nyurga alakjával. Szeme, ahogy a füstös mennyezet imbolygó árnyait nézi, melyeket a kályhából kisugárzó tűzfényi vetít oda, szomorú, bágyadt tekintetű és hamar könnybe lábad, mint azérzékeny szivü asszonyé. — Megint a Hollósy kisasszony kalimpálrajta, — feleli az öreg kérdésére egy csengő, erős hang. Mindig elkéri a karmestertől a kulcsot, mert a direktor úr ilyenkor ott van a szomszédos irodában. Majd lesz nemulass, ha a felesége, a nagyságos asszony megtudja. Bizony jobblenne, ha a kisasszony, otthon ülne és tanulná a szerepét. Múltkor is jócskán belesütt az Oféliába. Ma délelőtt még két új szerepet is vittem a lakására, — pletykázott élénken a fiatalabb ember. Szép Napóleon-arcam volt. A színházi szolgák abból a fajtájából, akik addig hordják a szerepeket a művész urak lakására, addig lesik a „domborításokat", meglapulva a kulisszák mögött, addig törölgetik a direktor konyháján az evőeszközöket és csinálnak színes papirosból apró színházat az igazgató esetleges kicsinyeinek, amíg egy szép napon maguk is Rómeó, Hamletként támadnak új életre a színházszolgaállás főnix-hamvaiból. — Miket osztottál ki? — kérdezi élénk érdeklődéssel Kelemen bácsi, az öltözővel szomszédos ruhatár korlátlan uralkodója, akivel ■még a nyafka, kiállhatatlan tenorista se mer idegeskedni, még opera-előadáson sem. Aki csak aludni jár ki a színház épületéből, s soha se lehet másképp látni, mint ingujjban, nyakán a papiros mérőszalagokkal és vaskos ujján a nagy, fejetlen vasgyüszüvel. — Vasgyárost, Lilit, meg Magdolnát, — recitálta sebesen Barnabás, a szolga. — Magdolna most megy vasárnap. Hollósy fogja játszani a címszerepet. Na, az szép lesz! Már én csak a Balogh kisasszonynak osztottam volna, az legalább megtanulja a szerepét. — Magdolnát ezek!? — kiáltja indulatosan az öreg Kelemen. — Azt a gyönyörű szerepet, melyet a nagy Blahané nem mert eljátszani, ezek akarják tönkre silányítani! Ezek az értelem nélkül gagyogó szajkók, ezek a buta kifestett bábok! Ezek a szív és ész nélkül való, üres libák! Ne beszélj, öcsém, nekem ezekről!... Ha az én kis leányomat láttad volna! Csak tizenhét éves volt a lelkem, gyönge és törékeny, mint egy hirtelen magasra nőtt liliomszál és mégis elfutotta az örömpírja halovány orcáját, ■mikor a direktor kezébe adta azt az óriás szerepet. Megszökött a hősnője a baritonistával, azért osztotta leányomnak. — Nem neked való ez a szerep, kis leányom, nem tudod te azt eljátszani, — mondtam neki. — De igen, apa, én el fogom játszani, — mondta szerény önérzettel. — És eljátszotta? — kérdezte lelkesedve Barnabás. — El, — felelte büszkén az öreg. — Ismered a darabot, ugye, öcsém? — Hogyne. Már tudom is Laci, meg a Berci urfi szerepét könyv nélkül, — dicsekedett a fiú. — Lacit, meg a Berci urfit, — ismételte gépiesen az öreg. Mai számunk 28 oldal