Budapesti Közlöny, 1871. november (5. évfolyam, 251-275. szám)
1871-11-08 / 256. szám
mai, és hogy teljesítettem azon kötelességet, melyet a törvény reám ruházott. (Helyeslés.) Orbán Balázs : El fogom várni a miniszer úr intézkedésének eredményét. Lázár Ádám : A ház elnökéhez vagyok bátor egy kérdést intézni. A közelebbi bírói szervezés alkalmával több kinevezés történt képviselőtár- saink sorából, mégpedig elnököknek kineveztet- tek : Binder Lajos, Paszt Vilmos és Popovits Zsig-mond, királyi ügyészeknek Láng Gusztáv és Theil István. Van e az elnök úrnak tudomása ezen ki- nevezésekről hivatalos úton, és intézkedett-e az új választások iránt? Ha nem volna tudomása és nem intézkedett volna,kérem,méltóztassék e tekintetben törvényszabta jogánál fogva intézkedni. Elnök : A kinevezésekről hivatalos utón tudomásom van, s azon képviselők helyett akik lemondottak az új választás tekintetében már intézkedtem is. Azok közül, kik még le nem köszöntek, legújabban felszólítottam egy képviselőt. Ha a képviselő úr többet itt megnevez, azokat is fel fogom szólítani. E tárgyban felszólaltak még Irányi, Helfy, mire a ház az elnök válaszát helyeslőleg tudomásul veszi. Válasz Tisza Kálmán és Helfy Ignácz interPELLATIÓIRA. Dr. Andrásy Gyula ministerelnök: Két interpelláló intéztetett hozzám távollétem alatt, az egyik Helfy Ignácz, a másik Tisza Kálmán. képviselő úr által. Mindkettőre lesz szerencsém ezúttal felelni. Amennyiben pedig, habár a szempontok különbözők, mégis feltevések, amelyekből a két interpelláló kiindul, tökéletesen azonosak, éi a t. ház engedelmével mindkettőre egyszerre fogok válaszolni, csak azt kívánom elválasztani, amit a két t. interpelláló urnak külön-külön kívánjnők figyelmébe ajánlani. (Halljuk! Halljuk !) Chronologicus rendben Helfy urat illeti az elsőbbség. Engedje meg tehát a t. képviselő úr, hogy csodálkozásomat fejezhessem ki a felett, hogy épen a szélső bal egy képviselője (Fölkiáltások a szélső balon: A 48-as párt!) tehát a 48-as párt egyik tagja (Derültség.) tartotta feladatának e téren a kezdeményezést megtagadni, ugyanazon párt egy tagja, mely azt állította és állítja ma is, hogy a 67-ki kiegyezés által Magyarország elvesztette eddigi befolyását, hogy osztrák provincziává sülyedett, hogy nem birván azon kellékeivel az államéletnek, melyek nélkül egy nemzet sem létezhetik, sem saját sorsára, sem a monarchia közös ügyeire befolyása nem lehet, a magyar ministerek pedig nem egyebek, mint a bécsi közös ministérium akaratnélküli végrehajtó orgánumai stb. Bocsásson meg a t. képviselő úr, ha most azt kérdem a t. képviselő úrtól, vájjon meggondolta-e, hogy mindezen nem annyira a parlamentben, mint künn és a választásoknál, sikert mutatott érvek egyszerre megsemmisülnek akkor, midőn a tisztelt képviselő úr szükségesnek tartja itt a házban azt állítani, hogy a magyar kormány - de nem a magyar kormány, hanem annak egyes tagja anélkül, hogy az országgyűlés támogatását csak igénybe is vette volna, — közbírói szerepben döntött egy idegen ország sorsa felett, ő és egyedül ő. (Tetszés a jobboldalon.) Én nem hihetem, hogy ezt a t. képviselő úr néhány prágai lap tudósításai alapján hajlandó lett volna komoly interpelláre tárgyává tenni; kellett, hogy legalább valószínűnek vagy lehetőnek tartsa — és ha valószínűnek, lehetőnek ismerte, akkor világos, hogy anélkül, hogy a parlamentáris illem ellen vétenék, jogunk van feltenni azt, hogy a tisztelt képviselő úr azt, amit maga és pártja nevében ő hirdetett és valószínűleg még hirdetni fog — belsejében valónak nem tartja.Tetszés a jobboldalon. Annyi bizonyos, hogy e ház többségének és a kormánynak jogában állana némi becset tulajdonítani azon körülménynek, hogy a magyar törvényhozás terméből, melynek kebeléből jogosan lehetett hallani oly sokáig azon panaszt, hogy Magyarország saját sorsára sem bír befolyással, most először hangoztatja a szélsőbal egy tagja, hogy a magyar kormány oly döntő befolyást gyakorol a monarchia másik részében is, hogy őt és egyedül őt illeti a felelősség az ott történtekért is. Azonban nyugodjék meg a tisztelt képviselő úr, amily teljesen alaptalanok voltak a tisztelt képviselő úrnak és azoknak állításai , kik vele együtt hirdették, és hirdetik, hogy a 67 iki kiegyezés Magyarországot egy minden befolyás nélküli provincziává szállította le, és oly alaptalan azon állítása is, mely szerint a magyar kormány szakította volna meg a lajthántali egyezkedések fonalát. (Halljuk! Halljuk!) És ezzel áttérek azon állításokra, vagyis feltevésekre, melyeket a t. képviselő urak alkalmasint a prágai lapokból mehtettek, és melyek egyiránt szolgáltak alapul mindkét interpellációnak. Az első állítás az, hogy a magyar kormány mint olyan, beleavatkozott egy lajthántali kérdésbe, és abban a közbíró szerepét vette át. Erre nézve bátor vagyok válaszolni, hogy én nem a magyar kormány nevében, hanem mint a korona egyik tanácsosa vettem részt a tanácskozásban, nem döntő szavazattal, még kevésbé mint közbíró, hanem a tárgy természetéhez képest, mely közös volt, csatlakoztam a közös ministérium álláspontjához, melyet teljesen helyesnek kellett elismernem. Ez oly tény, melyet senki sem fog kétségbevonhatni Midőn erre hivatkozom, kijelentem, hogy semmi fontosságot sem tulajdonítok annak, hogy a magyar kormány nevében vettem e részt, vagy mint a korona tanácsosa, — csak a tényállást kívántam constatálni. Szólottam a magam saját nevében, mert nem láttam külön magyar, hanem egy közös kérdést; de volt jogom szólani a magyar kormány nevében is. A 2-ik állítás, melyre a tisztelt képviselő urak interpellációjukat alapítják, az, hogy a válság, melybe én beleavatkoztam, tisztán austriai belügyi kérdés volt. Ez állítás az egyedüli fontos, mert ez döntő az iránt, vájjon helyesen jártam-e el, akár mint a korona tanácsosa általában, akár mint a magyar kormány képviselője vettem részt a tanácskozásban. Ezen állításra nézve van szerencsém kijelenteni, hogy azon álláspont, melyet én a közös ministériummal együtt elfoglaltam, nem volt egyéb, mint az, hogy azon szerződési erővel bíró törvények , melyeket egyrészről a magyar korona országai, másrészrőlt felsége többi országai és tartományai elfogadtak és ő felsége szentesített, — és' melyek a birodalom két részének egymáshozi viszonyát befelé és állását kifelé szabályozzák,' melyeket az egész világ ilyeneknek ismert el: s nem hozhatók kétségbe sem utólagos jóváhagyás, sem föltételekhez kötött elismerés által (Helyeslést jobbfelől) és igy nem vonhatók ma ez, holnap, amaz országgyűlés hatáskörébe, ha nem akarjuk a monarchia szétbomlását előidézni Ez volt az álláspont, melyet a közös minisze-trium elfoglalt, és melyhez én teljes határozottság-gal csatlakoztam, amint tetszik, akár a magam, akár a magyar kormány nevében. De ez nem lajthántali belügyi, nem magyar, nem cseh, hanem törvényeink értelmében világosan a monar- chia két része közti közös kérdés. (Helyeslés jobbfelől.) És már most kérdem : ha én ezt nem teszem, vájjon nem több joggal mondhatta volna el az ellenzék, mit már többször hallottunk: „mi ezen törvényeket nem szeretjük, és nem szerettük elleneztük, mi lehetett, de tiszteletben tartjuk, mióta törvényerőre emelkedtek, és ime a kormány oly gyönge, annyira befolyás nélküli, hogy azon törvényeket nem képes tiszteletben tartatni, melyeket saját maga hozott.“ (Tetszés jobbfelől) És kérdem : nem több joggal következtette volna-e az ellenzék akkor, mint azt teszi ma, hogy a mostani közjogi alap fentartható nem lévén, azt mással kell felcserélni ? Én ezzel, tisztelt ház, bebizonyítván azt, hogy tévesek azon állítások, melyekre a tisztelt képviselő urak interpellációikat alapíták, világos, hogy ezzel együtt megszűnnek az azokból vont következtetések is , — és így itt be is zárhatnám válaszomat, ha Debreczen városa 1. képviselője nem intézett volna hozzám egy kérdést, melyre válaszolni kötelességemnek tartom, már azért is, mert a házszabályok értelmében, a ház a vitától el lévén zárva, nem szeretném, hogy a közvélemény azon benyomás alatt maradjon, mintha a választ e kérdésre akár a ház, akár a kormány kerülni akarná. (Halljuk! Halljuk!) A kérdés így hangzik: nem gondolom-e én időszerűnek, hogy a túlsó rész bonyodalmainak itteni következményei kikerülése végett a personal-unió alapjára áttérjünk ? Erre határozott válaszom az, miszerint általában nem hiszem, hogy a personal-unióra való áttérés bármi okból akár most, akár máskor hasznos vagy szükséges legyen. (Nyugtalanság balfelől. Halljuk! Halljuk !) de legkevésbé azon okokból melyekkel azt a t. képviselő úr támogatta. (Halljuk!) Igyekezni fogok ezt bebizonyítani; mielőtt azonban ezt tenném, legyen szabad néhány általános megjegyzéseket tennem a personal unió fogalmára nézve. (Halljuk!) T. hát! Én általában azon nézetben vagyok miszerint felette bajos meghatározni, hol végződik a personal unió és hol kezdődik a reál unió. Az újon alakult német szövetség tagjai között vannak államok, melyek között personal unió sem létezik, mert külön dynastiákkal bírnak, és mégis sokkal több közös ügyeik vannak mint az osztrák magyar monarchia két részének, mert közös sereg, közös vámszövetség, közös vasúti rendszer mellett még mindezekre nézve közös törvényhozásuk is van, a mi törvényeink szerint pedig a delegációk törvényhozási joga határozottan ki van zárva. Általában azon nézetben vagyok, hogy minden oly politika, mely egy jelszó körül forog, rendesen meddő szokott maradni, és azon stádiumot jelzi, midőn az emberek nem tudják, hogy mit kívánnak tulajdonképen és ezt rejtik egy jelszó mögé. Legyen szabad egy példát idéznem. Midőn a német államok a régi szövetség bonyolódott és folytonos összeütközést előidéző formái között mozogván, egy életrevalóbb alakot kerestek, de nem tudták, hol találják, a pártok jelszavakban kerestek menedéket. Évtizedeken keresztül számtalan beszédeket tartottak, vastag könyveket írtak a felett, vájjon a német szövetség államai: Staatenbundot, vagy Bundesstaatot képeznek-e együtt? Mindnyájan emlékszünk arra is, hogy a vita a szomszéd államokra, melyek egy erős Németországot nem akartak, eléggé kielégítő volt, Németország egyesítését azonban épen nem mozdította elő. Most végre gyakorlati államférfiak más után megalakíták azon államot, mely Európa egyik legnagyobb hatalmává nőtte ki magát, és senki sem kérdi, váljon ezen szövetség Staatenbund vagy Bundesstaat természetével kire ? Beérik azzal, hogy a czélnak megfelel. (Élénk tetszés a jobb oldalon.) Így volt ez nálunk is. Addig, míg Magyarországnak jogi formái voltak ugyan, de azokat érvényesíteni nem tudta, az ország minden pártja csakis a jogi formák körül mozgott, míg 1867-ben megköttetett azon egyezség, mely most a monarchia két részének egymáshozi viszonyát rendezi. A különbség a mi ellenzékünk és a német tudósok között csak az, hogy azok addig mozogtak a jelszavak terén, míg a megoldás nem létezett, a mi ellenzékünk pedig akkor fordul a jelszavakhoz midőn ez már megvan. Mi engem illet, én nem kérdem, hogy a viszonyra mely a birodalom két része között fennáll, melyik jelszó illik jobban, a personal-unio vagy real-unio; elég az, hogy tudom, hogy e viszony helyes, mert sem többet, sem kevesebbet közös ügynek nem ismer el, mint amire mindkét résznek szüksége van, hogy az egész szövetség a czélnak megfeleljen. (Helyeslés a jobb oldalon.) hiba volna, ha több ügyet tenne közösnek és hiba volna, ha kevesebbet. Hogy ez így van, bizonyítja azon körülmény, hogy nem csak a magyar, hanem a másik rész delegátiója is szigorúan ragaszkodott ahhoz, hogy a gyakorlat által sem több, sem kevesebb a közösségbe föl ne vétessék, mint amit a törvény határoz. Ezért a theória kedvéért tehát a personal-unió terére áttérni, mely sem több önállást, sem kevesebb terhet, hanem legfeljebb, mint be fogom bizonyítani, nehezebb formákat vonna maga után — sem helyesnek, sem czélirányosnak nem hiszem. (Helyeslés a jobb oldalon.) És most előre bocsátván általánosságban a personal-unio felett nézeteimet, részletesen fogom indokolni, miért nem tartanám időszerűnek a jelenlegi jogi alapot elhagyni és a personal unió alapjára térni át. (Halljuk!) Nem hiszem, hogy időszerű volna a mostani viszony helyébe a personal-unióra térni át, mert ez által egyike sem volna megoldva azon kérdés 5620