Budapesti Napló, 1902. október (7. évfolyam, 271-299. szám)

1902-10-19 / 287. szám

Bud­apest, 1902. Hetedik évfolyam. 287. szám. Vasárnap, október 19. Szerk­esztőség­ és kiadóhivatal* József-körut 18. Főszerkesztő: VÉSZI JÓZSEF. Felelős szerkesztő : Kiadja: BRAUN SÁNDOR. A SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 28 k., (14), Va évre 14 k., (7), V* évre 7 k., (3.50), egy hónapra 2 k. 40 fülér, (1.20 írt). Egyes szám Budapesten 8, vidéken 10 fillér. Prohászka Ottokár, Budapest, szeptember 18. (V.) A katholikus nagygyűlés csattanója egy tüzeslelkű, tüzesszavu, szilaj fantáziájú és nagytudományú fiatal pap beszéde volt: a Prohászka Ottokáré. Erős legény és minden­képp érdekes ember ez az elragadó lendületű szónok. Rendkívüli egyéniség minden izében. Poétalélekkel műveli a tudománynak két el­lentétes pólusát: a theologiát és a geológiát. A föld kérgeinek csodás intuícióval fürkészi a titkait, s ezalatt lelke az áhitat szárnyain emelkedik fel e csillagról, amelyet tanulmá­nyoz, a Mindenhatóhoz, akit sejt. A papnak hitével búvárkodik a föld méhében, s a tu­dós lángelméjével hiszi és imádja Istent. A leg­­rendkívülibb benne tán mégis az ő temperamen­tuma. Az ő vére hamisítatlan titán vér, amilyen az ókorban a Peliont az Osszára hajigálta s vakmerő dacával ostrom alá fogta magát az Olympot is. Hogy néhány ezer esztendővel később született, kisebb méretű próbatéteivel kell beérnie az ő mérésének és leírásának. De a hadizenőt és a hadviselőt az első lá­tásra felismerhetni benne. Ez a reverendás titán gondolatsziklákat dobál egymásra s a modern szellem Olympiának döngeti a kapu­­ját. Az ő katholicizmusa az izzó, a harcias katholicizmus. Küzd szilaj indulattal és ret­tenthetetlen bátorsággal az egész vonalon, sőt egyszerre több vonalon is. Még pedig modern fegyverekkel, sőt ha kell, forradalmi fegyverekkel is. Ama legmodernebb katholikus szellemek egyike ő, akik hitük erkölcsi tartalmáért, sőt vallásuk minden egyes dogmájáért kész örö­mest ontanák minden csepp vérüket, de ide­jüket múlt előítéletekkel, a tudományok által kiderített tévedésekkel, a maradiság rítusával nem tartanak semmi közösséget. Ezek az em­berek erősen hiszik, hogy az egyház az örökkévalóság számára készült, de mennél erősebb ez a hitük, annál kevésbé fogadják be azt a gondolatot, hogy amit a középkor az egyházra és az egyházban hagyott, az érinthetetlen lényegévé vált emennek még akkor is, ha azóta napnál világosabban téve­désnek bizonyult. Emez irányzatnak ma leg­exponáltabb képviselője az az Ehrhardt, aki katholikus theológiai tanár létére ki merte mon­dani, hogy az inkvizíció borzalmai a közép­kori egyházkormányzatnak iszonyú félre­értései voltak, hogy a pápának semmi szüksége a világi hatalomra, hogy a jezsuitizmus nem mindenben vág össze a katholikus szellemmel, hogy a Syllabus nem örökérvényű dogmákat foglal magában, hanem csupán egy adott kornak bizonyos eszmékre vonatkozó, de később revideálható felfogásait, s több efféle, a hagyományos theo­­logiának skolasztikus lényegével össze nem férő merész igazságokat. Prohászka Ottokár azonban nem történetfilozófiával bíbelődik, hanem a földnek történetét írta meg. Ha theologus volna, nem pedig geológus, az Ehr­hardt vonalán indulna nyilván ő is. Mert az alaptörekvés nála is az, ami Ehrhardtnál, hogy tudniillik a katholicizmust közelebb kell hozni a modern korszellemhez, s át kell hidalni azt az örvényt, amely megnyílt a tudás és a hit között. A katholicizmus e sza­badabb és helyesebb felfogása erősen jel­lemzi Prohászka Ottokárt. Csodálatos, hogy az ultramontánok mégis a maguk emberének tartják. Félreismerik, azaz hogy nem isme­rik. Ez az ember egy határtalan lelkesedésű katholikus, de aki a hit örök igazságait szereti, nem pedig a dohos múltnak akár az egyház által is patronizált tévedéseit. Nála a tudomá­nyos lelkiismeret összeforrt a vallásos lelkiisme­rettel. Ha Galileit ma akarnák megkínozni, hogy rábírják a föld forgásáról szóló felfedezésé­nek megtagadására, Prohászka odapattanna melléje és szilaj szónoklatával az eretnekké bélyegzett tudóst venné védelmébe az isten­től rendelt természeti igazság konok tagadói­val szemben. S ha Giordano Brúnót ma akarnák máglyára vinni, Prohászka kira­gadná a hóhér kezéből, hogy megmentse éle­tét a szeretet nevében s meggyőzni próbálja a tévelygőt az igazság nevében. Tudományos irodalmi működéséből igy bontakozik ki előt­tem e rendkívüli ember jelleme. S tegnapi beszéde sem rendíti meg ben­nem ezt a vélekedést. Nem volt az, kérem, ultramontán beszéd, csak keményen katholikus. És a szónok vulkanikus vére szerint mód­felett szilaj. Igazán titáni verekedés volt az, amit e beszédében végzett. Goethét hozzávágta a Nietzsche fejéhez; Schopenhauer hátából hasított szíjakkal korbácsolta meg Kantot. És nekiment rettentő haraggal az öreg Momsen­­nek, amért szemben az egyházilag cenzúrált tudománynyal a voraussetzungslose Wissenschaft jelszavát merte kiadni. Kivált Momsen ellen fortyant fel Prohászkában a hivő tudós. És kárörvendve mutat rá arra a sajnos tényre, hogy a modern tudomány is, akármilyen hetykén lépked a búvárkodás ösvényén, va­lamely ponton csak megakad s ott, hogy csődöt ne kelljen mondania, maga is kény­telen egy hipothézist felvenni. Hát ez igaz. A búvárkodó tudományos szellemnek is az ignorabimus az utolsó szava. De olyan köny­­nyen ezt az utolsó szót nem ejti ki. Előbb kifürkész uj igazságokat, lerombol régi hazug­ságokat, megfigyel uj jelenségeket, felfedez uj tüneteket, megles uj törvényeket; s csak a legvé­­gin, amikor az okok láncolatát fölfelé követve, fá- TÁRCA Régi és uj cigányok. é-~ A Budapesti Napló eredeti tárcája. —' Irta Torzó. Hogy még Csokonai korában is klezmerrel, a Kárpátokon át Magyarországba kelt vándorló zenészszel megfejelt banda szolgáltatá a tisztújí­­tási s különösen a báli zenét sokfelé az ország­ban, bizonyítja jó Vitéz Mihálynak tréfás eposza: „Dorottya“. A vegyest maró gúnnyal és kacag­tató tréfakedvvel festött kaposvári megyei „tánc­­vigodalmon“, emberei élén Izsák zsidó zengeti az ő „száraz fáját“. Keleten még ma is a klezmer muzsikál. A muzulmánnak ő a cigánya. Az izlám vasárnap­ján, egy pénteki nap, én is ott hallgattam a zsidó cigányokat az Édes vizek partjain elterülő kon­stantinápolyi városligetben. Húzták, verték, fúrták , hegedültek, cimbalmoztak és klarinétoztak annak rendi szerint. S nem is oly rég voltak, s vannak tán még zsidó prímások ez idő szerint is Magyarországon. A Göndör (Kraus), Vörös (Roth), Cillag (Stern) és a híres Fehér (Weiss Poldi), aki az 1882-ki párisi világtárlaton magának és társainak kihe­gedülte az első dijat (Prix de musique nationale) szintén zsidó szülők fia. S ki ne hallotta volna az 1830—1846-ig széltében dicsőített Rózsavölgyi Márk hirét? Az én értemre Patikárus Ferkó volt a művész­­vajda, kinek uralkodói vonóját Rácz Pál vette föl. Azóta és bizonyára közben is neves primá­­riusok támadtak és minden egyes vidék legkü­­lönbnek a maga cigányát vallotta és vallja maiglan. Valamint hogy a bandák közül jobbára annak van igaza, amelyet utoljára hallgattunk. Mégis: aki az én emlékezetemben tartalomra leg­gazdagabb, súlyra teljes, legforróbb, legszínesebb, a sallangozásban legeredetibb és az egyetlen volt, aki a „lassú frisset“ is művelte, azt a kedves nóta-nyújtást, mely alatt ideje került egy másikat juttatni az eszébe: ilyen csak egy volt — a Pali bácsi. De nem csupán ő maga volt csodálatra­méltó, hanem a legénysége is. Mintha a darab­nak mindenegy tételét egyazon lélegzetvétel dagasztotta volna brióvá s lankasztotta volna enyhe pianissimóvá. S nem is kólából csinálták a fiúk, nem is az igazgató pálcika intéseire. Ke­veseknek a kezében varázsvessző ez, a legtöbbje csak kommandóroz vele. Másképen dirigált Rácz Pál. A válságos pillanatban hátrafordult az öreg, sötét szeme végigvillant az ő katonáin s ebből jobban értettek, mint a kapellmeister urnák hol áldó, hol átkozódó kezejárásából. De hogyan is lehet végig hallgatni ma­gyar nótát, ha nem cigány húzza? Gyötrelmes perceket élek, valahányszor cs. és k. banda, vagy egyéb cseh-német zenekar, a Drahanek, Vlk, vagy Popelka úr emberei vállalkoznak a schardaschra. Milyen józanság, milyen kétségbeejtőn stramm és taktfest hang-egrecérozás az, amit elkövetnek ! Mert a lassúnak váltakozó időméreteit nem lehet, de nem is szabad kotára fejteni. Csak az érti, aki érzi. Némelykor mint kelme a gazdag zsinórzat alatt vész el: a sok futam, ritartando, rubato,­­ a késleltető, majd rohanó rhythmus alatt eltűnik a nóta is. De mi ráismerünk, hi­szen a miénk. A cigányos játék hasonlatos a vad csikóhoz, amelyet csak amúgy a szőrin lehet megülni, mert a nyerget nem tűri. De ilyen­kor aztán ringat, és röpít, s a szó szoros értelmé­ben „elragad“ Ám, ha nagy hevében a cigány valami idegenséget vegyit a nótába — megesik TM—i« ~ ' ".iiii.i ez vele néha, főkép mostanság, hogy kezd rom­lani — nyomban helyreigazítja azt a népnek erős, tiszta ösztöne, mert legott kiérzi a magyarosra szabott, ám fattyú oláh, tót vagy német hami­sítást. Játszik a cigány minden hangszert. Régeb­ben még a trombitának éles accentusait is har­­sogtatta. A vonós zenének enyhe kékje fölött piros tűzjelek cikáztak ezek a harciasan ri­­valgó hangok. De már régóta kiszorultak a cigá­nyos harmóniából, ahová nem is valók. S jóllehet, hogy — mint a múlt századnak második felében is — akadtak még jeles fúvói az érc-hangszernek és dicsekedünk, fúvókról szólván, remeklő klari­­nét-művészekkel még a jelenben is: én szívesen lemondok róla. Vagy, ahogy Szépe Muki törteli községi poéta zengő hajdanában: „Cimbalom, hegedű kell nekem egyedül“ Különös, hogy a zongora váltig idegen ma­radt a cigány előtt. De hát hová is legyen ő az olyan muzsika-szerszámmal, akit hóna alá nem csaphat, vállra nem akaszthat? „Az a klavér csak afféle tökéletlen cimbalom“ — mondá nekem Ber­­tók Laci. Liszt Ferenc rajta volt, hogy a zongorát is nemzetivé avassa. Fölséges rhapsodiái hirdetik rajta a magyar géniust. Azaz hirdetnék. Mert hajh! — mivé nőtt, változott az ő ujjai alatt az együgyű, édes kis népdal ! Akár a mesebeli liba­­pásztor-lányka, akit megszeretett a királyfi sbár­­sony-harcos, aranyhimes ruhát adott rája, és szőke hajába, melyet fürtökbe göndörített az udvari fodrász sütő-vasa, vadrózsa és pipacs helyett gyémántot, rubintot tűzött s­őt magát végiglocsolta erős illatu, drága vizekkel. A másik végletbe csapott át a kitűnő Johan­nes Brahms. Ez meg a magyar pásztor­leány szerényke ruhájáról is lefejtett minden fodorkát, leeresztett hajából kiszedte a befonó pántlikát s állig gombolt, bokáig érő szürke slaffokba buj- Lapunk mai száma húsz oldal.

Next