Budapesti Hírlap, 1922. június(42. évfolyam, 124–146. szám)
1922-06-01 / 124. szám
Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész éve 1100 K,félén* 680 K, negyedérte 380 K, egy hónapra 100 K. Egyes szám ára 6 korona, Ausztriában 60 kor. Hirdetéseket Budapesten felvesznek az összes hirdetési Irodák. ' , ■ — T—11"0—'.! ... — Főszerkesztő: Rákosi Jenő Helyettes főszerkesztő: Csajthay Ferenc &fa korona* ^Budapest, 1922. XLII. évfolyam, 124. szám Csütörtök, június 1. Szerkesztőség: Vili. ker., Rökk Szilárd utca 4. sz. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József körut 5. szám. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. A fajok keveredése. Budapest, máj. 31. A fajkereszteződésről e lapokban megjelent cikkünkre Méhely tudós professzor úr, akinek akadémiai felolvasása provokálta a mi cikkünket, egy helybeli lapban, mely címe szerint a Nép számára szerkesztődül, tudós disszertációt irt, hogy megbizonyítsa tételét arról, hogy a zsidófaj alsóbbrendű faj, melynek keveredése a magyarral nem kívánatos, sőt veszedelmes. Én, nem lévén tudós biológus, e cikket nem kívántam polemizálni, mert a biológia tudománya, azt tartom, egyelőre még igen ingatagon megalapozott tudomány s előkelő művelői munkáiból pazarul lehet idézni pro és kontra. Egy biológus barátom nem viseli Méhely újságírói tudományát oly nyugodtan, mint én és segítségemre kívánt jönni. De én úgy gondolom, egy napilap nem jó helye ilyen végeérhetetlen biológiai vitatkozásoknak. Könyvet is hozott, egy nagyhírű német biológus munkáját, a melyből Méhely is idézett s megmutatta azt helyet benne, a mely Méhely ur idézetét alaposan lecáfolja. Mindez csak igen mérsékelten érdekelt engemet. Annál jobban az a helye Méhely, cikkének, amelyben Blümchen munkájára hivatkozik, mely azt állítja, hogy Franciaország már egészen a zsidók kezében van. Fiatal tudós barátom erre nekem azt mondja, hogy Blümchen úr nem is létezik, a munka pedig olyan parodisztikus pamflet-féle, mint a mi fiatal Ébredőink nem régen készítettek, mint ál-Az Estet Az Est című újságról. Ilyenek lám a biológusok, ha tudós szobájukat elhagyva a politikai piacra viszik tudományukat. Én bizony nem vonom kétségbe Méhely úr jóhiszeműségét, annál jobban azonban tudománya és tudása bizonyító erejét. Most sem akarok a biológia tilosába betörni. Én megmaradok a praktikus élet tanúságai mellett. A tények mindig meggyőzőbbek, mint a feltevések és okoskodások. A fajok keveredése pedig oly egyetemes, hogy tüneteit összefoglalni, következéseit átlátni és érvényes törvényekbe foglalni egyelőre épen nem lehet s valószínűen még sokáig nem lesz lehetséges. Nekem mint magyarnak is, mint keresztény embernek is nagyon kecsegtető állítás, hogy a zsidófaj alsóbbrendű faj, mint a magyar. De hogy a keveredésben az alsóbbrendű rontsa meg a felsőbbrendűt és nem megfordítva, azt kötve hiszem el, mert ennek igen kiáltó cáfolata, hogy többet ne mondjak, a m. kir. méntelepek intézménye, amely Magyarország nagy vidékeinek kiváló lókultúrát biztosított. E mellett e kérdésbe más körülmények is beleszólnak. Teszem mindenekfelett az, hogy mily arányban történik a keveredés és mily időségben. Nem hiszem el még Műhely úrnak sem, hogy egymillió zsidó megmételyezhessen tízmillió magyart. Hiszen a keveredés nem is tömeges, nem is kényszerű, hanem egyéni kedvtelés és hosszú idő alatt megy végbe, szinte csöppenként. Ily arányban ily temptt szerint keveredni semmikép sem lehet veszedelmes, akár alsóbbrendű, akár felsőbbrendű fajjal. Itt, egyenlő életkörülítmények szerint csak az lehet az eredmény, hogy az egyet végre is felszívja a tíz, s ha volt az illető vérében jó dolog, az átmegy a felszívó fél vérébe is. Már most a zsidóság alsóbbrendűségéről nem akarok tudós vitát folytatni. Lehet, hogy a tudomány szerint alsóbbrendű. A történet, a tények azonban itt szembe kerülnek a tudománnyal. Tudvelevően a zsidókat, ameddig az emberiség történetét vissza tudjuk kisérni a múltba, sehol sem szerették. Sem Asszíriában, sem Egyiptomban, sem Rómában, sem Európában a középkoron keresztül. De minden országból tudunk zsidókról, akik mindazonáltal nagy tekintélyre és nagy tisztességre jutottak fejedelmi udvarokon s egyebütt. Tudunk sok bölcs rabbiról, költőről, orvosról, a kik korukban megbecsültettek s kiknek nagy Ikre fönnmaradt. De hát ez egyéni appreciáció dolga. Ellenben tudjuk, hogy az emberek a gazdag embert irigylik, nem a koldust és a kiválóbbra néznek rossz szemmel. A zsidókat is bizonyára nem azért nem szerette a világ, mert alsóbbrendű fajnak tartotta, hanem mert életrevalónak, ügyesnek és veszedelmes versenytársnak bizonyult. De hagyjuk a világot, amely nem szerette a zsidót, nyilván mert nem talált rajta szeretni valót. De örökös talány fog maradni, hogy a Krisztus urunk előtti népek ez érzülete átment a kereszténységbe is és élénken szól bele az életbe ma is. Mert hiszen ez az alsóbbrendű népfaj kodifikálta az ótestamentumot, melyben tudvalévően sok előtte élt népnek és fajnak a mondái is foglaltatnak s mely ma is a keresztény tanítás alapvető kiegészítő része. Műhelynek ez az alsóbbrendű faja adta nekünk Krisztust, az apostolokat és az új testamentumot. Ázsia vallásalapító bölcsei is nagy dolgot végeztek, de Európa fölemelkedése az összes ismert népek fölé, Európa civilizációja, hódító ereje azon nyugszik, hogy a biblia két része, tehát kizáróan a zsidó szellem és lélek alkotása lett a keresztény civilizáció alapja. Mi következik ebből? Az, hogy a zsidót szeressük? Nem. Szeretni azt szeretjük, akit szeretetreméltónak tartunk. Aki nekünk nem az, azt vallásunk parancsára se szeretjük. De következik az, hogy megbecsüljük, mint a ki, míg együtt élt nemzetük, létrehozták a világ számára azt a kincset, melyből ma is élünk és életet adott azoknak az embereknek, akik számunkra a kereszténységet megcsinálták. E mellett az a tudomány, mely Blümchen és mások segítségével a zsidót alsóbbrendű Petőfi virágja.*) Irta Vértessy Gyula. A költő költészetének esztétikai matatása, “taglalásai, bármilyen szép és fontos és nagy értékű munka, de kissé mégis hasonlatos ahhoz, mint mikor a természettudós a virágot fellyukolja. Ez a porzója, ez a légzőszerve, ez a táplálkozó szerve. És közbeni megaa a virágot . . . Dehogy is tudnék boncoló késsel nyúlni a világ legszebb virágjához, Petőfi költészetéhez. E helyett inkább Petőfi életéből mondom el azt a bájos kis történetet, amit az ereklyeruuzeum két fakó ereklyéje mesélt nekem egy 1845-iki gyönyörű szép, holdivilágos estéről, Sass Erzsikéék borjáét! kertjében, ahol akkor a huszonkétéves Petőfi Sándor sétált a tizenhétéves Sass Erzsikével. Két fakó ereklye mesélte: egy sárga papirosa, kifakult hrásu levél s egy kis száraz, leprésett virágocska. A virágot 1845 október első napjaiban adta a huszonkét évesi Petőfi Sándor a tizenhétéves Sass Erzsikének a borjádi vén kúria fiéktengarakban fürdő kertjében — levelet pedig Sass Erzsiké, özv. Török Józseféé irta 1901 junius 26-én, hétvennégyéves korában a Petőfi-Társatsig akkori titkárának. * ... Újra látom lelki szememmel a költőt, édes mosolyával, — írja az öreg matróna — mikor a 'kedvéért, tizenhétéves koromban táncot fejtettemés eldaloltam a kedves dalát: Csipkés a szőlő levele, Vártalak rózsám az este . . . *) Tölolvasta a Petfifi-matinén a petőfi-ereklyemúzeumban. S látom a kis méhes szobát, ahol Károly bátyám gitár mellett dalolt Petőfinek . . . S megtelik a szivem, lelkém a millió magasztos érzetével, mint mikor a költő csókját reámlehelte. Itt küldöm az elsárgult virágot, melyet Petőfitől kaptam. Úgy küldöm, a hogy abban az időben, ötvenhat év előtt elhelyeztem. özv. Török Józsefné sz. Sass Erzsiké. A kis száraz virág azóta huszonegy évvel öregebb lett, de én a mint a minap elnéztem a kis hetvenhét éves száraz jószágot, egyszerre csak minhna friss elevenre pattant volna fakó, porló kelyhe és mintha halk, duruzsoló hangon mesélni kezdett volna a költő hetvenhét év előtt, bájos kis szerelmi dolgáról . . . . . . Sassné nagyasszony már a harmadik stafétát küldte le a méhesbe a vendég fiatal úr után, hofgy jöjjön már föl vacsorázni, mert elhal a bürgepaprikás, de a fiatal úr, mintha csak nem is neki beszélt volna a Jóska gyerek, csak ült a nyitott ajtóban s térdére fektetett könyvön irt nagy sebbdlobbal egy papírlapra. — Tessék mán gyünni, ténsurfi! A soványarén, kecskeszakállas, ritka kisbajuszos, fekete sciíchaju, sárga-barna arcú fiatalember, villogó, kis fekete szemével dühösen néz a béresgyerekre s parancsolóan rákent .: — Mars! Persze, hogy a gyerek esze nélkül elinalt, Felüli pedig tovább irta a versét. Be is fejezte ,hamarosan. Fölugrott s gyors léptekkel le-föl járva, szavalni kezdte: Nem Pesten történt, amit hallotok.. Ott ily regényes dolgok nem történnek . . . A nagy dekamilásban zsinóros fekete atillája alatt az aranyrojtos fekete nyakkendője is kibomlott, de se azt, se azt nem vette észre, hogy lekiabál Sass István, a vendéglátó házigazda. — Sándor te, azt üzeni az édesanyám, hogy, borsóra térdeltek a sarokba, ha föl nem jössz. — Mindjárt, mindjárt! — A szeglény, lányokat is éheztetedt ... Illik ez? — Erzsiké is ott van már? — Ott hát. .— Nohát az az angyal ne éhezzék az én kedvemért. Sass István a markába nevetett! Ez a bolondos gyerek, úgy látszik, belekótyagosodott a bugába* Sándor nagy léptekkel rohant föl a házba: — Kedves asszonynéném, Erzsiké húgom, bocsássanak meg. __Jó, jó, — mondta dévajkodva Erzsiké —* megbocsátunk, de csak ha felolvassa a verset, amit irt. Bocsánatom jeléül meg is kötöm a nyakra- valóját. Felállt a pajkos kis leány s hamarosan csokorba kötötte a kibontott nyakkendőt! Míg kis kezecskéje babrált a nyakkendővel, Petőfi odasugta neki: — Felolvasom, de csak magának! Erzsike fülig pirult s szerencse, hogy a nyakkendő már meg volt kötve, mert izgatottságában aligha bírta volna megkötni... — De keveset eszik Sándor öcsém, — korholta Sassné nagyasszony Petőfit — azért olyan sovány, mint a hét szűk esztendő. — Édesanyám, a költő nem lehet kövér — mondta nevetve Sass Károly, az idősebb Sass-fm, — Sándor szerelemből él — gúnyolódott Sass Pista. A Budapesti Hírlap mai száma 12 oldal.