Budapesti Hírlap, 1912. május (32. évfolyam, 104-128. szám)
1912-05-11 / 112. szám
Budapest, 1912. XXXI. évfolyam, 112. szám. Szombat, május 11. --------—— -----------— ——————---------— ------------■-------------------------. . . - -------1 megjelenik héttő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor, egy hónapra 2 kor. 40 dl. Egyes szám ais helybe* és vidéke* 10 HL. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. ■ Szerkesztőség:m kér., Bükk Szilárd utca 4. sz. Telefon 54-63. Kiadóhivatal: TOL kér., József-körút 5. sz. A kiadóhivatal telefonjai: Előfizetés 55-95. Elárusitás 92-90. Jzpipthirdetés 55-95. Hirdetés 55-53. Könyvkiadó 92-90. Igazgató 0-38' ■a A monarkia jövője. Irta Köttevényi Nagy Olivér* Budapest, máj. 10. 'A német lapok nem nagy barátsággal szokták a mi ügyeinket tárgyalni, sem az ausztriaiak, sem pedig a német birodalmiak, úgy, hogy azon már egyáltalában nem csodálkozunk, ha Magyarországot akként tüntetik föl, mintha itt néhány, középkori allűrökkel bíró főúr kezelné a közhatalmat. Szerintük a magyar osjrárkia nem akarja kiengedni a kezéből az ország sorsának intézését; jóllehet a milliók el vannak, nyomva s szabadság után áhítoznak. Rendesen három magyar fekete grófra kenik rá mindazt a rosszat, a mit csak el tudnak mondani: Andrássyra, Apponyira és Tiszára.J Ilír azt hiszem, hogy az a jámbor német,a ki valahol az Elba partján, vagy a típree mellett olvasgatja a reggeli kávéjánál, vagy ebéd utáni szundikálás közben az ő solbjaurnáiját, Magyarországot a lelki szeme elé képzelve, a három fekete grófot középkori várurnák láthatja, akik büszke gőggel kegyetlenkednek rabszolgáik ezreivel. Mert hogy lehessen még impreszsziója annak a mi viszonyainkat nem ismerő külföldinek rólunk, ha csökönyös állandósággal folyton csak azt hajtogatják neki, hogy itt a hatalom és dicsőség néhány főúr kezébe van letéve, az ország milliói pedig nyomorultan tengődnek? Ezzel szemben persze a népjogok széleskörű kiterjesztése az egyedüli panacea s nem egyszer vetették már a szemünkre, hogy Ausztria, a' mely pedig nem 'dicsekszik oly régi alkotmányossággal, mint mi (jóllehet — szerintük — ezaz alkotmányosság csak a nép aljas kizsákmányolására volt jó), mennyire megelőzött bennünket! Ott bezzeg rájöttek már arra, hogy az ■ állam megrekedt talyigáját csak az általános, titkos viheti ki a kátyúból. Ott nem haboztak az alkotmányosság modern átalakításával, de még is van az eredménye! Ausztriában ma nincs elégedetlen ember. Ott mindenki a boldogság szuperlativusát élevezi.És mindezt azért, mert minden 24 éves férfi választó. Ez a megelégedettség summája. Ha valaki választó, akkor már nincsenek anyagi gondjai, akkor nem küzd az élettel, szóval akkor nem nyomja fejét már semmiféle bú. " • Így gondolná az ember, hogy igy van ez Ausztriában. Minden fenékig tejföl. És igy szeretnék ezt velünk is elhitetni az osztrák és német lapok, már csak azért is, hogy üthessenek egyet rajtunk, barbár maradiakon, as kiknek három fekete gróf a vezérük. De a minap egy őszinte hang üthette meg a fülünket egyik orgánumuk hasábjairól. A Berlinben megjelenő Vesitrehe Zeitung, Németország legrégibb napilapja, amely most liberális irányt követ, gyakran, szokott az osztrák, vagy magyar politikai helyzetről vezércikket közölni Friedjung Henrik osztrák publiciszta tollából. Hogy ezek a cikkek nem éppen lángolnak a magyarság iránt való lelkesedéstől, azt mindenki elgondolhatja, aki ismeri Friedjung irodalmi működését. A minap azonban —■* április 20-án volt ez — Ausztria és Magyarország parlamentikríziseiről hozott, első cikket a nevezett lap. Aláírás nélkül való volt a cikk, tehát nem állíthatjuk, hogy Friedejungtól való. De gondolatmenete azonos az ő szokásos okoskodásával, tehát valószínű, hogy legalább is vele azonos felfogású író tollából származott. És lehet, hogy az illető csak azért nemakarta elárulni a nevét, mert most nemcsak nekünk mondogatott kellemetlenségeket, hanem osztrák szomszédainknak is. Egyenesem őszintén bevallotta ugyanis az osztrák parlamentarizmus e csődjét. Beismerte, hogy az osztrák part ■laméntnck évtizedek óta húzódó bajait nem orvosolta, sőt még inkább megrontotta az általános, titkos. Ezt a tényt volt kénytelen a cikkíró konstatálni. Az általános választójogot Ausztriában a romlott politikai élet újjáélesztőjévé akarták tenni, de ez a kísérlet, népot sikerült s a tapasztalás azt igazolja, hogy a nemzetiségi széthúzást nemcsak hogy még nem szüntette, hanem meg is növelte. Amíg azelőtt például a szociáldemokrácia nem ismert nemzetiségi széttagolódást, addig ma külön csoportokra oszlanak a cseh, a német, a szlovén szocialisták s mindazokban a kérdésekben, a melyeket bár a szocializmus szempontjából helyeselni kellene, de a melyeknél Tóth Kálmán és a Nők az alkotmányban. — Ábrányi limit fölolvasása a nemzeti Színházban.— Mélyen tisztelt közönség! Kétezer évesnél idősebb darabokat elevenített föl a Nemzeti Színház érdekes, nagysikerű vígjáték-ciklusa. Jött Arisztoianész, a maga misztikus, fényes, soha el nem oszló Felhőivel. Jött Terencius, a választékos nyelvű római, és ámulva látták mindenek, hogy ezekben a több ezeréves Testvérekben pirosan, melegen lüktet a vér. Ékesszavú tolmácsok jártak előttük, méltó heroldjai ennek a két klasszikus királynak: Rákosi Jenő és Sebestyén Károly, akik feltámasztották az ókori színházak egész közönségét, fölépítenék azt az egész rombadőlt világot, ahol eleven testben járt és működött az antik komédia két fejedelme. A dicsőség örökkévalóságában velük egyenlő, de évek számában milyen fiatal ezekhez képest a háromszáznegyvennyolc éves Shakespeare, akiről csak az imént konferált önöknekAlexander Bernát, a magyar Shakespeare-kultusz egyik zászlóvivője,, a Hamlet-tanulmány írója, aki annyira érti és szereti Shakespeare, hogy tragikumáról, komikumáról, hatalmas szomorúságáról, isteni jókedvéről száz meg száz kommentár magyarázata után is tud újat és szépet mondani nekünk. Milyen fiatal a Pathelin mester névtelen franciája, és milyen ifjak, szinte gyermekcipőben járók a mieink, akik ebben a ciklusban már elvonultak a Nemzeti Színház lámpásai elött: Kisfaludy Károly, Szigligeti Ede, Szigeti József, akiket érdemes elődeim és kollégáim, Beöthy Zsolt, Ruttkay György, Hevesi Sándor, Váradi Antal széles tudása és konferáló művészete vezetett önök elé. Micsoda rengeteg változást jelent az időnek ez a kolosszális mennyisége! Évezredeknek, évszázadoknak e nagyszerű derdéjén szinte kábulva gondoljuk el: mi minden elmúlt, megsemmisült azóta ezen a világon; mi minden összetört, ami örökszilárdságúnak látszott; a parancsoló, tündöklő, hatalmaskodó, egymást marcangoló, féktelenül lármás emberi lényeknek mily számlálhatatlan miriádjai vegyültek el halkan és alantheverve a föld néma porával! De mit beszéljünk kétszáz évtizedről, amikor négy évtized is elegendő, hogy elképzedjünk a változások tömérdekségén. Mindössze negyvenegy év telt el azóta, hogy a tök az alkotmányban a Nemzeti Színház régi épületében először szinre került, 1871 február 24-én. Negyvenegy éves volt akkor maga Tóth Kálmán is, a szerző, aki darabját csak tíz évvel élte túl, 1881 február 5-én végleg elköltözött a földről, miután már egy évvel korábban meghalt benne mindaz, ami megérdemli az élet nevét. Negyvenegy esztendő, nem több, amit az idő azóta lepergetett. Négy évtized mindössze, és mégis mennyi változás tőlünk távol és hozzánk egészen közel! Emberekben és intézményekben, anyagiakban és erkölcsiekben, lélekben és ruházatban, ízlésben, érzületben, fölfogásban, boldogulásunk eszközeiben: mennyi, mennyi változás! Nem megyek messze, csak a mai előadás színlapjáig. Tizenkét szereplője van a darabnak, tizenkét szereplő van szorosan egymás mellett a szinlapon. Azok, akik először játszották e szerepeket, többé-kevésbbé most is egymás mellett vannak, de künn, a kerepesi temetőben. Mind elmentek, mind a tizenketten, akik a bemutatón harsogó nevetések és dörgő kihívások közt betöltötték a színpadot elragadó életkedvvel, pezsgő komikummal. Az első előadás egész színlapját kiszögezhetném gyászos cédulaként, fekete szegéllyel, a halottasház kapujára. Elment Bánfalvi Bálint, Szigeti József, 8 sugárzó kedélyű, a ríkató és nevettető humor mestere. Elment Krisztina asszony, Szathmáryné, a zsémbes mamák és anyósok királynéja, aki nagy tudott lenni kis szerepekben is, aki mint Fruzsina Moliére Fösvényében és Julii dajkája Shakespeare Rómeó és Júliájába is, maga volt az élet és igazság. Elment Szlanka, ményi báró, Szerdahelyi Kálmán, a magiszter eleganciárum, minden szalonok első gavallérja, egy bájos férfi-színész, akinek a szépmetszés is száján úgy ömlött, enyelgett, pattogott a magyar szó, mint a legfinomabb francia csevegés. Elment Szelei, Náday Ferenc, igaz, harminchét évvel később, mint Szerdahelyi Kálmán, bőséges időt kapva, hogy megérlelje művészetét, de mégis elég korán ahhoz, hogy távozását pótolhatlan veszteségként sirassuk. Elment az első Borbács, Réthy Mihály, a magyar parasztfurfang nagyszerű ábrázolója, tökéletes ,a maga zsánerében. Elment Ilka kisasszony és Bercsey, ifjabb Lendvayné és ifjabb Lendvay Márton, akik akkor az ideális, romantikus szerelmeseket játszották, fellengző természetük nemes tüzével. " És nincs többé Szigligeti Ede, akinek az Mai Bsimmik 32 oldal