Budapesti Hírlap, 1911. február (31. évfolyam, 27-50. szám)
1911-02-01 / 27. szám
Budapest, 1911. m úl XXXI.évfolyam, 27. szám. Szerda, február 1. Budapesti Hírlap megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 38 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor. egy hónapra 3 kor. 40 St. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fil. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség: Vili. ker., Hökk Szilárd utca 4. sz. Telefon 54-63. Kiadóhivatal: VIII. ker., József-körút 5. sz. A kiadóhivatal telefonjai: Előfizetés 65-95. Kiárusítás 65-53. Apróhirdetés 65-95. Hirdetés 55-53. Könyvkiadó 55-53. igazgató 61*04. Fraknói Vilmos. , — A szentjobbi apátság kérdéséhez. — Budapest, jan. 31. Nem azért viseli címéül Fraknói nevét ez a közleményünk, mely hivatva van arra, hogy ország szerint nagy és kedves föltünést keltsen, mert Fraknói a szentjobbi apátság javadalmasa. Vannak ennél nagyobb javadalmak egyházi méltóságok élvezetében, anélkül, hogy boldog tulajdonosuk neve vezércikk élére kerülne. A minap foglalkozott e lapokban egy cikk azzal a tervvel, amely a többször nevezett apátság vagyonát egy Rómában felállítandó magyar nemzeti, művészi és tudományos intézmény számára óhajtja biztosítani. Az a cikk e terv ellen keresett érveket. Talált is, de hogy nem döntők ez érvek, azt sejtettük magából a cikkből, s az a meggyőződés érlelődött meg bennünk, hogy a kérdést csak magának az ügynek teljes ismerete mellett lehet eldöntenünk. Odafordultunk tehát a legilletékesebb fórumhoz, hogy teljes képét nyerhessük annak, aminek csak körvonalait kaptuk a Budapesti Hírlapban közzétett cikkben. Hogy pedig nemcsak azt a tájékozást kaptuk meg, amelyet kerestünk, de hogy találtunk valamit, amit nem is sejtettünk, az íratja velünk a jelen sorokat. Mit találtunk? Egy embert, egy férfiút, egy főpapot, egy hazafit, akit ilyen mértékben senki sem sejthetett eddig, vagy csak kevesen láthatták abban a szerény tudósban, aki szinte észrevétlen jár közöttünk, dolgozik a nemzeti művelődés egy-egy intézményében, búvárolja a múltat és az értékes történeti műveket. Bocsánatot kérünk tőle, hogy a szerény félhomályból, a melybe zajt kerülő lelke, reklámtól irtózó reális gondolkozása eddig sikeresen burkolta személyét, egy huszonnégy órás pillanatra kiszólítjuk őt a nyilvánosság verőfényébe. Állásához nem méltatlanul, de szerény életet, élt. Dolgozott, takarékoskodott, alkotott és tiszteletreméltóéletének gyümölcsét összeszedve, közeledik most a nemzeti művelődés oltárához, hogy áldozzon neki. Tervét, szándékát mind megérti ráz olvasó az alábbiakból, amelyekben egy úgynevezett intervju foglaltatik, melynek szavai mint egy termékenyítő meleg eső cseppjei a májusi tenyészetre, úgy hullanak a fogékony magyar szívekre és elmékre. Lapunk munkatársa fölkereste Fraknói Vilmos püspököt és fölkérte, hogy vonatkozással a Budapesti híirlap vasárnapi számában megjelent közleményre, fölvilágosítást nyújtson a szentjobbi apátságot és a római intézeteket illető terveiről. . . . „Noha — így válaszolt a püspök úr — ez a terv már kilenc hónap előtt Mailáth Gusztáv gróf erdélyi püspök gyulafehérvári rezidenciájában született meg, nem kívántam, hogy az a nyilvánosság elé jusson. Most is, mivel holnap reggelZichy Géza gróf, Kállay Albert és Nagy Ödön barátaimmal a Kanári-szigetekre utazom), hosszabb fejtegetésekbe nem bocsátkozhatom. Fölhatalmazom, hogy az ország prímásához 1910. augusztus 20-án benyújtott előterjesztéseiből a lényeges pontokat közölje..“ Az előterjesztés a következő: Kétségen felül áll az, hogy Róma tudományos és művészeti kincseinek, antik és keresztény emlékeinek tanulmányozása azt az emelő és nemesítő hatást, amit a múltban gyakorolt, jelenleg és a jövőben is érvényesíteni képes. Ez a fölfogás Európa összes műveit nemzeteit arra késztette, hogy az örök városban tudományos és művészeti intézeteket létesítsenek. Hogy soraikból a magyar ne hiányozzék, 1894- ben történeti intézet céljaira, 1902-ben pedig festők és szobrászok befogadására. Róma egyik villatelepén díszes épületeket emeltem. A történeti intézetben, egy évtizeden át, a püspöki kar tagjai, a szerzetesrendek főnökei és a M. T. Akadémia által küldött történetbúvárok eredményteljes munkásságot fejtettek ki, amiről jelentékeny kiadványok tanúskodnak. A művészházban a mai napig három művész dolgozik, kiket évenként 10.000 korona ösztöndíjjal, ezenfelül egy részüket megbízásokkal is láttam el. Azon óhajtástól vezérelve, hogy ez a két intézmény, a katolikus egyház és a nemzeti kultúra szolgálatában, állandóan megalapíttassék és üdvös hatását fokozott mértékben érvényesítse, a következő indítványt van szerencsém előterjeszteni: Méltóztassék a nagyméltóságu püspöki kar ő cs. és ap. kir. Felségétől, a magyar kormány utján olyan legfelsőbb elhatározást leeszközölni, melynek alapján a nekem tíz év előtt adományozott szentjobbi apátsági javadalom jövedelmei ezentúl állandóan az egyházi tudományosság és művészet céljaira, elsősorban a római intézetek fentartására fordíttassanak. Ezzel az indítvánnyal kapcsolatosan a következő ajánlatokat teszem: 1. Mihelyt javaslatom elfogadása az illetékes tényezők részéről biztosítva lesz, lemondok az apátsági "javadalomról, melyet (köztudomás szerini) elpusztult állapotban vettem át és fáradozásommal olyan helyzetbe hoztam, hogy jövedelme 40.000 koronát meghalad. Az utolsó Dobó. írta Takáts Sándor. I. A Dobó-család utolsó sarjadéka: Ruszkai Dobó Ferenc, a hit és a dicsőség mezőjén mély barázdát vágott magának. Régi írott emlékeink a nevét tehát eléggé forgatják. Élete és működése azonban mégis teljesen ismeretlen. Az idők moha az ő emlékét is eltakarta s igy jómagával egyetemben a viselt dolgai is temetve vannak. S ha egyet-mást mégis tudunk arról, mint sáfárkodott az életével, ezt jobbára Balassa Bálint életiróinak köszönhetjük. Ezek ugyanis nehéz néven vévén Dobó Ferencnek, hogy Balassa Bálinttal pörbe szállott, s hogy minden módon érvénytelenné igyekezett tenni a Dobó Krisztinával kötött kalandos házasságát, kigyót-békát kiáltanak Ruszkai Dobó Ferencre. Ráfogják, hogy mérhetetlenül önző és kapzsi ember volt, aki még a saját édesanyját is törvényre hívta. Meggyőzően hirdetik, hogy lelketlen és erőszakos embernek született, aki ahová lépett, átkot és gyűlölséget vitt magával. Forgatjuk, lapozgatjuk a Dobó Ferenc ügyeiről ránk maradt írásokat, s még az árnyékát is szebbnek látjuk, mint Balassa életkói magát az embert. Nem kapzsi, hanem bőkezű adakozó volt ő; nem lelketlen embernek született, hanem szerető s mások szenvedését átérző léleknek. Nem átkot és gyűlölséget hordozott magával, hiszen hazájának és vallásának az érdekében minden áldozatra készen állott. A gonoszság és a lelketlenség sem fért a szívéhez, mert hiszen a saját kortársai hirdetik, hogy századának legvallásosabb embere volt! Nincs szándékunk Dobó Ferenc hibáit elfödöznünk. Nem akarjuk jó tulajdonságait sem szépíteni. Csak igazságot szolgáltatunk emlékének, mikor a múltját fedő fátyolt kissé föllebbentjük. .. Dobó Ferenc Dobó Istvánnak, Eger hős védőjének a fia volt. Ifjúsága a daliás idők világszakaszában tölt el; férfikora a vallási és a politikai üldözések korára esik. Apjától örökölte a vitézi életre való hajlamot, mely aztán neki is sok babért szerzett; családi öröksége volt az erős vagyonszerzési ösztön, mely sok pörbe keverte. Édesapja a pozsonyi vár tömlöcében sinlődött, mikor fia mint főispán Barsmegye ügyeit vezette. A mint méltatlanul meghurcolt édesatyja meghalt. Dobó Ferenc egyszerre Magyarország leggazdagabb főura lett. Öt óriási uradalom urának mondhatta magát, övé volt a szerednyei, a lévai, a lednicei, a sárospataki és a bodrogkereszturi hatalmas vártartomány. Királyi jövedelemmel rendelkezvén, mint kis király élhetett. Ispánjain és tisztviselőin kívül egész sereg ember hallgatott az ő szavára. Váraiban és kastélyaiban próbált vitézeket tartott, a kiket ő fizetvén, csak neki engedelmeskedtek! Imigyen ha hadba indult, egész kis sereget vethetett a harcmezőre. Ez a körülmény úgy a politikai, mint a hadi ügyekben nem kis nyomatékot adott a szavának. Hatalmas urak keresték a barátságát. Az udvar tagjai, no meg a budai basák nem átallották gyakori írásukat ffigyelméhez ügyes-bajos dolgaikban. A királyi hercegek és a kormányszékek különösen akkor szorongatták a pénzes hirű Dobót, mikor reájuk jött a pénztelenség. S Dobó ritkán hagyta őket cserben. Hajlandóságát sarkantyú nélkül is mindig késznek találták, még ha záloghányással kellett is magán segítenie! Ilyen módon a tekintélye és a befolyása évről-évre növekedett. Nem is csoda, hiszen akkor, mikoron a magyar kincstárban tíz forint sem volt, Dobó hatalmas összegekkel lendügetett az ország sorsán. S honnét e sok pénz, e rengeteg vagyon? Hiszen abban a háborús időben a gazdálkodás alig hajtott hasznot? A felelet igen egyszerű. Dobó Ferenc korának legjobb gazdája és legelső kereskedője volt. Csak például említjük, hogy a sárospataki uradalom (mikor az ő kezére jutott), évi húszezer forintot hozott. S alig volt néhány évig Dobó kezén, az évi jövedelme már 66.000 forintra rúgott. A XVI. századi gazdálkodás terén ez példátlan jelenség és eredmény . És Dobó nem rablógazdálkodást űzött! Tudván, minő kincs a jobbágy kérges tenyere, mindent megtett, hogy jobbágyai gyarapodjanak. Természetes törekvés ez, hiszen a maga érdekét szolgálta vele. Befolyásával kivitte, hogy a sárospatakiak a nagyon jövedelmező malomkőipiart zavartalanul űzhessék s borral, marhával szabadon kereskedhessenek. Fölvirágoztatta a szőlőültetést. Ezen a téren maga járt elöl jó példával. A maga ültette szőlőiről még a végrendeletében is megemlékezett. Dobó évenkint rengeteg sok bort szállított külföldre. Az útleveleiből látjuk, hogy egy-egy lengyelországi vásárra háromszáz hordó bornál is többet vetett! Ha szűkös idők jártak, s ha semmi sem Mai számunk 32 oldal.