Budapesti Hírlap, 1911. április (31. évfolyam, 77-101. szám)
1911-04-16 / 90. szám
36 a faji és nyelvi ellentétek, csupán a temperamentumban és jellemben marad emlékük. Hun, turk, ugor-magyar, kabar, besenyő, kun, kozár, bolgár, avar, tatár, sok szláv, germán, latin egységes nemzetté olvadt az ugor-magyar kohóban; az avar kereszténység, a magyar és turk pogányság, a bolgár-kaliz mohamedánság, a kozár zsidózás, vallásnak, műveltségnek, szokásnak ez a tarka világa mind elenyészett és egyesült a magyar kereszténységben, a kultúra új összefoglaló erejében. Egyesült ez a különféle faj, nyelv és erkölcs oly erővel, hogy Werbőczy nemességét már szakasztott ugyanaz a nemzeti közszellem, műveltség, gondolkodás és érzület hatja át, hogy a nemesi Magyarország utolsó nagy nemzedéke, Nagy Páltól Széchenyin át Kossuthig, Deákig, Vörösmartytól, Petőfin, Aranyon, Keményen és Jókain át Eötvös Károlyig szinte olyan, mintha egy anyától származott volna s a tagjai közt nem volna több különbség, mint a mennyit a gyermekkori nevelés más-más volta, az atavisztikus visszaütés testvérek közt is létrehozhat, mint a mennyi az ugor-magyar és türk vér közt napjainkig föntmaradhatott. Hatvanhét óta a magyar nemzet újabb genetikus korszakot él: uj elemek olvadnak bele s a faj kikrisztályosodott tisztasága megzavarodott. Leginkább műveltségünkben, irodalmunkban és nyelvünkben érezhető ennek következtében a megrázkódás. Magasról nézve ez biztató jelenség, mert arra mutat, hogy a magyarság élő nemzet, eleven organizmus. Nem exkluzív, zárt, befejezett, mint a latin fajok, az olasz, a spanyol, a portugál, a francia, hanem élő, növekvő, a mely alakul, forrong, kereszteződik, újhodik és gyarapodik s a melynek ebben van ereje, potenciája és jövője. Ami ma új és visszatetsző, hacsak nem badarság, holnapután megszokott, hagyományos és édesen ősi lesz. A nemzet maga, nyelve is változik, átalakul, miként az egyes ember, miként minden élő organizmus. Láttuk, hogy mennyire változott a magyar nép már a mai hazában töltött első negyedfélszázad alatt, hogy a tatárjáráskor már egészen már volt típusa s tudjuk, hogy ismét más ma is, midőn antropológiai sajátságai egészen kaukázusi jelleget mutatnak. A magyarság növekvése az utóbbi évtizedekben hazánkban a nemzetiségekénél jelentékenyen nagyobb arányt mutat, ez pedig, mint tudjuk, nem önmagából való, mikor annyian mentek Amerikába, Szlavóniába és Romániába; idegenfaju tömegek és egyének asszimilálásából ered. Első a nyelv közössége, a többi sokáig úgysem tarthatja magát. A nagy magyar medence, a termékeny síkság olvasztó erejéről, s a magyar nyelv egyesítő varázsáról mondott hatalmas igéket két esztendő ormán, a legutóbbi két újév alkalmából Rákosi Jenő. Hogy a hegyekről letörekvő idegen népelemek úgy olvadnak föl a síkvidékek magyarságában, mint a hógörgetegek, hogy a nyelv egysége idővel megteremti a gondolkodás és érzület közösségét, mert megvan tulajdon géniusza és lelke, ereje és varázsa: ezt a történelem minden jelensége és tanúsága igazolja. A hatóeszközök változnak a korral. Hajdanában a tábor volt a kohó, később a keresztény magyar műveltség fénye és melege érvényesült, ma a kultúra, az iskola és a sajtó. Politikai hatások, a nemzeti dicsőség, az ország jóléte szintén varázserővel bírnak. De ezek részben a nemzet egységének s mindenesetre erejének kísérői. A magyar nemzeti élet legmélyebb fészkeiben az munkál, aki az új genetikus kialakulást elősegíti, de egyben ébren tartja a nemzeti érzést, a gondolkodást, a hagyományokat, mert ezek nincsenek ellentétben a jövővel, sőt éppen alapjául szolgálnak, mint a fa gyökere, törzse és nedve a lombkoronának, a virágnak s a gyümölcsnek. A hagy kereszteződésből új fajta jön létre, ifjabb, nemesebb, több lesz az erénye, kevesebb a hibája, mert minden faj hozzáadja tulajdonságai javát. És magyar lesz izig-vérig, nyelvében, erkölcsében, szokásaiban, céljaiban és művészetében, mert ezer esztendő óta az ugor-magyar őserő érvényesült itt, a mely idegen rétegeken és lerakódásokon át mindig és mindig újra keresztül tört, kivirágzott s édes gyümölcsöt termett. Az öt ugorok magjából nőtt az Árpádházi magyarság terebélyes fája, a negyvennyolc előtti négy millió magyarból a mai magyarság tízmilliónyi tömege s ebből növekszik föl a leg kézfogó. írta Senex. Az emberi léleknek vannak rendkívüli megnyilatkozásai, ihletett percek csudás szülöttei. A rendkívüliségük a hatásukban mutatkozik, a mik bámulatosak. Kivált ha a nagy lélek munkájához társul szegődik az előadó művészet. Percek alatt megteszik azt, amire a tudomány hideg számítása évek alatt sem képes. Fölemelik, magukkal ragadják az egyesek és tömegek lelkét, nagyra hevítik az érzések kohóit, a szíveket és közelebb viszik egymáshoz, egy közös érzésben, egybefűzvén azokat a szeretet láthatatlan szálaival. . Egy remeji szónoklat hatása alatt az emberek ujjongó lelkesedésben törnek ki és egymás keblére borulnak, a szívük egybeolvad. Egy magasszárnyalású zenemű a hallgatók százait ugyanama hangulatba ringatja, ugyanazzal a meleg érzéssel tölti el és egybeolvasztja őket. Ilyenkor esik meg az, hogy a pillanat közös hatása alatt az egymással ismeretlenek ismerősökké lesznek, az ismerősök barátokká válnak s még olyanokkal is melegen szorítunk kezet, akikkel máskor egy pár közömbös szóval, vagy hideg köszöntéssel végzünk. Hát ez így van. És azt hiszem, kevés ember akadna olyan, aki ezt a maga tapasztalásából meg ne erősítené. Hanem az is bizonyos, hogy a szíveket egybeolvasztó hatásoknak a legnagyobb mestere mégis a természet. Nem hiába, hogy az Isten teremtő lelke nyilatkozik meg az alkotásaiban. Ha akadnának emberek, kérgesszívüek és kételkedőlelkűek, akik ellentmondanának ennek a tételnek, bizonyságul hívom föl az én fiatal barátomat, Keresztury Kálmánt, meg Zádor Ilonkát, az aranyos kis babát, akik bizonnyal tanúságot tesznek mellette' '— akár eskü alatt.* Az elmúlt nyáron a Magas-Tátrában föltölttem pár hetet, azzal, akit élettársammá lett a Gondviselés. Onnan hozom a bizonyságot. Mert ott történt az eset, amit elmondani akarot. Ahogy a lelkem szárnyain visszaszállok oda, behunyom a szememet, hogy jobban lássak. Elvonulnak előttem egyenként az ottani képek, a színesek, ragyogók. A hegyóriások, ahogy mogorván néznek le a lábaiknál lábatlankodó apró bogárkákra, akiket embereknek hívnak. Látom újra a felhők örökös öleléséből ki-kibontakozó lomnici csúcsot, a nagyratörésnek ezt a fenséges szimbólumát. Hallom a madárházi fenyvesek közt bujkáló Kőpatak zajgását. Gyönyörködöm a havasi vadvirágok ezreinek pazar színpompájában. És látom ott újra Philemont és Bauciszt, ahogy kart karba öltve bolyongnak a madárdalos, illatos fenyőerdők árnyékos útjain, ahogy e miatt — tehát kétszeresen — élvezik a természetnek mindenfelől rájuk omló szépségeit. S a szívem újra megtelik az akkori gyönyörűséggel. Mert bizony mondom: gyönyörűség a fenyveserdők útjait együtt járni azoknak, akik az életnek egy hosszú útját járták már meg együtt. Ne is mondja senki, hogy az évek hosszú sorozatával eltűnnek az élet örömei is. Nem. Csak alakot cserélnek és a hőmérőjük fokmutatója száll alább a múló idővel. A fiatalságé a déli nap kápráztató fénye és forraló heve, az öregségé az őszi nap szelíd fénye, amelynek azonban sokszor van még annyi melege is, amennyivel másodvirágzásra készteti az öreg fa fonnyadt lombjait. És látom ott juvus derekán a tavaszi rügyfakadást: azt a barnafürtös, nevetős, kékszemű leánykát, akit föntebb „aranyos kis baba“ néven tiszteltem. Látom, a hogy széles jókedvében két kézzel tépi a vadvirágokat, teletűzdelik velük a bácsik kabátjait, majd eltűnik az erdőszélben, mint a fölötte ugráló kis mókus a hatalmas fenyők szárnyas ágai közt, s pár perc múlva frissen szedett szamócát dugdos a szánkba. És hogy jobbsza legyen, kacag is hozzá hangosan, édesen. Mi férfiak, öregek és fiatalok, meg is állapítjuk egyhangúan, hogy az Ilonka szamócája sokkal ízletesebb, mint amit literszámra adnak a cipszer és tót asszonykák, akik aprópénzre váltják föl a természetnek ezt az ingyen adományát. Aztán látom a többieket is mind egyenként: a daliás vasúti főtisztviselőt, a bájos feleségével, meg a most érettségizett fiával, az Ilonka mamáját, ezt a halványan, hervatag asszonyt, aki az idegeit gyógyítani jött ide, — no meg a tanár urat, ezt a jó magyar arcú, komoly, de nem pedáns fiatalembert, aki, minthogy a szakmájába vágott, szívesen adott nekünk természetrajzi magyarázatokat a Tátra flórájáról, ha kérdeztük. Netán, már be is mutattam itt az egész kis meghitt társaságot, amelyet a madárház fürdőtelepen alkottunk. Az ilyen kis fürdőhelyen hamar megy az ismerkedés. Kivált a hasonló társadalmi állásúak közt. Huszonnégy óra alatt nemcsak megismerjük, hanem meg is szeretjük egymást, ha megszeretnivalók vagyunk. Néhány nap alatt olyan bensőséges viszony fejlődött ki köztünk, hogy szinte egy családot alkottunk, amelyből minden feszélyezettség ki volt zárva. Pedig korra nézve ugyancsak nagy különbség volt közünk s nem igen túloznék, ha azt mondanám, hogy ebben a mi kis körünkben mind a négy évszak képviselve volt. Megjegyzem, hogy a fiatal tanárbarátunkkal, a vasutas tagtársunk révén, legkésőbb ismerkedtünk meg, de a néhány rövid nap alatt úgy találtam, hogy egészen jól bevált közénk. A napi programunk rendszerint ugyanaz volt. Délelőtt besétáltunk Lomnicra, ahol meghallgattuk a parkzenét, benéztünk a bazárokba és elmulatgattunk a labdaütögető játékon. A délutáni sétán pozsonnázás céljából az I falóhoz (Tränke) vitt, erre a kedves kis turistatelepre, amely ott fekszik a szepes-bélai út mellett, a Lomnic keleti lábánál. Aszfalttal vetekedő sima kocsiút vezet oda üde fenyőerdők közt és zugó-zajgó hegyi patakok fölött. Innen hazajövet, meg az esteli séta közben szoktuk megbeszélni, ha a napirendtől eltérő nagyobb kirándulás terve merült föl. Egy este szintén egy ilyen tervet beszéltünk meg és közös akarattal meg is állapodtunk, hogy a holnapi napot a Tátrafüredek hegyvidékének szenteljük. A részletes megállapodás szerint másnap a reggelinél találkoztunk és pont nyolc órakor elindultunk gyalog Lomnicra — heten. Társaságunk legifjabb férfitagja tudniillik a vasutas barátunk diák fia, ugyanebben az időben külön utan kell az öt lóhoz. Egymaga, teljes turistafölszereléssel, minden egyéb támasz és vezető nélkül, hogy — mint az apja, mondta — tanuljon meg mihamarabb a maga lábán járni. Borús időben indultunk el, és már útközben permetezett az eső. Nem igen törődtünk vele, így szokott ez a Tátrában lenni, most esik, egy negyedóra múlva már süt a nap. Mire azonban Lomnicra értünk, már nem permetezett, hanem esett. Szépen, arányosan. Még az se szegte a kedvünket. Egyelőre azonban — a gyöngébbekre való tekintettel — várakozó álláspontra helyezkedtünk. Bevonultunk a parkbazár folyosójára s onnan néztük egy ideig, mire vezet az idő. Nem volt nagyon sietős az utunk, hát nem nyugtalankodtunk. E közben fejünk fölött a szürke égbolt nemhogy világosodott volna, inkább egyre sötétebbre vált; lassanként mind sűrűbb köd vont fátyol a környékre s az orrunk előtt levő lomnici csúcsból már akkorát se láttunk, mint az öklöm. Hát ennek már fele se volt tréfa, s ugyancsak biztatnunk kellett egymást, hogy nekivágtunk a semmi jóval nem biztató útnak. Nekivágtunk. És bebizonyult itt is, hogy: Audaces fortuna juvat. A kmer, nyer. Mi mertünk és nyertünk vele olyan látványt, amely koronája volt mind a többinek. Rövid haditanács után megrendeltük a bérkocsikat és útnak eredtünk. De egy hijján. Az Ilonka mamája a rossz időben nem mert vállalkozni s mi többiek is jobbnak láttuk, ha nem jön velünk. Egy kis kapacitálás ugyan kellett, hogy Ilonka, a mindnyájunk becézett kedveltje az anyja nélkül velünk jöjjön, de az anyai szív hamar megnyugodott miután biztosítottuk, hogy mindnyájan úgy vigyázunk rá, mint a szemünk fényére, azonfelül kinevezzük főfelügyelőnek a tanár urat, akire meg mi fogunk felügyelni. Szakadó esőben értünk Ó-Füredre és innen a villamos vasúton fúl a Rózsa-menedékházba, ahol volt módunkban kényelmesen tízóraizni, azután megebédelni és utána sziesztázni. Mert tíz órától fogva az eső már nem esett, hanem zuhogott, ömlött szabatlanul, mintha dézsából öntötték volna. Ez így. BUDAPESTI HÍRLAP (90. sz.) 1911. április 16. közelebbi századok uj, hatalmas magyar nemzete. A harminc millió magyar nem álom, hanem prófécia.