Budapesti Hírlap, 1915. március-április (35. évfolyam, 60–119. szám)
1915-04-14 / 103. szám
2 BUDAPESTI HÍRLAP NOS 1915. április 14. a tartózkodás ezúttal jó taktikának bizonyult. Mert a ki jelenleg olyan nyugodtan és hidegvérrel képviseli hazájának diplomáciai érdekeit, annak nem állhat oly rosszul a dolga és korántsem foroghat olyan veszedelemben, a mint az antant-érdekeltség elhitetni kívánta. Így ők maguk gyöngítették a roppant furfanggal szervezett hazudozási apparátus hatását. Nem sikerült a semlegeseket rávenni, hogy szövetségeseknek csapjanak föl. A verbunkos minden csalogatása hiábavaló volt. Sőt észrevehető, hogy az előbbi szimpátia elhidegült és a kijózanodás processzusa az egész vonalon megindult. His ez a mostani helyzet legjellemzőbb vonása, hogy a hővonzalom az antant iránt úgyszólván automatice, a tények nyomasztó hatása alatt, az igazságnak fölvilágosító befolyása folytán elhidegült. Az olyan frontváltozás, mely nem külső befolyás és szofisztikai rábeszélés eredménye, szolidnak, egészségesnek mondható és a megbízhatóság minden garanciáját viseli magán. • De hát azt kérdezhetjük, ha a semlegesek valóban elhidegültek az antant iránt, ha lehullott a hályog szemükről, ha most már tudatára ébredtek annak, hogy az antant nem oltalmazója a kisebb államoknak, ha most már tiszta szemmel látják a fenyegető orosz veszedelmet, miért nem vonják le a jobb belátás konzekvenciáit? Hiszen a politikában csak a bátor tett el valamit, a jámbor fohászkodás: „Istenem, szabadíts meg a gonosztól, az orosz igától!", vajmi csekély politikai hatással jár. Különben is a bolgárok, románok semlegességükkel éppen annyira magukra haragították a pétervári kabinetet, mintha nyíltan háborút üzentek volna neki. Oroszország nem bocsátja meg, ha valaki vakon és föltétlenül nem akarja őt szolgálni. Egyik semleges államnak tehát sincs semmi veszteni valója, ha nyílt ellenségeskedésre térne át. Ez mind színtiszta igazság. De idő kell hozzá, míg ezek a kavargó gondolatok tettekké érlelődnek. Bízzuk a helyzet kialakulását a természetes fejlődésre, mely nekünk eddig is csodálatos módon kedvezett, amennyiben a peszszimista föltevés némely neutrális állam rosszakaratáról eddig nem vált be, sőt már most egész biztos, hogy nem is fog beválni. Úgy látszik, az igazság, melynek erejében sokszor kételkednek, mégis némelykor még diplomáciai sikert is tud kivívni. Csak türelem, csak idő kell hozzá! Hogy kinek a részén van a szárazföldi és tengeri világuralom után való közveszedelmes törekvés, azt rövid pár hónap alatt a tények világosan megmutatták. Politikánk, mely más népek jogait respektálja, mely teljesen ment a hóditásvágy mániájától, mindinkább bizalmat, sőt szimpátiát kelt. A jog és igazság nem szorul dse filozófia legszélsőbb és lehétségbeejtőbb peszszimistájának tartja, aki kétszáz évvel Schopenhauer előtt tovább ment Schopenhauernél, mert nem a lét hiábavalóságát hirdette, hanem azt, hogy a lét rendben volna, csak ember ne volna benne, — aki kétszáz évvel Darvin előtt tovább ment Darvinnál s nem csak azt hirdette, hogy az ember az állatból származik, hanem azt, hogy még most is a legutolsó állat minden állatok között, — hogy mélyen alatta áll erkölcsi és értelmi vonatkozásban a lovaknak, — hogy a lovak sokkal inkább megérdemelték volna, hogy átvegyék a világ kormányzását, — hogy a szerves élet, emberek, füvek, virágok, betegség és daganata a szervezetnek és úgy járunk a föld hátán, mint az atkák és élősdiek a mi testünkön. Kinek jutna eszébe mindez? Képzeljük el ezt az embert az új kor hajnalán, állván az Atlanti-óceán partjain, mely nem tudni, hol végződik s végződik-e egyáltalán? Csodálatos világ, csodálatos kor: hajósok jönnek s várunk vissza hajókat, a mik talán soha nem hallott rejtelmek és lehetőségek titkát mondják el nekünk. A képzelet a végtelenbe mered: hátha szárnyas emberek várnak ott reánk, halandókra és boldog szigetek, vagy talán a pokol örvénylik fönt, a Bermudákon túl? És áll a parton egy ember és dühös gúnnyal nevet és integet a nyilt vizek felé: ,,Mit akartok? Térjetek vissza! Odaát is csak egy dolgot tudtok meg: az ember végtelen nyomorúságát és azt, hogy nem is érdemel többet a nyomorúannyi ügyeskedésre és hamiskodásra. Ez javította helyzetünket és a semlegesek kedvét anynyira megváltoztatta, hogy nyugodtan várhatjuk végleges állásfoglalásukat. Mi nem kívánjuk őket érdekeiknek helyes fölfogására kitanítani. Vessenek ők maguk számot a helyzet minden mozzanatával, vegyék fontolóra érdekeiket, úgy ahogy ők látják. Mi nem csábítjuk és Budapest, ápr. 13. Hofer mai jelentése egész terjedelmében megerősíti a tegnapi félhivatalos közlést. Az orosz offenzíva a Kárpátokban megbukott. Megbukott a nyugati szakaszon Duklánál, a keleti szakaszon Uzsoknál. Miért mondja, hogyan mondhatja ezek után a vezérkar helyettes főnöke, hogy egyébként a helyzet változatlan, azt nem értjük, ha csak az egyébként nem vonatkozik az oroszokkal való küzdelmeink egyéb tereire. Mert lehet, hogy keleti és nyugati Galíciában, Bukovinában, Dél-Lengyelországban a helyzet változatlan. A Karpatokban egészen más szituációval állunk szemközt, amióta az oroszok áttörő kísérletei véresen összeomlottak. Nem ítélünk a magunk önző szempontjából, ámbár nem lehet általános politikai szempontból is eléggé nagyra tartani azt, hogy Magyarország északkeleti vármegyéit, talán az Alföld felső széleit is nem kell féltenünk egy kiéhezett, féktelen, vad csorda betörésétől. Nem adjuk által magunkat egy szertelenül vérmes optimizmusnak sem. (Erre csak azoknak van joguk ma, akik tegnap még a hajukat tépték rémlátó kétségbeesésükben.) De fölfogjuk teljes jelentősége szerint az orosz offenzíva bukását és ehhez mérjük azt a szavakba nem foglalható hálát és rajongó szeretetet, amellyel fönn küzdő és vérző hadainkra tekintünk. Mert hogy mi érdemük van nekik ez emberfölötti, e természet fölötti nagy mű sikeres befejezésében, azt ma már tudja a világ. A Berliner Tageblatt vasárnapi számának egy Eperjesről kelt haditudósításában olvassuk jóleső érzéssel, hogy az ámítjuk őket, mi nem bánjuk, ha várakozó álláspontra helyezkednek. Némelykor az a politika is beválhat, melynek jelszava: Aki nem mer, az nyer. Miután tanúi voltunk annak az örvendetes változásnak, melyen a semlegesek közvéleménye átment, nyugodt bizalommal nézhetünk a jövőbe. Radó Sámuel, oroszok sárosi vereségeiben mily nagy része volt az azóta megsebesült Zubovics Fedornak. Mennyi gúny, kicsinylés, kétkedés üldözte ezt a nyugtalan vérű, zseniális, szíg-vérig katonát szárazföldi torpedójáért. Ma elismerik róla, hogy drót nélküli aknamezői az ellenség legnagyobb veszedelme és új módszerű eljárása néhány perc alatt az egész ellenséges csatateret aláaknázza. A kárpáti harcok befejezése nem jelentheti a küzdelem végét oly értelemben, ahogy a nagy körülkerítő mozdulatok eldöntik egész hadjáratok sorsát, ha teljesen sikerültek. De ezekben a harcokban az oroszok ereje oly rettentő vérveszteséget szenvedett, hogy azt évtizedekig ki nem heverik. Presztízsükön pedig soha ki nem törölhető folt esett. íme, milliónyi hadukat rávetették erre az egy, nem túlságosan hosszú frontra. Közben megerősödtek új sereggel, amelynek számát ma már szégyenkezés nélkül teszik ők maguk is kétszázötvenezerre. Tüzelhette, új lélekkel ihlethette őket ugyanaz, ami meglankaszthatta a mieinket : Przemysl eleste. És mégsem boldogultak velünk. Most mehetnek Isten hírével máshova. Kezdhetik elejéről talán Krakónál, talán Oppeln, Ratibor tájékán Boroszló felé. Leginkább azonban Lengyelországban, mert ott alighanem új próbatétel vár rájuk, csak melegedjék át a tavasz és szaladjon föl a ragacsos, feneketlen lengyel sár az utakon. Hevesen, de sikertelenül támadnak a franciák, mint a német jelentés lakonikus fordulattal mondja. Maizersy, Verduntől keletre, volt utolsó támadásuknak, kiderül, hogy bűneinkért nem bennünket okol, hanem a természetet, mely ilyennek alkotott. Swiftben olthatatlan, tehetetlen és dühös gyűlölség lakott, mely az ostoba természet ellen irányult: a természet ellen, mely uralkodik rajtunk s a melytől minden mozdulatunk függ, — e rossz uralkodó ellen, kinek sem tehetsége, sem okossága nincs, elég roppant föladatához: ki őzeket teremt, hogy éljenek és szaporodjanak, füvet egyenek, mert csak abból tudnak élni — és teremt farkast, hogy éljen és szaporodjék, de őzeket egyék, mert csak abból élhet, — szerveket teremt magának, hogy e szervekkel apró állatokat s élősdieket alkosson, a mik elpusztítják e szerveket és igy önmagukat — kapkodó, ügyetlen, gonosz és feledékeny pogány ellen, a kinek egy rossz Gondviselés gyerek kezébe adta az Emberi Elmét és Eszmét, e finom és komplikált szerkezetet, hogy durván elpusztítsa, elrontsa, tönkretegye. Swift Jonathan hatvanéves korában fején egy daganatot kapott: az orvosok lekötötték a daganatot és lekötötték a kezét is, mert az öreg Swift dühöngött, nem tudta elviselni ezt az ostobaságot, mely egy nagy elme hóhérául néhány piszkos vércseppben úszkáló gombát nevezett ki. Egy percre magára hagyták a kertben, — ekkor széttépte a madzagokat, öklével és karmaival a daganatnak esett, csikorgó foggal marcangolni kezdte, fölszakította, szétverte — és meghalt Swift Gulliver, a seborvos, Angliában, a Szélesség 128-ik, a Hosszúság 70-ik és a kétségbeesés százezredik foka alatt. A háború eseményei. — A kárpáti offenzíva bukása.— A nyugati harctérről. — Angol vallomás. — Ságnál." Ezt irja sugárkévékben a Nap fel és égivre, — ezt mondja a tükör, a mibe kérdő szemünk elmélyed. A teremtés urának nevezzük fajunkat: elő hát tudósok, művészek, költők, bölcselők, hol a bizonyíték? Vegyünk általános esztétikai szempontokat, — a ki valaha művészileg mélyedt el a vonalak s formák harmóniájának érzésébe, — soha nem mondhatja, hogy az ember jelenti, dekoratív szempontból, a legtökéletesebbet, amit élő lény szépben és összhangzatosban produkált, hiszen ha szépnek akarjuk mondani magunkat, hasonlatokért a növények vagy állatok világához fordulunk. Egyetlen rokonunk az állatvilágban a majom, — a legrutább, legocsmányabb állat, külső vonások s belső tulajdonok dolgában — a mi benne meglepő s amit intelligenciának nevezünk, nem más, mint kicsinyben mindaz a rosszindulat, bűn, hazugság, mohóság, bujaság, a műnek tökéletességre fejlett művészetét magunkban luilturának és értelemnek nevezzük. Swift morálja pesszimista: nem hiszik, hogy az erkölcsöket meg lehet javítani és nem hiszi, hogy a világ valaha boldogabb és igazabb lesz. Ha egy tökéletes lényt képzel maga elé, nem azért teszi, hogy példaképpen állítsa elénk, — a rettenetes, feneketlen és helyrehozhatatlan kontrasztot akarja csak mutatni köztünk és a tökéletes lény között. Hogy reménytelennek látja nyomorúságunkat, bűneinket, halálunkat, ez nála természetes és érthető, — hiszen ha jól fenekére nézünk e kérlelhetetlen pesszimizmus