Budapesti Hírlap, 1936. február (56. évfolyam, 26-50. szám)
1936-02-01 / 26. szám
Mindennap kéves melléklet RRM 10FILLÉR Budapesti Hírlap Budapest, 1936. Szombat. Február 1 POLTIKAI NAPILAP LVI. évfolyam 26 szám ROMON NŐTT VIRÁG Irta: Bertalan István Eddig sokat panaszkodtunk amiatt, hogy itthon alig foglalkoznak az utódállamokban élő magyarság sorsával. Néha valóban ijesztő is volt a közöny az elszakított testvérekkel szemben. Most az érdeklődés hiánya miatt nem lehet szót emelni. Elég sűrűn látnak napvilágot cikkek, útirajzok, beszámolók és tanulmányok, amelyek különösen az erdélyi magyarság helyzete, új életformája és jövőbeli sorsa felől tájékoztatnak. A belőlük kisugárzó jószándék tiszteletreméltó, de nem mindig tudja kiküszöbölni a kellő felkészültség hiányából származó olyan megállapításokat, vagy jóslásokat, amelyek nem tesznek jó szolgálatot, sőt egyenesen hátrányára vannak az amúgy is nehéz helyzetben küzködő kisebbségi magyaroknak. Néhány hónappal ezelőtt írókból és falukutatókból álló kis társaság volt háromhetes tanulmányúton Romániában. Ennek az útnak tanulságait két terjedelmesebb tanulmányban olvashattuk. Az író szeme körülbelül így látja a rimán főhatalom alatt élő magyarság helyzetét és jövőjét: A kisebbségi magyarnak három típusa van. A dobogó, aki csak a sérelmeket tartja számon s szinte rosszul van, ha egy nap nincsen feljegyezni valója. Ez a teljesen passzív kisebbségi életforma. A másik, a lojális, akit gyengesége és mozgékonysága mindenütt a megegyezés felé terel. Ezt csak érvényesülési vágya hajtja. Ez a két típus tehát nem hasznos. A harmadik volna a szervező, a három közül a legértékesebb fajta, de erről is csak ennyi jót tud mondani: „amit csinál, minden pillanatban el lehet fújni. Csinálja azért keményen, jókedvűen, a munka örömével, mert tudja, hogy megbolondul, ha nem teszi.” Ilyen bevezető után már nincs csodálkozni való azon a további megállapításon, hogy az erdélyi magyarság politikai szervezetét a Magyar Pártot „a régi hivatalnok-nemesség a maga úri zsebe számára monopolizálja”. Amilyen szigorúak a megállapítások, annyira lehangolóak a végső következtetések: „Az erdélyi magyarságnak nincs komoly hadrendje, melybe beállani férfipróba. Nagy eszme pedig már csak azért sem futhat benne szét, mert minden széttört csoportjára más-más halott múlt fekszik, mint kriptatető a koporsóra.” A diagnózis tehát biztos és „minden gyógyszer ajánlása frivolitás volna”. Ha nem is mondja ki határozottan a tanulmány, mégis kiolvasható belőle, hogy szerinte a kisebbségi magyarság halálos kórban szenved, a valósággal elveszett. Az író számára pedig nem marad más hátra, mint megírni „népünk emlékiratát tanulságul egy nagy néppatológia számára.” Szerencsére azonban nem ilyen végzetesen reménytelen a helyzet. Az útirajz íróját megtámadta kirándulásán a „kisebbségi neurózis”, amelyről megállapítja, hogy alóla kisebbségi sorsban nem lehet szabadulni. Ha nem csak három hetet töltött volna ott, hanem állandóan ott élne, vagy az elcsatolás óta évenkint ott tartózkodott volna néhány hétig s közben nem alkalomszerűen, hanem állandóan tanulmányozná a kisebbségi magyar életet, akkor nem állítaná, hogy a kisebbségi neurózis alól *Mbadutah Sasa .gyermekbetegségen már túljutott az erdélyi magyarság. Túljutott és ha sokat el is vesztett, olyan új képességek birtokában van immár, amelyekkel felvértezve eredményesen tudja megvédeni új életformájában is anyanyelvét, nemzeti öntudatát, kultúráját és megmaradt szerény gazdasági erőforrásait. Az a három típus, amelyet az útirajz írója Erdélyben észrevett, nem különálló három életforma. Minden kisebbségiben benne rejtőzik mindhárom s okosan mindig azzal jelentkezik kifele, amelyik pillanatnyilag a legcélszerűbbnek ígérkezik. Aki az erdélyi magyarság sorsát akarja felmérni, annak nem szabad megfeledkezni a költő figyelmeztetéséről: „Bizony mondom, mind hős az, aki itt él s törekedni mer. Ha ki is kel — csak kínnal puhított rögből kel a siker”. — Igen, nem olyan egyszerű romokon új életet teremteni. Különösen nem, amikor lefogják az alkotni akaró kezet. Sőt, arról sem szabad megfeledkezni, hogy az alkotás eredményeit sem kívánatos mindig a nagy nyilvánosság elé vinni. Jobb várni, míg a csemete gyökerei mélyen beágyazódnak a földbe s szembeszállhat nagyobb viharokkal. Aki ítéletet mond az erdélyi magyarság felől, az nem mehet el szó nélkül az egyház és az iskola mellett. Költő volt az is, aki ennek a két intézménynek különleges jelentőségét a kisebbségi életben felismerte. A költő, aki a menekülés kétségbeejtő óráiban felkiáltott „eredj, ha tudsz” arra is figyelmeztette népét: „ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát”. És úgy a nép, mint az intelligencia megfogadta a tanácsot, így olvadt össze az egyház kebelében folyó kisebbségi kollektív munkában mágnás és zseniri, polgár és paraszt, felszabadítva magát a terhes múlt alól. Az egyházi szervezet keretén belül a magyarság olyan bástya mögé tudott behúzódni, amely sok roham ellen védelmet nyújt számára. Az egyház az anyanyelv ápolója s fenntartója is, a hitvallásos iskola segítségével, de szakiskolával a gazdasági oktatás és ismeretterjesztés feladatát is ellátja. Azt sem lehet állítani, hogy az az új életforma eredménytelen kísérlet volna. Hiszen, ha például az anyanyelv védelmében folytatott küzdelemre állana ez a tétel, hogyan tudta volna letenni az erdélyi magyarság karácsonyfája alá néhány héttel ezelőtt az Erdélyi Szépmíves Céh századik magyar könyvét Reményik Sándor verseinek gyűjteményét. Ebben a kötetben nem felesleges lapozgatni annak, aki a kisebbségi sorssal foglalkozik. Megtalálhatja benne a kisebbségi élet kátéját: Testvéreim, bizony nem élünk jól mi, Nem apáinknak tetsző életet. De, aki máskép tehetne helyünkben, Az vesse ránk az első követ. Minden percünk kínzó kiegyezés, Ahogy lehet. „Ahogy lehet”, — ez a kisebbségi élet irányítója s ebből a szemszögből kell lemérni kezdeményezéseit is. A szervező megvalósítja a falugazda intézményét és módot ad mindenkine arra, hogy havi ötven lejes hozzájárulással havonkint könyvhöz juttassa falvak népét, melyből eligazodhat i' gazdasági, egészségügyi, értékesítési dolgaiban, de amelynek révén Petőfit és Aranyt olvashatja, felbecsülhetetlen munkát végez. És az sem igaz, hogy a szervező csak a megbolondulástól való félelmében cselekszik. Ellenkezőleg, a helyzethez igazodó, nagyon is józanul átgondolt program és alapos előrelátás eredménye ez a cselekvés, amely szövetkezetbe tömöríti a népet és nem felülről lefelé, hanem alulról kezdi a munkát. Azért is eredményes, mert a szervező megfogja és maga hordja szét a tejes kannát, meg a kiló vajat s nem irodában ül, hogy költséges adminisztrációval végképp elvegye a székely kedvét minden szövetkezetesditől. Az erdélyi szövetkezeti mozgalom új hajtásait, melynek első magvetője Kacsó Sándor, az író, nem lehet csak úgy felülről kezelni, vagy eredményeit alábecsülni. Ez az igazi „belső kör”, amelynek rajzolója évről évre új és nagyobb sugarú kört húz. Aki csak azért vonult vissza erre a „belső körre”, hogy onnan a bírálaton kívül az alkotó munkában is résztvehessen. Érdemes volna részletesen végigmenni a kisebbségi élet minden erőfeszítésén, hogy azok hatásfokát lemérve kimutassuk, mennyire jogosulatlan a lemondás ilyen sorsban élő magyar testvéreinkről. Nézhetnénk az újra felépülőben levő kisebbségi hitelszervezetet, az iskola- és templomépítő magyarokat, gyönyörködhetnénk abban a pozitív kisebbségi munkában, amely naggyá tette és állandóan fejleszti a Székely Múzeumot, amely Marosvásárhelyen elsőrendű kórházat és szanatóriumot teremtett, amely tudományos és irodalmi folyóiratokat tud fenntartani. De okulhatnánk az Erdélyi Fiatalok és társaik komoly falumunkájában is, amely nem támaszkodik a hatalom olyan kiapadhatatlan forrásaira, mint Gusti professzor hasonló akciója, de maradéktalanul hasznosítja annak minden értékét a maga szerény erejéből. Már Kazinczy is arról panaszkodott erdélyi útinaplójában, hogy Magyarszág nem ismeri Erdélyt Ma valamivel jobb a helyzet. Sokan kezdik megismerni, de még mindig vannak, különösen olyanok, akik már kész elképzeléssel róla és a kisebbségi sorsról közelítik meg, akik félreismerik Erdélyt és az erdélyi magyarság magatartását, tehát nem is tudják meglátni sem erőfeszítéseinek hősiségét, sem szerény eredményeit. Erdélyben a magyarságnak nincs módja se nagy akarásokra, se hatalmas reformok megvalósítására. Itt a kis területekre korlátozott egyéni részletmunkának, az állandó és szakadatlan magvetésnek, valamint az ebből kibontakozó kisebb kollektívumok közös cselekedetének — az igazi kalákának — van jelentősége. Aki mindezektől távol, a napos oldalon áll, talán nehezen tudja észrevenni e munkának apró, de maradandó eredményeit. Ha észrevenné, nem állítana fel ilyen lehangoló javaslatot, különösen nem az, aki maga is állítja, hogy „az agyag a véső alatt elmúlik, de a márvány megnemesül”. Az erdélyi magyarság több mint tizenöt év óta véső alatt szenved, az elfogultság és a túlfűtött nacionalizmus éles vésője alatt. De az elmúlt küzdelmes évek eredménye mégis azt mutatja, hogy ha ez a véső sok nagy értékétől megfosztotta is, lényege valójában mégis időtállónak bizonyult és megnemesült. Ebből erőt meríthet a maga számára a maradék ország magyarsága is. A megpróbáltatások napjai talán rommá tették a régi Erdélyt, amely sokak lelkében él. De a költőnek igaza van: „Lehet rom és lehet reménytelen. Virág nő rajta mégis, friss virág.” Akik olyan jól megtanulták Széchenyitől a bíráló készséget, azok, amikor az utódállamok magyarságának életét elemzik a szigorú és serkentő kritika mellett tartoznak pozitív cselekedetekkel, áldozatos segítséggel — szintén Széchenyi példaadása szerint — öntözni és ápolni is a romon nőtt friss virágot Élénk diplomáciai tárgyalások Párizsban Károly román király és Titulescu szombaton Flandin külügyminiszterrel találkozik — A szovjet-román kapcsolat kérdése — Starhemberg tevékenysége Suvich jegyzéke Genfben az embertelen abesszin hadviselésről PÁRIZS, jan. II. Károly román király, aki Párizsban a Ritz-szállóban szállt meg, hétfő estig marad a francia fővárosban. A király és Titulescu szombaton találkozik a francia kormány tagjaival és főképpen Flandin külügyminiszterrel folytat majd megbeszélést A Matin jelentése szerint a tárgyalásokon elsősorban, a román-szovjet kapcsolatok kérdéséről lesz szó és e kérdésnek különös jelentősége azáltal lesz, hogy a francia-szovjet segélynyújtási egyezmény parlamenti jóváhagyása küszöbön áll. A francia-szovjet és cseh-szovjet segélynyújtási egyezék megkötése óta — írja a lap — szovjet-román egyezmény megkötéséről is szó van. Romániában azonban élénk aggodalommal fogadják ezt a tervet. A Petit Journal úgy tudja, hogy Károly király azért jött Párizsba, hogy itt bizonyos megnyugtató kijelentéseket kapjon. Az Oeuvre értesülése szerint Románia csak akkor határozza el magát román-szovjet egyezmény megkötésére, ha a francia törvényhozás már jóváhagyta a francia-szovjet egyezményt. A londoni jelentés szerint Károly román, Borisz bolgár király, György görög herceg és Titulescu londoni tárgyalásain főképpen Bulgáriának a balkáni egyezményhez való csatlakozásával foglalkoztak. A lap azt hiszi, hogy ebben az irányban bizonyos előrehaladás történt. A Reuter-iroda bukaresti levelezője jelenti, hogy Károly román király jólértesült román pénzügyi körök tudomása szerint többnapos párizsi tartózkodását arra használja fel, hogy megpróbálja a Románia és a francia hitelezők közötti nehézségek elsimítását. A román kormány képviselője több hónap óta tárgyal eredménytelenül Franciaországban a kibocsátott