Budapesti Hírlap, 1920. február (40. évfolyam, 28–52. szám)
1920-02-01 / 28. szám
v Bu^si^ a. _______________________XL. évfolyam, 28. szám. Vasárnap, február 1, UDAPESTI Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egyes évre SSO torom, félévre 110 kor, negyedévre SS kor, érv tompra 30 kor. Egyes szám ára helyben, videzen ez pályaudvarokon 80 0zer. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szériát. Főszerkesztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csajthay Ferenc Szerkesztőség: Vill. ker., Rokk Szilárd utca 4. ez. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vill. ker., József-körút 5. szám Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23-84. Hádor vagy Kormányzó. Budapest, jan. 31. A nemzetigyűlési választások lezajlottak s imirfar változhatatlan, tény, hogy a srierpinzsgyűlés összeül. Össszeül azzal a JOTSzaattal, hogy összeroskadt állami és nemzeti életünk új építményének alappilléreit lerakja. Oly feladat ez, mely a legsúlyosabb felelősséget hárítja azokra, mikik e munkának részesei lesznek. Mandátumuk nem a szerencse, s a néphangulat ajándéka, súlyos lelkiismereti teher az, melyért számot kell adniok nemcsak a jelen, hanem a jövő nemzedékeknek is s a számadás kérdésében a döntő verdiktet, majd a történelem ítélőszéke fogja, kimondani. Nem hallgattuk el súlyos aggályainkat a nemzet sorsát kezükben tartó férfiaknak amaz elhatározó lépésével szemben, mellyel a jogfolytonosság problémájának összebonyolódott gordiusi csomóját kettévágva, a nemzetgyűlést összehívták. Felfogásunk nem változott, aggályaink nehéz felhői most is ránk borítják sötét árnyékukat. Post egml'erh sédet atra cura. De a változhatatlan ténnyel immár le kell számolnunk. A magyar nemzet fiai eme végzetteljes órákban ssm engedhetik meg maguknak azt a fényűzést, hogy Márius módjára tétlenül siránkozzanak Karthágó romjain. A romok fölé uj világot kell épityiu s mindenkinek kötelessége ébereltenködni a fölött, hogy az alkotás művében minél kevesebb szerepe jusson a kontárkodásnak. * A nemzetgyűlés első feladata az ideiglenes állantfő megválasztása lesz. Úgy látszik, hogy ebben a természetszerű felfogásban minden felelős tényező egyetért. Magyarország újra királyság lesz, Szent István koronájának vissza kell kerülnie nemzeti címerünk oromzatára, bárha abban a hármas hegy s a négy folyó — addig, mig a magyarok Istene sorsdöntő lángostorával segítségére nem jó ismét elárvult nemzetének, — aligha lesz egyéb felhőbe hanyatlott bús szimbólumnál. De addig is, mig az ezeréves szén, korona — cseh, rác, oláh és osztráknak minden agyarkodása ellenére, a nemzet szuverén akaratából újra királyi fél fog ékesíteni, az állami és nemzeti élet működésének folytonossága államfő nélkül el nem képzelhető. És az ideiglenes államfő kiválasztása nálunk nem lehet pusztán személyi kérdés. Hatáskörének megállapítása sem merő politikai probléma, melyet egyedül a gyakorlati célszerűség szempontjai szabnak meg. Alkotmányjogunk évezredes fejlődési folyamatának organikus rendjével kell összhangba hozni ennek a kérdésnek a megoldását is. És éppen ezért nem csekély aggodalommal észleljük azt a játszi könnyűséget, mellyel a nyilvánosság orgánumai, sőt részben felelős személyek is, ezt az életbevágó fontosságú problémát kezelik. Zvöldustarisznya a nyakunkban, nyomorúság a jelenünk, sivár gond és aggodalom a jövőnk, a múlt minden gazdagságunk, csak ennek kincseiből sarjadhat ki számunkra a feltámadás. —, enyhén szólva, vétkes gondatlanságot követ el az, aki még ezt az erkölcsi értékállományunkat is kész könnyelműen elprézkolni. Nem a szavak merő játéka az tehát, hogy nádornak nevezzük-e a kiválasztandó ideiglenes államfőt, avagy másnak, s nem pusztán a gyakorlati célszerűség kérdése, hogy minő közjogi hatáskörrel ruházzuk fel. Meg kell vizsgálnunk aggályos lelkiismerettel, hogy a magyar alkotmány szelleme és hagyományai minő megoldást sugallnak az adott helyzetben. Ha a nemzeti közakarat minden poklokon keresztül is érvényt tud szerezni annak a rendíthetetlen elhatározásának, hogy a jövőre is a szent korona magasztos szimbólumát teszi állami és nemzeti életünk jegesedő pontjává s ezzel hitvallást tesz a mellett, hogy megszentelt hagyományaink talaján kíván megmaradni, akkor hűnek kell maradnia azokhoz a királyság restaurálásának megalapozásánál is. Ezt a princípiumot leszögezve, állapítsuk meg, hogy nem ismeri sem a magyar közjogot, sem annak történelmi fejlődését az, aki most nádorválasztást emleget. Nádor nem lehet a mai viszonyok között az ideiglenes államfő. A nádorválasztás módját nálunk sarkalatos törvény(1608. k. e. 3. t. e.) szabályozza, a választás eme módjának lehetősége pedig ma nincsen meg. A nádort ugyanis az országgyűlési király közreműködése mellett, — miután ez kijelölési jogával élt, — választja meg. Királyi közreműködés nélkül tehát törvényszerű nádorválasztás annál kevésbbé történhetik meg, mert a nádor a király vagy kirendeltjének kezébe esküt tartozik letenni (1492. évi 33. t.-c.), a mi a legutolsó nádorválasztás alkalmával, az országgyülés szine elött 1848-ban meg is történt (1848. évi 2. t.-c. Gyökeresen útját állja a nádorválasztásnak az 1867. évi 7. t.-c. is, mely elrendeli, hogy ..mindaddig, mig a nádori méltóság hatásköre a felelős kormányzat elveivel megegyezően, törvény által szabályozva nem lesz, a nádorválasztás elhalasztatik". E sarkalatos törvényünk megsértése nélkül tehát ma nádort nem váraszl■hatunk. A nemzetgyűlés átlal esetleg megválasztandó személy tehát nem volna alkotmányjogunk érlelésében törvényes nádornak tekinthető s így annak jogkörét törvényesen nem is gyakorolhatná. *=£== A két bujdosó szó Rákosi Viktor, Szmrecsimyi György és Kállay Leopold kedves barátaim és egykori képviselőtársaim, száttok'sz urakhoz! Emlékeztek-e arra a gyönyörű vasárnap délutánra, mikor mi hárman a lipótvárosi Bazilika hatalmas kupolája alatt a Rákóczi Ferenc hamvait rejtő koporsó körül kivont karddal díszőrséget állottunk? Hej, barátaim, rosszul őriztük a fejedelmet, rosszul teljesítettük kötelességünket, mert a szent hamvakat ellopták és most a fejedelem újra hontalan, száműzött és csontjai, úgy mondják, idegen földben nyugosznak. Azt felelitek ti: Nem a hamvakat lopták el, hanem az országot. — Úgy van, az országot is, meg a hamvakat is, annál rosszabb ránk nézve. A végzet, mely sarkába szegődött, nyomon követi és halála után is üldözi a fejedelmet. Halóporába il se tud nyugodalmat találni, ő, a legnemesebb szív és a legjóságosabb lélek. A különbség csak az, hogy álmait most nem a müezzinnek a mecset tornyából elhangzó kiáltása zavarja, hanem a cseh őrjárat lépteinek kopogása . . . És mi, a toll emberei, egyelőre mit tehetünk, mint élőiről kezdeni a munkát, mellyel útját álljuk annak, hogy az 5 szent emléke elhaloványodjék, mindaddig, míg célt nem érünk, és vissza nem szerezzük az országot és vele a szent hamvakat. Majd a fiaink jobban fognak vigyázni a szent ereklyékre, mint mi és a véres darabokra szaggatott ország újra egységes, nagy és hatalmas lesz. Ámen! , I. 1711. A huszti országúton hosszú szekérsor haladt. De jó út volt ez, a kocsi nem zörgött és nem döcögött rajta. Úgy beszélték az öregek, hogy ezt az útrészt német generális vasvesszeje alatt magyar rabkatonák csinálták, akik még azalatt is egymáshoz voltak láncolva, amíg dolgoztak. A lassúkat korbács serkentette. Szóval, az it új recept szerint készült, kövei közé nemcsak verejték, hanem vér és köny is keveredett . . . Óh, dehogy ii ez a módszer, már a fáraók kitalálták és sikerült maradandót alkotniok. Nem is egyet, hanem kettőt: a gúlát és a gyűlöletet a nép szívében a zsarnokok iránt. Talán ez az út is ilyen indulatot szolgál, de simán, ravaszul, inkább elaltatva a szenvedélyt, semmint felébresztve. Íme a csacsogó, zörgő szekerek is lágyabban robognak rajta. Vagy talán azért halt el a kotyogásuk, mert hirtelen gondolkodóba estek? Ki tud erre felelni? Hogy tudjunk behatolni a lelketlen tárgyak titkába, mikor az élő emberek lelkét se tudjuk kifürkészni? ’A szekereket nyirokfejű, feketesubás miskólás magyarok igazgatják, akik a huszti vásárra mennek. Némelyik bóbiskol, némelyik mellett ott ül a mögötte következő szomszéd és pipázás közben szűkszavú beszélgetést folytatnak. A lovak is szundikálnak. Csak az első szekérnél vannak ébren, lovak, kocsis egyaránt. Ezeknek ügyelni kell, mert ha itt baj történik, az egész sor árokba kerülhet. Egyszerre csak a távolban, az országulésen felett, hatalmas porfelhő támadt, mely sem közeledett. — Hahó, emberek! — szólt a vezérkocsis cs ostornyelével a porfellegre mulat — mi legyen az? — Nagyon sebesen jön, tehát lovascsapat. — Vagy ötlovas hintó. A kavargó, száguldó porrongyokból egy éllovas parasztszekér bontakozott ki. Az öt fiatal csikó torpantva, szilárul horkolva állott meg az út közepét elzáró szekérsor előtt. A kocsis, egy hatalmas termetű, fehérszakállu aggastyán, felállt az ülésben. Vállán pirossal kivarrt fehér szűr, derekán sárgarézzel kivert tüsző mutatta, hogy orosz. Süvegét a sebes útban, úgy látszik, elvesztette, hosszú fehér haja össze-visszatorzóivá vette körül ráncos arcát. Egy féligmeddig katonának öltözködött fiatal legény ült mellette. —• Térjetek ki, emberek, sietős az uram — kiáltott az öreg dörgő hangon. A vezérkocsis ülve maradt s a legnagyobb nyugalommal így felelt: — Eszeten vagy, komám? Nem született még meg az az orosz, aki elöl én kitérjek. — De megszületett. Itt áll előtted. —■ Áll, amig le nem fektetik —- szólt nagy flegmával a magyar, miközben társai leugrottak a szekerekről és közeledtek. — A jó Isten áldjon meg benneteket, ne álljatok az utamba, — kiáltott az öreg és hangja elárulta, hogy nem akar veszekedni, —■ ha madárszárnyon repülnék, még akkor is lassú volna az én haladásom. Tudjátok meg, hogy jobb hírt viszek a fejedelemnek. Bercsényi uram meghozta Lengyelországból a segítséget. Már átlépő . A Budapesti Hírlap mai száma 12 oldal.