Budapesti Hírlap, 1924. április (44. évfolyam, 76–83. szám)

1924-04-16 / 82. szám

Budapest, 1924 XLIV. évfolyam, 82. szám. (Ára 1500 kor.) Szerda, április 16 Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak Egy hónapra 30.000 korona, negyedévre 90.000 korona. Au­ztriában egy példány ára hétköznap 2000 o. kor., vasárnapon 2600 o. kor. Eg­yes szám ára hétköznap 1500 kor. Külföldre az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapestem felvesznek az összes hirdetési Irodák. Főszerkesztő: Rákosi Jenő. A szerkesztésért felelős: Csajthay Ferenc helyettes főszerkesztő. Szerkesztőség: Vili. kerület, Rökk Szilárd­ utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vill. ker., József­ körút 5. sz. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. Sajtó és nemzetgyűlés, Budapest, ápr. 15. Tovább egy hétnél néma volt a ma­gyar sajtó. A sajtó, a modern világnak ez a leghatalmasabb és legcsodálatosabb intézménye, a­mely fizikai erőszak nél­kül döntő befolyást nyert a lelkek biro­dalmára, a­mely a szó bűvös erejével egyben tápláló anyja és gyilkos hóhéra tud lenni az emberiségnek. A világ nem dűlt össze ettől a szünettől. Az emberek jártak-keltek, mozogtak és dolgoztak, de már kezdett a járásuk bizonytalanná lenni, az életkedv ízét vesztette, mint testünk, ha fogyatékos levegőben élünk. A gyomor munkája nem tudja pótolni a hiányos levegőt. Sokan hajlandók lekicsinyelni a moz­galmat, melynek szemtanúja s áldozata voltunk. Egyik azt mondja, a munkások követelőd­­ése, a másik azt, hogy a munkaadók kapzsisága mérkőzött meg a nyomd­ászipar ez erőszakos szünete­lésében, a nagy olvasóközönség kárára. Igaz, hogy szemre kicsi dolgon indult meg az eset (mint a lavina azon a kis féknapoknyi havon, a­mit a havas ormán egy kis madár indít meg, mely azonban ha akadályba nem ütközik, pusztító ve­szedelemmé nő, mire a völgybe ér). Le­het, hogy mindaz a két elem benne volt: a magánérdek is és a szociális probléma eleme. Ite a konkrét esetnek ennél sok­­kal nagyobb, erkölcsi jelentősége is volt. Az a kérdés volt az összeütközés magva, hogy ér-e valamit még az adott szó, a szerződéses kölcsönös kötelezettség, ke­zü­nk kötelező aláírása, vagy nem ér-e már semmit, ha politikai vagy magán­érdek mást sugall az embereknek. Szerencsére mérséklet, bölcseség, be­látás és becsületérzés mind a két fél ré­széről ú­tjába álltak a hógörgetegnek és megállították félelmes útjában, mielőtt maga alá temethette volna a völgy­lakók drága értékeit és pusztítást indí­tott volna a társadalom munkái köré­­l­en. Ma ismét fölvehetjük a tollat, hogy szolgáljuk az egyesek és a nemzet nagy én­­keit. Még pedig ez az önkénytelen sajtó­­szilencium tartott, azalatt a nemzet­gyűlésen megindult, jóformán a nyilvá­nosság kizárásával a nagy csata a köl­­csönjavaslat körül. Harci zaj tölti el a termet, puskatűz, gépfegyverropogás házszabályviták és közbeszólások ropo­gása­ közé belebömböl egy-egy ágyúszó. Nagy Emil volt miniszter volt az első szó­nokok egyike, kinek impulzív tempera­mentumán, sok érdekes mondanivaló­ján kívül éppen az adott különösebben beszédéhez pikáns fűszert, hogy még alig hűlt volt ki miniszteri székének bársonya. Dicsérik a maga szempontjá­ból Eckhardt Tibor beszédét is. De mit ér a jó beszéd, ha rossz a szempont. Ma Sándor Pál mondott nagy beszé­­det s ha az eddigiek inkább politikai, mint gazdasági szak­kritikát adtak, ő a maga eredeti észjárásával és élénk vét­ségével a kereskedelmi és financiális kérdéseket is színesen és elevenen tudja előadni, s mert egészben a nemzetgyű­lés népszerű alakjai közé tartozik, min­dig figyelmes hallgatósága van. A két nagy ágyú persze, mely a hang­zavarba beleszólt: Andrássy Gyula gróf és Apponyi Albert gróf volt. Ha pedig nagy ágyút mondok — a két államfér­fim külsejét tekintve, az egyiknél lehet ugyan a búr háborúban sokat emlege­tett Long-Tomra gondolni, de a má­sikra sehogy sem illenék a nagy bábom­ban hírhedt Dicke Berta termetét al­kalmazni. Jellemző erre a mostani új Magyarországra, hogy ez a két, állam­­férfiúi tulajdonságokkal leggazdagab­ban felszerelt fia, bár ott van a fórumon, sehogy se találja meg viszonyaiban és szolgálatában a helyét. Az egyszeri em­bernek volt két csoda­gyémántja.. De a boldogtalan skatulyában tartogatta. Mindegyik érzi: Jő a nap még, Hogy majd az iskolapadon Ott fek­szik újból a magyar könyv S magyar szó hangzik szabadon , s , E história merre történt, Elmondanom most nem szabad. Ha ez a titok kiderülne, Hej, akkor lenne hadd el hadd! De mégis tudja és mosolyg rajt A magyaroknak istene S fent égi noteszébe nékik Csupa kitűnőt ír bele, egyszer-egyszer elővette, hogy gyönyör­ködjék ragyogásukban, de ő maga in­kább az éhínséggel küzködöt­t, sem­hogy forgalomba hozta volna kincsét. Mind a két szónok, Andrássy és Apponyi is, erős ellenzéki kritikát, gya­­korolt a kormány politikáján, de min­denük más-más következtetést vont le magára nézve. Andrássy elvetette a köl­csönt, Apponyi elfogadta, mert lelki­ismerete nem bírj­a el a felelősséget, ha e kései órában a javaslat ellen szavaz. Andrássy egy remekül megszerkesztett beszédben minden kigondolható szem­pontból vizsgálta és bírálta a kormány politikáját, csak egy szempontot felej­tett el, azt, hogy mi lenne a következ­ménye, ha a nemzetgyűlés többsége melléje állna és elvetné a javaslatot. Azt tartom, csak így honorálhatta elfoglalt kritikai álláspontját azzal, hogy a javas­lat elvetésére kíván szavazni. Apponyi Albert ellenkezően beszéde homlokára írta a javaslat elvetésének végzetes kö­vetkezményeit, melyek felidézése ellen lelkiismerete tiltakozik, ezért elfogadja a kormány előterjesztését. Azután tette egy becsületes aranyműves érzékeny mérlegére a javaslat hasznát és kárát, hogy lemérje értékét. Vizsgálatának eredménye az, hogy a legjobb esetben is a kölcsön nem gyógyítja beteg hely­­zetünket, hanem két és fél év múlva abba a helyzetbe juttathat bennünket, így megkezdhetjük a gyógyítást. Mind a két szónok találkozott abban, hogy a kormánynak adandó felhatal­mazás a merő diktatúrát jelenti a gyó­gyítás idejére. Nekem pedig úgy tetszik, hogy mind a ketten nagyon is tragiku­san elborult szemmel nézik ezt a dikta­túrát. Ha én valamit ebben kifogásolok, akkor nem a diktatúrát gáncsolom, ha­nem azt az alakoskodást, hogy nem ké­rik ezt a hatalmat nyíltan, hanem bur­koltan, elbújtatva egy alkotmányos­nak látszó felhatalmazási paragrafusba. Mi a diktatúra? Az államhatalomnak fia néninek igazán volt „családi birtoka“. Tekintetes fitestvére, Pál úr, atyjuk halála után „kifizette" vagyis néhány ökör, tinó, ló, disznó és más hasonló Isten teremtése árát átadta neki és szabályszerűen magára íratta az ő részét. Ez így volt szokás a nemesvármegyében.­­ Igaz, hogy a nemes vármegyében ilyenek miatt a vők, vagyis a férjek, vagyis a sógo­­rok rettenetes párokat és haragokat foly­tattak. El is úszott rajta minden közbirtok: sem a tekintetes fiútestvéreknek, sem a be­házasodottaknak nem jutott más, csak a sírig tartó veszekedés, emésztődés. Dezső bácsi nagyon szerette Júlia nénit, nem akarta megszomorítani, meg okos em­ber is volt: jóképpel fogadtatta el feleségé­vel a „birtokon belül“ ülő Pál úr ajánla­tát. Az egész megyében ez az egy „kifizetés“ ment simán. Le is szólták Dezső bácsit: mi lesz a gyerekével? Persze, a bocskoros nem mert pörbe szállni a fertálymágnás sógo­rával. Szóval Koppányi Vajda táblai bíró úr csak igazi úr volt, a­ki nem törődött a fe­lesége vagyonával. Az ökrök, tinók, lovak értékpapírokká változtak, a szelvényeket Julia néni vagdosta le és az értük kapott pénz az ő „diszpozíciója“ szerint változott újabb papírrá. De ez a kis kamat vagy mi­csoda nem is kellett: mindenre tellett uta­san a bírói fizetésből, egy rátermett kézbe való­ nullázása. Mondjuk egy szükségparancsolta ön­kényuralom törvénnyel ha lehet, tör­­­vény ellen, ha másképp nem lehet. Ren­deletekkel, rendelkezésekkel, szabad cselekvéssel a szükségek szerint. És nézzünk körül, mi történik Ma-­­gyarországon vagy öt év óta? Minek­utána a nemzet sokszázados, a viszo­nyok ereje és parancsa szerint fejlődött alkotmányát a kommün a más célokra épült parlamentházban formális szer­tartással eltemette, végre visszakerült az ország és hatalom a kezünkbe. Mit tettünk? Kiástuk sírjából alkotmányun­kat, hogy törvényeink élvén, éljünk mi is törvényeink szerint? Nem! Ellenke­zően. Az addig más mesterséget folyta­tott Friedrich István máról-holnapra hevenyészett egy választójogi rendele­tet és megválasztotta az első nemzet­gyűlést. E gyűlésnek se jutott eszébe az alkotmány, hanem elkezdett országgyű­­­lésdit játszani és tervezett nagy refor­mokat, még új alkotmányt is, a­míg le nem járta és kimúlt. Akkor választottuk meg, ismét rendelet alapján, a második nemzetgyűlést. Ez se gondol az alkot­mányra, hanem folytatja előde tradí­cióit. Megbukott vagy hat kormány. És ma, a­mikor egy javaslat fekszik a nemzetgyűlés előtt, melynek elvetését minden józan ember erkölcsi, politikai és gazdasági lehetetlenségnek tartja, ma ez ellen szervezett obstrukció folyik (az utolsó órában) vitarendező bizottságok­kal és tizennyolcórás ülésekkel. Az obstrukció nem erőszak? Csak olyan, mint a tizenhatórás ülés. Ez olyan be­tegség, mely éppen olyan súlyos, mint a gazdasági válság. Senkitől sem lehet persze kívánni, hogy szavazza meg, ha lelkiismerete mást kíván tőle; de hogy, meg akarja akadályozni: ez a kisebbség diktatúrája, melyre a többség nem felel­het mással, mint permanenciában tar­tott ülésekkel. És van-e költségvetésünk? Nincs, és Egy felvidéki iskolában. Irta Feleki Sándor. Egy reggel így szólt a professzor: Ma rendelé el a zsupán, Ezentúl itt az iskolában Csehül tanulunk már csupán. S meghagyta azt is szigorúan A felolvasott rendelet: Magyar iskoláskönyvet otthon Tartani többé nem lehet. És holnapig behozza minden Magyar könyvét minden diák: A magyar történelmi könyvet, A magyar nyelvtant s bibliát. Jó másodnap, jó harmadik nap S csak nem hozzák a könyveket. Haragra gyúl a cseh professzor És kicsapással fenyeget. Míg nagynehezen, végre-végre Mind kézhez kapta a tanár. De addig otthon lopva, éjjel Lemásolták mind sorba már. S megkezdődött a cseh tanítás, De az bizony nem megy sehogy. Toporzékolt a cseh professzor És a szekunda el se fogy. De otthon aztán nagy titokban A másolt könyv előkerül. Négy falnak mondják csak a leckét De magyarul és emberül. És nem bánják a sok szekundát, Mit a cseh tanár emleget. Valami súgja kis szívüknek: így nem marad, így nem lehet! A szegény­ség szaga írta P. Pál Ödön. Már régóta bíráskodott Dezső bácsi. Rangja is volt: nagyságos táblai biró úr... Leánya a tizenhetedik évében járt. Ilyen korban vigyázni kell a gyermek jövőjére. Áldozni kell rá. Julia néni tudja, hogyan kell vigyázni és áldozatot hozni: nem az ifjú Zsülikét kell őrizni — az ilyen szülők gyermeke nem szorul arra, nem is a toalett és az ékszerek. Zsülike olyan csinos, hogy minden jól áll neki. Nem! Hanem a rang, a rang: még utóbb valami jóképű senki ta­lál a közelébe férkőzni — valami szegény aljegyző, ügyvéd, tanár mérnök ... Julia néni háta borzongott a gondolatra. Nem ju­tott eszébe, hogy Koppányi Vajda Dezső is csak aljegyző volt egyszer, régen, a va­gyona a holdban, vagyis a somogyi náda­sok közt: öt, azaz öt hold föld és egy torná­­cos ház. Egy másik Vajda vette meg. Julia néni sohase látta azt a fészket, így hát a „családi birtok“ fogaknává nőtt előtte. Gyá­vaságból Dezső bácsi is ráhagyta. Mert Ju­. közben szaladt az idő. Pál úr, a tekinte­tes földbirtokos négy lovas hintón szágul­dozott a megye székhelyén. Bárónőt vett el, de úgy járt a „kiűzetéssel“, mint Dezső bá­csi. Csakhogy ő „igazibb" ur volt, nem nyugodott bele: botrányokat rendezett, aztán .­.. elkergette a feleségét... A báró urak sem voltak különbek nála. A szeren­" ....... esétlen elűzött sógorasszony végül Julia nénihez menekült. Ezalatt a négylovas hintó elfutott Pál alól, csak néhány hold föld maradt már. Az idő is eljárt. Koppányi Vajda Dezső bácsi ekkor is megmutatta, milyen derék ember.­­Azaz — az ilyen bocs­­korosok tapintatosabbak a fertálymágná­­soknál — a felesége mutatta meg. A baronessz­ió asszony volt, eleget csa­lódott a saját fajtájában, gyerekkel nem áldotta meg az* Isten: — ha nem akart tár­salkodónknak szegődni, vissza kellett men­nie lezüllött urához. Kettő közül választha­tott: vagy kataszteri becslőné lesz az ura* mellett, vagy rokoni segítséggel kimegy a kismajorba, a húsz holdra, beköltöznek a botosispán lakásába és — tehenet fej, tyú­kot, récét tenyészt. Az utóbbit választotta«., bár Pál szívesebben maradt volna az asz­falton. Ehhez segítség sem kellett volna, mert a kismajor is tele volt adóssággal. Szerencse, hogy rossz volt már Pál ur gyomra s az adósságot Julia néni a magáé­ból konvertálta. És a baronessz nagyszerűen fejte a tehe­net, nagyszerű­ tyúkokat és récéket tenyész­tett. És nagyszerűen tudta otthon fogni Pál urat, azaz hogy most már közönséges Palit. Jó egy év múlva Júlia néninek, és Dezső bácsinál­ meg kellett őket látogatni. A­míg négylovason jártak, nem hívták meg a „biróékat“. Most hát ki kellett menniük, az is tapintat dolga. Már javában érett a gabona, már kitűnő rántani való csirkék voltak, már ugorkasalátának való is termett a berli kertben. A meghívás magyaros és hálás hangon szólt. És kivonultak. Marci, a biró úr házi konfoirkocsisa ki­­pedzett ősz bajszával úgy hajtott, mint va­lami parádés kocsis. Erre az alkalomra fel­vette a porköpönyegét és fejébe csapta a A Budapesti Hírlap mai száma 20 oldal.

Next