Budapesti Hírlap, 1927. március (47. évfolyam, 48–73. szám)
1927-03-01 / 48. szám
Budapest, 1927. XLVII. évfolyam, 48.szám Megjelenik hétfő kivételével mindennap. E155*zetért Araki Egy hónapra 4 penre, negyedévre 10 pan é, 90 kilét. Ausztriában egy példány ára hétköznap 30 Groichea, vasárnapon 40 Groichaa. Egyév szám ára 16 fillér. I Kolföldre az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapesten felvesz minden hirdető iroda. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc. Felelős szerkesztő: Sándor Tivadar. Ára 16 fillér. Kedd, március 1. Szerkesztőség■ VIII. kerület, Rükk Szilárd utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal! VIII., József-körút 5. széna Telefonszámok: J. 43, J. 53, J. 63, J. 23—84. Levélcím: Budapest 4, Postafiók 55. Nemzeti összetartás — ami nincs. Budapest, febr. 28. — Itt az ideje annak, hogy megalkossuk párt-, osztály- és felekezetkülönbség nélkül azt a közös nemzetvédelmi frontot és erőszövetséget, melynek szilárd bástyáján a destrukció, a felforgatás, a tekintélyrombolás munkája megtörik. « Ezeket mondotta többek között Horánszky Lajos abban az emelkedetthangú, melegszívű beszédében, amelyet a Tisza István Társaskör vasárnap tartott évi közgyűlésén Berzeviczy Alberthez intézett. Horánszky Lajos ezzel a beszédével a Tisza István Társaskör felfogását, érzelmeit szólaltatta meg, szemben azokkal az ildomtalan hangú támadásokkal, amelyek Berzeviczy Albertet, a magyar tudományos és politikai életnek ezt a nagyrabecsült, nemes egyéniségét érték. Bizonyára nem téved Horánszky, mikor ebben a támadásban nem elszigetelt jelenséget, hanem áramlatot, fészkelődést lát s ennek hangja és szelleme a forradalom előkészítésének gyászos korszakára emlékezteti. Hogy nem pusztán egyéni előretörésekről, hanem áramlatról van szó, ebben az észleletében többféle mozgalom megerősítheti Horánszkyt. Mert tagadhatatlan, hogy a felforgató, a bomlasztó irányzat újra levegőhöz jutott. Abban a mértékben, amint a nemzeti politika a türelem szempontjait alkalmazza, az októberi türelmetlenség szelleme fokozott bátorsággal, nyíltsággal, sőt erőszakossággal jelentkezik. Ez a türelmetlenség pedig minden olyan ponton támadásban tör ki, ahol a nemzet a maga múltja, hagyománya, jogérzéke és erkölcse által alkotött alapokon akar élni és boldogulni. És míg a szellemi irányzat baljóslatú szele a tetőzetet bontogatja, ezalatt lábaink alatt is remeg a föld, mert az összeesküvések aknáit fúrják. Éppen most leplezett le a rendőrség egy messzeágazó kommunista szervezkedést s nyakoncsípte a mozgalom moszkvai ügynökét olyan rajtaütéssel, amelynek előkészítése és végrehajtása a magyar rendőrség kitűnő munkájának méltán elismerést szerzett az idegenben is. Nagy megnyugvás nekünk, hogy rendőrségünk hivatásának magaslatán áll. De egymást követő leleplezései — s kivált ez az utolsó — arra vallanak, hogy valóban vigyáznunk is kell, hogy nemzetünknek megmaradt szegényes birtokállományát megőrizhessük. Mert fent és lent, nyíltan és titkon bontó munkát végeznek rajtunk olyan erők, amelyeket a tudatalattiság láthatatlan szálai kötnek össze. Lehetnek-e nyugodtak egy ilyen megtámadott társadalomnak az éjszakái, ha a nemzeti eszme küzdői nem tudják megalkotni a maguk védőszövetségét! Harcolni az ellenséges világözönnel, harcolni a belső felforgató erőkkel és harcolni az eszmékben és célokban megegyező magyaroknak egymás között is, ezt az erőfeszítést nem bírjuk még. Igaza van hát Horánszkynak. Meg kellene szerveznünk a nemzeti összetartás frontját, hogy ennek védelme alatt csinálhassunk építő munkát s a munka megzavaróival leszámolhassunk. Hanem bár ehhez nem elég az igazság megéreztetése. Minden időkben az uralmon lévő társadalmi osztályok megszervezése volt és lesz a legnehezebb dolog. Ezeknek megmozgatására egymás ellen elég egy hamis apostol, de egymással való összekovácsolásához száz és ezer próféta kell, akiknek fanatikus szívóssággal, önfeláldozó odaadással kell dolgozniok, hogy csak a sok vezért összehangolják, kibékítsék,, egy gyékényre hozzák. Ha megbíznak a széthúzó vezérekkel, akkor győzhet az eszméjük, különben nem. Felül kell hát megkezdeni a munkát, hogy az ünnepelt Berzeviczy kemény és nemesveretű magyarsága s az őt ünneplők lelkes hazafiassága áthatl hassa, megtermékenyítse és egységbe olvassza az egész nemzeti közéletet. A szent asszony. Irta Czájlik K Hanna. Előfogatot béreltem a faluban és nekivágtunk a hegyeknek. Az útt hol kecskerágta domboknak az oldalán, hol köveskátyus patakmosta völgyeken át vitt a kékesen csábitó messzi felé. A kocsisom, c sunyi pofáju, csimbókos szemöldökű öreg hegyi lakó, mély hörgéssel ösztökélte a két közömbös lovát, a levegő csípős volt, tele szeptemberi tisztasággal és októberi zamattal. A házigazdám előző este telebeszélte a fejemet a szent asszonnyal. Most nem tudtam szabadulni tőle. Hogy fiatal, és szép, és szomorú. Hogy egyedül van. Egyedül, amióta egy pokoli éjszaka véres lármájában elvesztette a férjét. Nem a halál vitte el, hanem az igazi borzalom, az őrület és mint magával tehetetlen nyöszörgő roncsot odadobta a kórházi ágy kíspadjára. Az asszony viseli a karikagyűrűt az ujján, a mártírkoszorút a fején és a magány minden borzalmát a szívében. A nép pedig imádja és szent asszonynak nevezi. Hát szent asszony. Ehhez még nem kell szent asszonynak lenni, gondoltam fővárosi cinizmusom magaslatából. Ehhez csak tiszta, becsületes asszonyszív kell. Ahol kidőlt egy istenség, ott nincs oltár és tömjén más Isten számára. Ahol egy Isten átok súlya alatt nyög, ott vele viseli az átok súlyát a párja is. Ennyi az egész. Ez nem dicsőség. Ez a természetes. Az a korcs, aki nem tartja ezt. A hűséget. Az esküt. A becsületet. Aki bálványt helyez az oltárra, aki a kihűlt csók emlékét új csók részegségével mossa le, aki mámoros nászt ül a szenvedés felett és üzletet csinál a borzalomból. A kis lovak most jókedvre derültek. Falu Rajzolódott a távoli égaljára. Piros fedelű kis falu. Mintha a természet a hegy lábához szórta volna egy játékskatulya összes apró csodáját. Templomtornyot, zsindelyes házsorokat, ormótlan kazlakat és égbenyúló szélingatta jegenyéket... r egész elől ósdi kőkerítés, négyszögbe kiépített gazdasági udvar, egy kényelmes kis kúria nyugodt, derűs körvonalai. A pirosodó mogyoróbokrok aranycsipkéje futja körül, a bukó nap kékeslila lángba borítja mind a három kéményét... Hosszú alacsony sorban ökrösszekerek terpeszkednek, mokány legények hányják a szénát a zsúp alá. Hófehér libasor gágog a pocsolya szélén, a kerítésen zöld-mázas korsók virítanak. A Kutnál sikáló szolgálók viháncoló nevetésébe belepeng a pocakos tejeskannák csendülése ... Szemben egyedül áll a szent asszony. Nem magas. Nem is szép. Talán nem is érdekes. Csak észbontóan, hihetetlenül bájos a kis csizmás lábától az égő vörös fejibúbjáig... Mintha a pogány istenek valamelyikét száműzték volna ide a hegyük közé szénát rakatni, tehenet fejelni és mártirglóriát viselni... A mártirglóriát különben valami hírest cowboykalapforma fedte, amelyet bemutatkozásomkor könnyedén meglengetek. Elmondtam azután, hogy magyar tiszt vagyok és hogy öreg barátom, a parasztgazda biztatott, hogy szállást és jó szót kap itt minden magyar, aki a határon átszökik. A szent asszony könnyedén meghajolt. Levette a sombreróját. A kis feje fölhangolt. A nap úgy kapott a hajába, mint egy szerelmes tűzvész. — Miska, fogj ki, — mondta a kocsisomnak. — Te pedig Marci, — ez a mikány legények egyikének szólt. — vezesd az urat a vendégszobába és mond meg a konyhán, hogy vendégünk van vacsorára Marci nyomán elléptem. Háziasszonyom főhajtása szebb volt minden köszöntésnél és meghívásnál. Vacsoránál viszontláttam. Puha, fehér köntössel cserélte föl a munkaruháját és fehér szandállal a mezejáró csizmácskát. A kezén fanyarillató parföm érzett. — Boldog vagyunk, hogy maga is gyűlöli a bolysevikokat, — mondta első szóra. — ez a közös gyűlölet erősebb kapocs, mint valami közös bálvány istenítése ... — Csodálom, hogy így egyedül itt mer maradni, — mondtam — valóságos lángtengerben állunk ... Elmosolyodott. Kissé szomorúan. — Én itt a gáton állok. Nem szabad elesnem. Az én bátorságom csődje sokakat lerántana. Azután meg annyi a dolgom, hogy nem igen érek rá a személyes biztosságommal törődni... Rám nézett. Nagy, szürke szemmel, amelynek mélyén valami ismeretlen lakott. Erős akarás, sok lemondás és fájdalom, — vagy csak hideg szeretetlenség, — talán számítás? ... — Én — beszélte tovább, — azuram örökébe léptem itt. A beteg. Hisz ezt biztosan elpletykálták a parasztok. Sejtettem, hogy kemény feladat. De nem számítottam a forradalommal. A forradalom pedig olyan, mint a jégverés. Félni lehet :őne, ellene védekezni nem . . . — Annál inkább vakmerőség itt maradnia — a parasztok ... — Mindegy, — mondta fojtott hangon — ez becsület és kötelességkérdés. Valószínűen hallotta és megmosolyogta a nápadta nevemet. Igaz. Nemvagyok szent asszony. Az apám kedvéért mentem férjhez — és soha, egy percig sem szerettem az uramat. De az.t, amit egyszer vállaltam, teljesítenem kell. Ráhajoltam a kezére búcsúzóul. Bátor, izmos, erős kis keze volt... — Marci megbízható. Kiviszi reggel a hágóhoz. .Arrafelé még csend van. Jóéjszakát és szerencsés utat... Ezt már az ajtóban mondta. Egy ... két... három ... órát aludi haltam. Akkor pokoli zsivajra ébredtem. Káromkodásra, döröm bölcsre. — Árulás — gondoltam — no megállj szent asszony! Kikémleltem. Sötét tömeg szorongott a tornác alatt. A revolverhez kaptam. Aztán vállat vontam. Egyedül álltam egy feldühíedt horda ellen ... Hanem azt megfogadom, hogy mielőtt elpusztulok, belenézek mélyen, nagyon mélyen a szent asszony két szürke, idegenszerüen árnyékos szemébe. A moraj egyre félelmesebbé ragadt. —Szent asszony — szent asszony, gyere ki szent asszony! — üvöltötte egypár zagyva hang. — Már fogott legényt magának — sivitott egy reszketős vénasszony közbe, —s nem szent az már ... — Hol a szeretőd, szent asszony, — előre, hadd lássuk! — kapták fel tizen ist buszán is ... Egyszerre csend lett. A kapuban megjelent a szent asszony. Az esti fehér köntösben Mérhetlenül gőgös és szomorú arcot vágott. — Megbolondultatok emberek? — kérdezte halk, mély hangon. Megint kitört a lárma. — Föld, jog, — kastély, — törvény, — uraság! — kiabáltak itt is, ott is összefüggéstelenül ... Nem sokat értettem belőle. Ő azonban, úgy látszik, tudta már a szél irányát. — Úgy, úgy. — mondta kurtán — hát ti akartok urak lenni a kastélyban? A tömeg mozgott. Hogy parancs jött Pestről. Földet mindenkinek. Le az ura. Sággal... Jegyzetek egy látogatáshoz. Budapest, febr. 28. Régóta nem volt olyan érdekes és nevezetes vendégünk, mint Albert Thomas, a nemzetközi munkaügyi hivatal igazgatója, aki négy öt napi itt tartózkodás után tegnap este utazott el. Mint hivatalos funkcionárius jelent meg Budapesten, hogy néhány szociálpolitikai vonatkozású nemzetközi egyezség ratifikálását és életbeléptetését szorgalmazza. Látogatásának, mint az újságok jelentik, az a hivatalos eredménye, hogy a betegség és balesetbiztosítás szabályozására vonatkozó tervezetek nemsokára a törvényhozás elé kerülnek. A látogatásnak azonban sokkal érdekesebbek a nem hivatalos mozzanatai. Ittléte alatt nem csupán a hivatalos kertek között mozgott, hanem társadalmi érinkezést keresett és talált az ország, a főváros, a gazdasági élet és a magyarországi munkásmozgalom számbavehető tényezőivel. Ezekben az érintkezésekben egyénisége teljes jelentőségében bontakozott ki. Nem azok közül az elvtársak közül való, akik a minden áron való háborúságot keresik a fennálló társadalmi és gazdasági renddel, hanem azok közül való, akik tudással és lelkiismeretességgel a társadalmi, a szociális igazságra alapított béke biztosítékait keresik. Nem azok közül az elvtársak közül való, akik a nemzeti érzések és hagyományok sémmibevevésével mindenestől behódolnak a nemzetköziségnek, hanem azok közül való, akik — mint maga mondotta, — a nemzetek virágzásának és a gazdasági élet fellendülésének feltételét a teljes nemzeti szolidaritásban látják. Albert Thomas ebből a magaslatból nézte állapotainkat és tette meg róluk megjegyzéseit többnyire olyan tárgyilagossággal, hogy szavai alkalmasint maradandóbb benyomást fognak tenni a polgári társadalomra, mint az elv-társakra, akiknek igen csekély az érzékük az osztó igazság és a pártatlan kritika iránt. Albert Thomas észrevette, hogy társadalmunk némely rétege közt mély szakadék tátong, de észrevette kormányzatunk és polgári társadalmunk fogékonyságát is a szociális reformirányzat iránt. Észrevette, hogy e tekintetben alig van különbség Magyarország és a Nyugat közt; nálunk minden kérdésről ugyanazzal az ideológiával tárgyalhat, beszélgethet, mint a nagy nyugati nemzeteknél. Úgy látszik azonban, hogy Albert Thomas emelkedett szempontjai nem igen ragadták el a magyarországi elvi társakat. Hivatalos lapjuk sokkal kisebb tért szentel Thomas budapesti szereplésének, mint például egy úgynevezett népgyűlési botránynak. A