Budapesti Hírlap, 1927. szeptember (47. évfolyam, 197–221. szám)
1927-09-01 / 197. szám
Budapest, 1927. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak 3 hgy hónapra 4 pengő, negyedévre 10 pengő 80 fillér. Ausztriában egy példány ára hétköznap 30 Groschen, vasárnapon 40 Groschen. Egyes szám ára 16 fillér,s Külföldrs az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapestenelvesz minden hirdetőiroda. Egyes szám ápa vasárnap és hétköznap 16 fillér. XLVII. évfolyam, 197. szám. Csütörtök, szeptember 1. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc. Felelős szerkesztő: Sándor Tivadar. Szerkesztőségi VIII. kerület, Rökk Szilárd utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal VIII., József-körút 5. szám. Telefonszámoki J. 300-43, J. 300-53, J. 300-63, J. 323-84. Levélclmi Budapest 4, Postafiók 55. Géni, Budapest, aug. 31. A Népszövetség szeptemberi ülésszaka elé Magyarország, mint a Románia részéről megsértett jogrend képviselője, izgalmas érdeklődéssel néz. Az a kérdés, amely a műsorra tűzött sok kérdés közül bennünket elsősorban érdekel, az erdélyi magyar birtokok sorsáról ítélő vegyes döntőbíróság normális működtetésének vagy elgáncsolásának kérdése, már régóta foglalkoztatja a Népszövetséget. Ne kutassuk most a történeti előzményeket, álljunk meg az utolsó állomásnál, összeült egy nemzetközi szerződés, véletlenül a trianoni békeszerződés alapján a vegyes döntőbíróság, hogy eldöntse, jogosan vetheti-e kisajátítás, birtokreform mezébe burkolt jószágfosztás, ingyenesen vagy nevetséges ár mellett történő elvétel alá Románia, a magyarok, eredeti csonkamagyarországiak s a magyar hazára optálók, tulajdonát alkotó azokat a birtokokat, amik a Romániához átcsatolt területen vannak. A kérdés tisztán jogi kérdés, amely bírói fórumot követel, politikamentes, hozzáférhetetlen, a nemzetközi jog egyetemes érvényű normái alapján ítélkező bíróságot. Meg is adatott erre a békeszerződésben a mód. De a román macska kerülgeti a forró kását. A trianoni békeszerződés 230. cikke ünneplésén deklarálta, hogy a magyar állampolgároknak az átcsatolt rész elvén levő javai nem esnek lefoglalás vagy felszámolás alá. Talán egy árnyalattal keményebben fejezte ki ugyanezt az elvet a Románia s a főhatalmak között Parisban 1919. december 9-én létrejött kisebbségi szerződés, amelynek 1. és 3. cikkei a nemzetközi jog történetében szokatlan, de a megbízhatatlan Romániára tekintettel a főhatalmak részéről szükségesnek talált gondolatot valósítanak meg: alaptörvényként ismertetik el Romániával azt a szabályt, hogy azok a személyek, akik javunkra optáltak, a román területen lévő birtokaikat megtarthatják. Románia összecsomagolta a kisebbségi szerződést a maga alaptörvényszentségével s a trianoni szerződéssel és a tűzbe hajította. Csinált évekkel ezelőtt olyan agrárreformtörvényt, amely a regálot megkíméli, Erdélyt s a tőlünk átcsatolt többi magyar területet ellenben agyonsújtja, elrabolja a magyarok birtokait, mondván, ez nem tiltott lefoglalás vagy felszámolás, nem saisi et liquidation, hanem jogos, minden állampolgárára kiterjedő rendelkezés. Mondanunk sem kell, hogy Románia az elvett magyar birtokokért semmit sem fizetett. Körülbelül háromszáz per indult meg. Nem a „magyar oligarchák“, hanem szegény, földhözragadt magyarok is keresik eltűnt birtokaikat. Íme egy példa: A magyar felperes Debrecenben lakik. Birtoka Érendréden, Szatmármegyében volt, 312 kat. hold. Elvette a román törvény, átírták a román állam javára, minimális kártalanítást ígértek érte, de nem fizettek semmit, az állatállományt, a gazdasági eszközöket, a birtok beszedett terményeit eltulajdonították. S ez nem mese. Ezt már a vegyes döntőbíróság megállapította. Ismételjük, háromszáz ilyen per indult meg, ami föld ezekben érintve van, kis ország. Kis országot rabolt el az „agrárreformtörvényt". Megengedi-e Anglia, Franciaország, Olaszország, Belgium, de sőt Románia büntetőkódexe is, hogy valaki büntetlenül lopjon, raboljon. Ugyebár nem? S ha nem, a nemzetközi jog által védett, világhatalmak becsületének védőpajzsa alá helyezett, alaptörvényekkel körülsáncolt birtokjogok annyi védelmet sem érdemelnének, mint az erdők furcsa szerszámmal. Széles szíjjal szorította át a felső karját, abból hosszú gumicső vezetett ki, amely afféle óraművel végződött. Erről az óráról leolvasta, hogy neki most 170-es vérnyomása van. — Sok ez? .— Sok bizony. A normális 130, de az életkor szerint magasabb. Neked például úgy 140 körül lehet. — Ugyan mérj meg engemet is. . Megmért. Hát a veszekedett óramű kétszázon felül mutatott. — Te, ez nagyon sok! Szaladj orvoshoz, mert leskelődik ám rád a guta, így tudtam meg, hogy nagy vérnyomásom van. Nosza szaladtam tudós professzor barátomhoz, aki csak akkor szokott látni, ha nagyon megijedek. Rögtön szíjat köt a karomra, az ő órája is kétszázon felül mutat. — No ez sok. — Mondja ő is. (— Persze, hogy sok, süsd meg. Különben nem volnék itt.) Aztán lefektet, trombitát tart a szivemnek, kémleli az ütőerek játékát, hallgatózik, tapogat, faggat, majd váladékot vizsgál, vért csapol, szóval tökéletesen megrémít, végre kimondja a szorrienciát: — A sziv meg az érrendszer rendben van, hanem a véséd rendetlenkedik. A vizet jól átszűri, de a fehérjét nem. Alapos vese-irritációd van. Régebbi baj lehet. Hát már milyen alattomos szerv a vese? Ha a fejemnek, a szememnek, a fülemnek levágott egyetlen szálfája, amelynek ellopásáért a román törvény súlyos börtönt szab ki? Ugyebár ez lehetetlen. Ugyebár lehetetlen, hogy közönséges birtokrablás ellen ne legyen védelem s megakadjon a politika miatt a modern nemzetközi jog két fő forrásának végrehajtása? S mégis megakadt. A vegyes döntőbiróság, hogy drámai rövidséggel a végső kifejtésre térjünk át, az első ilyen perben 1927. január 10-én megállapította a saját hatáskörét s kötelezte Romániát, hogy adja be az érdembeli elleniratát. Románia megrettent a határozattól, de még inkább a megokolásától. Abban például ezt mondja a döntőbíróság: „A peres ügyben oly intézkedés forog szóban, amely egy volt ellenséges állampolgár tulajdonát érinti, elvevén a tulajdont a tulajdonos beleegyezése nélkül teljes egészében; ez az intézkedés a szerzett jogok tiszteletének általános jogelvét sérti, túlmegy az általános nemzetközi jog által megengedett határokon ..„A szövetséges és társult hatalmak a 250. szakasznak a trianoni szerződésbe becikkelyezésével ... ezeket a javakat az általános nemzetközi jog uralma alá akarták helyezni... Ekként az általános nemzetközi jog elvei azok, amelyeknek a bíróságot irányítaniok kell minden alkalommal, amikor oly felszólamlás felett kell határoznia, melyet a 250. szakasz értelmében terjesztenek eléje." Természetes szavak. Oltárok szavai. A régi jog kőbe vésett, rendíthetetlen szabályai. Románia azonban segített magán. Oltár, nemzetközi becsület, mindez hekuba. Ha nem sikerült Titulescu ékesszólásának, Románia ügyvédjének, Millerand úrnak, a békekonferencia elnökének (!) mesterkedése, hogy az elkobzás törvényességét elhitessék a hideg svéd elnökkel, akkor hát jöjjön az erőszak. Visszahívta a román bírót, baja van, ezt a fájás érzetével tudtomra adja és így sürgeti a megfelelő intézkedéseket. Ezzel szemben a vese egyetlen jellel sem árulja el magát a tudatomnak, hanem elkezd, csak úgy szó nélkül amerikázni és suttyomban a legnagyobb konfúziókat idézi elő. Mert a nagy vérnyomásomat is tisztára a vese okozza, azzal, hogy rosszul teljesíti a szolgálatát. Rajta kell átszűrődni minden a vérbe kerülő anyagnak. De minthogy csak immel-ámmal, lustán sziti, a szervezetnek erősebb vérnyomással kell segítségére jönnie. Képzeljük el a szakácsnőt, aki passzíroz, annak is annál nagyobb erővel kell nyomnia a masszát, minél iszaposabb a szita. Hát ezen a módon kényszeríti ki a rossz veseszita is a fokozott vérnyomást. Ezzel aztán a szivet kegyetlenül megerőlteti s megszakadásig feszit az ereket, pedig pattanjon meg csak egyetlen vékony erecske a fejedben, itt a szélütés. Ide vezethet a vese renitenciája, azért ennek az álnok szervnek a magatartása a legszigorúbb ellenőrzésben részesítendő. Hol van azonban az orvosság? Szinte behunyt szemmel el tudtam volna mondani azt a penitenciát, amelyet profeszszor barátom reám fog szabni. Az életrend tökéletes megfékezése, szigorú tilalmak, lemondás úgyszólván mindenről, ami csak jólesik. Ezt röviden diétának mondják. A diéta pedig nekem azt jelenti, amit a puszta szabad vadjának a zárt ketrec. Könnyű annak, aki már hozzászokott a sőt igazi balkáni észjárással panaszra ment a Népszövetséghez , a vegyes döntőbíróság ellen. Magyarország perig a Népszövetségtől azt kérte, hogy jelölje ki azt a két semleges személyt, akik közül a román bíró utódját kiválasztják. A Népszövetség halogatja a döntést, mely most újra esedékes. A Népszövetség a Ruhr-vidék megszállása alkalmával, amikor Németország visszahívta a maga bíráját, kijelölte a helyettes bírákat. A Népszövetség a 239. cikkben kötelezettséget vállalt erre velünk szemben is. Miért nem teljesíti tehát kötelessé- gét most is, holott a „magas szerződő felek“ közül a szövetséges és társult összes hatalmak azt iktatták a 239. cikk végére, hogy az összes felek „a vegyes döntőbíróság határozatait végr érvényeseknek tekintik és állampolgáraikra kötelezőkké teszik." Miért bújik ki a Népszövetség félév óta, hogy a fiat Iustitia érvényesüljön, holott ettől a világ sem vész el, csak Románia vissza fog adni egy sereg elr rabolt birtokot? A bíró elbújik a per elöl, mert fél eldönteni? Hiszen az ilyen bírót még Romániában is elcsapnák. Magyarország azonban kérlelhetetlenül és könyörtelenül követeli, hogy a Népszövetség tegyen eleget jogi szent politikai kötelességei teljesítésének. Magyarország közvéleményének harcosan és pardont nem ismerve kellene néznie oly kormányra, amely ebben a kérdésben meghátrálna. Magyarország közvéleménye ősi idők óta a jog anyatejét szívta be s jogénzéke azt mondja neki, hogy ha a Népi szövetség nem teljesíti a kötelességét, akkor Romániával szemben, amely luciferi mosollyal megtagadja a béke-, szerződés neki kellemetlen rendelkezéseit, Magyarországot sem köti a békeszerződés, de nem köti őt a béke-: ketrec rácsaihoz, hogy ezt sem szabad, azt sem szabad. Mert vannak ám ilyen jól meg,regulázott emberek is. Ezek okosan eltolták maguktól az élet izgató anyagait. Az orvosnak persze nem nagy öröme van benn, mik. Mert mit tegyen velük, ha már kiél, léki a diéta előnyeit? Hol találjon rajtuk lefaragni valót? Én azonban a kihágások gazdag bűnlistájával állottam a doktor elé; itt volt mit aratni. — Füstölsz-e sokat? — kérdi a profes-szor. — Hiszen tudod, mi a gyárkémény. — Cigarettát? . . . — Meg szivart, pipát nagy mennyiségben. — Bort iszol? — folytatta bátorító hangon. — Mint a bibuta. A professzor elégedetten dörzsölgette a kezeit. — És mi van az éjszakázással? Gyakran fennmaradsz? — Akárcsak az éjjeli bakter. • Sokat dolgozol? Zaklatott munkát végzel? — Mint az igásló hordás idején. Professzorbarátom olvadozott a györyeségtől. Az az érzése lehetett, ami a szenvedélyes favágónak, mikor őserdőre falát. Micsoda pompás tere kínálkozik itt az irtásnak! A szemeit ájtatosan behunyta, kezébe vette a szellemi fejszét és igy kezdte: — Ez persze nem mehet tovább. Gyöke? A vérnyomás. írta Buday Barna. Tudod-e, kedves olvasó, hogy mi az a vérnyomás? A cipőszorítás okozta nyomasztó érzést bizonyára ismered. Hát méltóztassál ezt az érzést átültetni a fejedbe és fogalmat alkothatsz róla. Mert a vérnyomás voltaképpen nem egyéb, mint az ütőerek csizmájának a feszülése. A tyúkszem pedig ebben az esetben ott van valahol a tarkódban. Hát engemet is szorongatni kezdett a csizma. Kezdő ember persze nem tudja ilyenkor, hogy miről van szó. A közérzése nyomott, ingerlékenyebb, hamar elfárad, olykor kellemetlen bizsergést érez a koponyájában. Súlyosabb fenmaradások után furcsa szédület környékezi. Általában helyét nem találó, kedvetlen. Hanem ezekbe a kellemetlenségekbe lassan kint, fokozatosan süppedünk, minélfogva úgy megszokjuk, mint például az erősbödő fülzúgást s nem eszmélünk fel rá, vagy csak jó későn, hogy a szervezet riadót fű. Magam is így voltam vele, de ezt természetesen csak most tudom. Néhány hónappal ezelőtt azt hittem, szint egészséges vagyok, csak éppen hogy egy kicsit megnyútt a munka. De hiszen jön a nyár, majd kipihenem az íróasztal fáradalmait. Hévíz majd rendbehoz. Az ám, de időközben elvetődtem a fogorvosomhoz. Az éppen méregette magát egy