Budapesti Hírlap, 1912. december (32. évfolyam, 284-307. szám)
1912-12-01 / 284. szám
1912. december 1. BUDAPESTI HÍRT, A P (284. sz.) előtt, hátat fordítva a gondnak s víg kedvvel keringve fölfogásuknak fölötte szűk, de rájuk nézve elég tág körében, vagy fölhevült és sehogy sem fékezett képzeletüknél fogva hazánknak jószívű, de hibásszemü optimistái, hogy mi tetszés szerint válogathatunk a külön, bank, ■az önálló vámterület és a magyar hadsereg között s csak akarnunk kell, megcsinálhatjuk azt, amelyiket tetszik? S amikor már mindebből ki kellett ábrándulnunk, nem hiszik-e ezek a jószivü, de hibásszemű optimisták, hogy az általános egyenlő titkos választói jog meg fogja gyógyítani minden sebünket s a bécsi hatalommal szemben legyőzhetetlenné fogja tenni a magyar nemzetet és biztos sikert arató, jól működő szervezetté megrokkant alkotmányunkat? És hol van az a férfiú, aki ma azt mondhatná, amit Széchenyi mondott: ,,Nem úgy én!“ Amint ez a férfiú hiányzott Tisza Kálmán idején, sajnos, hiányzik ma is. Akkor sem akadt, aki megjósolta volna, hogy amit mi parlamentarizmusnak nevezünk, az csak önmagunk misztifikálása, merő párturalom egyrészről, üres kortesjelszavaknak kihasználása olcsó mandátum szerzésére másrészről. A közelmúltban sem akadt, aki nyíltan rámutatott volna a nemzet előtt arra, hogy a többségre jutott ellenzék csak mint hatalmával mérséklettel élő ellenzék érvényesíthet oly hatalmat, mely előtt a birodalmi egységre törekvő bécsi köröknek is meg kell hajolnia, de mint kormánypárt csak a saját vezéreit járatja le. E helyett volt nagy izgatás, hogy a nem parlamentáris kormány nem alkotmányos kormány, melynek ellentállani alkotmányvédelmi kötelesség, de amelynek kinevezései mégis érvényesek. Törvényes tartalmú rendeletei mégis végrehajtandók s csak törvénytelen tartalmú rendeletei érvénytelenek. Ilyen alapon eredményes passzív ellenállást Szervezni oly könnyelmű vállalkozás volt, a mely nem érhette el a célját, mert — Megálljaink, alvilág szellemei! Ez a lélek még nem a tietek. Ez a lélek nem élt hiába a földön, mert volt valaki, aki szerette őt. — Nem volt, — dörögték vissza kétségbeesve a sötét szellemek. — De volt, a kutyája! Akinek a szíve meghasadt utánna. Ez az állat tehát szerette ezt az embert, így ebben az emberben kellett egy szemernyi jónak lenni, melyet az állat megérzett. Ezt a szemért keressük, kutassuk, ezért a szemernyi jóért nem dobhatjuk őt az örök kárhozatba. A gonosz hadak undok vijjogással feleltek. — Vissza, —szólt az ur, — én kimondom az ítéletet. Egyelőre olyasmire kárhoztatom őt, aminek még csak a látása is szenvedést és utálatot kelt benne. Én a szegény, egyszerű és becsületes munkára ítélem őt. A vijjogás megszűnt, a ködök szétfoszlottak és Arendákosz nyomorult lelke haladt az ur által kijelölt utón tovább. És mire ítélte őt az Igazságos Isten? Átváltoztatta varrótűvé és száműzte egy hideg padlásszobába, melyben egy vérszegény, sápadt, sovány varrólány kereste a kenyerét hímzéssel, varrással. Ennek a lánynak a tűje lett a gonoszlelkű ember ,s a becstelen meggazdagodás hőse kénytelen volt éjjel-nappal a legrosszabbul fizetett, legnyomorultabb munkát végezni. Ha ez a munka neki szenvedés, akkor megkapta a dolgok állása felől kétségben hagyta az embereket. Majd amikor az ellenállást mindenütt legyűrte a hatalom s szétverte az országgyűlést, senki sem akadt, aki rámutatott volna arra, hogy törvénytelen dolgoknak utólagos törvényes szanálása csak a törvényhozás meghajlása a tényleges hatalom előtt, hanem diadalmámorban ringatódzott az egész nemzet, amikor kineveztetett a nemzeti kormány, melynek föladata volt ezt az alkotmányi szempontból káros munkát végrehajtani. Amikor pedig a jobb jövő reményében ezt a háládatlan feladatot a kormány és a többség magára vállalta, nem akadt senki a számottevő politikusok közül, aki rámutatott volna arra, hogy ha a többség hatvanhetes alapon egységes párttá nem alakul, nemzeti követelményeink megvalósulásához nemcsak közelebb nem jutunk, hanem a hatvanhetes alapot megrepedezett állapotában is komolyan kockáztatjuk s a birodalmi egység útját készítjük elő. Ma már eljutottunk oda, hogy az ellenzék csak trombitával opponál, a kormány pártja pedig rendőri asszisztencia mellett szavazza meg, amit tőle a kormány kíván. De senki sem akad, aki kiállana a fórumra s rámutatna azokra a veszedelmekre, melyek minket a horvátországi diktatúrától kezdve a Balkánon folyó háborúig mindenfelől környékeznek, vagy őszintén, minden hatalmi törekvés nélkül, egyedül a józan belátás által vezetve és a szent hazaszeretet tüze által inspirálva oda állana a nemzet elé s bátran megmondaná, hogy nem szavazati jogra, vagy más törvényhozási után megvalósítandó reformra van most szükség, hiszen a nemzet mai paroxizmusában éppen úgy képtelen arra, hogy ily nagy kihatású reformkérdéseket sikerrel megoldhasson, mint a hagymázos lázban vergődő beteg sem lehet képes arra, hogy zilált viszonyaitokosan rendezze, vagy mint a büntetését, ha pedig megváltoztatta gondolkozását, akkor a veszendő lélek a javulás útjára lépett. Hosszú idő múlva a főangyal útrakelt, hogy a bűnösök fölött szemlét tartson. A szomorú szürke szobát égi világosság töltötte meg, mikor az angyal oda leszállt. Ott ült a kislány, teste még soványabb, arca még sápadtabb, mint valaha és ott feküdt az elkárhozott tü kövérebben, mint valaha, s mintha elégülten csillogott volna az angyal felé. — Arendákosz lelke szólítalak! — Itt maradok, — felelte az elitélt az angyalnak, — mert nem én szenvedek, hanem a lány, vagy ha szenvedek is, ő többet szenved, mint én, s ez elviselhetővé teszi büntetésemet. Nem látod össze-vissza dagadt és repedezett ujjait? Nem tudod, hogy annyiszor szúrom meg, ahányszor nekem tetszik? S mikor talán legjobban hiszi, hogy kínoz, akkor az ő friss vérét szökkentem szeme közé, s ezzel elnémítom örömét. Ela, ha, ha! És Arendákosz kacagásának hatalmas viszhangja támadt. A sötét felhők közül behangzott a gonosz lelkek röhögése. Ha, ha, ha! Zsákmányukért jöttek, a javíthatatlanért. Az angyal eltakarta arcát és tova suhogott az űrben. A denevérszárnyú ördögök pedig megragadták Arendákoszt és diadalordítással vitték az Örök kárhozatba, hogy rendetlen futásnak eredő sereg sem képes arra, hogy ellenségére döntő csapást mérjen. Pedig bizony balgatagul cselekszik, aki reformokat akar olyan időben keresztülvinni, amikor a pártszenvedély tiszta látását mindenkinek elhomályosította. És nem sok bölcseség kell ahhoz, hogy megítélhessük, hogy hazánk mai közállapota oly sanyarú, oly kevés alkotóképességről tesz tanúságot, hogy ma jól csinálni valamit egyáltalában nem is lehet. Ma minálunk annyira zavartak az ideák és oly kedvezőtlenek a hatalmi viszonyok, hogy bármihez fogjunk, az csak balul üthet ki. Akár szavazati jog, akár közigazgatási reform, akár szolgálatipragmatika legyen az, amit meg akarnánk oldani, ma csak rontanánk vele az alkotmányon is, a közigazgatáson is és a tisztviselők szolgálati viszonyain is, mint ahogy a nemzeti követelések fölvetésével is csak rontottunk nemzetünk hatalmi súlyán, vagy más reformtörvényekkel is csak tönkretettük azt a reformcélt, melyet elérni akartunk. Nem akarok most ezekre tüzetesen rámutatni. Hiszen szavaim úgy sem találnának hitelre s ami már megvan, már úgy sem lehet változtatni rajta. De két-három év múlva mindenki tudni fogja, hogy mi az, amit nagyon is balul csináltunk. Éppen azért a zászló- és jelvénykérdés megoldását se sürgessük ez idő szerint, mert nem tudnánk azt a mai viszonyok közt helyesen megoldani. Hanem fordítsuk minden igyekezetünket arra, hogy megszűnjék közéletünk lázas állapota s hogy kiirtva lelkünkből az erkölcsi mételyt, visszanyerhessük nemzeti önbizalmunkat, melyre igen nagy szükségünk volna. Törekedjünk teljes erőnkből arra, hogy tisztázzuk zavart ideáinkat s helyesen tűzhessük ki azokat a célokat, amelyekre törekednünk kell, ha nemzetként élni akarunk. Beható vitákkal és okos számvetéssel igyekezzünk megállapítani a helyes sorrendet, amelyben munkánkat jobb időkben megkezdeni akarjuk s első feladatunk az legyen, hogy testben, lélekben, erkölcsben egészségesebb nemzedék következzék utánunk, mint amilyen mi voltunk. Alkotmányi téren most semmi jót sem csinálhatunk. Tartsunk hát föl még egy-két évig mindent legalább úgy, a mint eddig fönnállóit. Offenzívára dezoltált állapotunkban alkalmasak nem lévén, szorítkozzunk szigorú deffenzivára, de ebben azután legyünk egyetértők, elszántak és kitartók s a siker meg fogja hozni önbizalmunkat a cselekvő aktív munkára is. De hogy ne vesszen kárba ez az idő sem a nemzet életében, forduljunk arra, a merre szabad a tér, a társadalmi tevékenység felé. A nemzeti haladásnak igen tág tere nyílik ebben az irányban is és elhiheti mindenki, hogy itt aránylag kevés áldozattal oly nagy eredményeket lehet elérni, amilyen elvről sokan még álmodni sem mernek. Útlevélkötelezettség Szerbiában. A magyar királyi minisztérium, félhivatalos jelentés szerint, a november 25-én hozott minisztertanácsi határozat értelmében a Szerbiával szemben 1910-ben megszüntetett útlevélkötelezettséget rendészeti okokból újra elrendeli. 3