Budapesti Nevelő, 1966 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1966-09-01 / 3-4. szám

hamis értelmezésre, mint az utóbbiak, melyek kevésbé okoznak hangsúlyozási és hanglejtési billenéseket. Tájékozatlanságot árult el az is, hogy akadtak olyanok, akik a kiejtési versenyre a pesties nyelvet, illetőleg a politikai vagy tudományos zsargont tükröző krokikból, újságcikkekből választottak részletet. Ezek a diákok nem tudtak a nyelvi nehézségekkel megbirkózni. Nem tudom, helyes volt-e egyál­talában az, hogy többen fordításból, külföldi szerzőtől választottak részletet. A kritikai érzék hiánya azonban egy szerzőn belül is megnyilatkozott. A Gárdonyitól vett szövegek egy része helyes választást tükrözött. Dobó beszéde például előadásra nagyon megfelel. Azonban az ugyancsak Gárdonyitól szár­mazó, szentimentális, érzelmes „Hat kis titkos levél” és az „Annuska naplója” álpátoszra, érzelmeskedő hangvételre csábított több versenyzőt is. A verseny­zők egy másik csoportja a humorral és az iróniával nem tudott mit kezdeni. Ezért értek el viszonylag gyengébb eredményt azok, akik szabadon válasz­tott szövegüknek Karinthy, Nagy Lajos humoreszkjeiből vagy más hasonló jellegű szövegből (pl. Mrozek: Az elefánt, Tersánszky: Kakuk Marci, Salamon Béla: Színházi szabály stb.) olvastak részletet. A nehézségeket nem utolsósorban az is okozta, hogy a versenyzők nem tudták eléggé megtalálni a helyes középutat a kifejező olvasás és az előadás között. A kiejtési versenyek útmutatója a következőket mondja: „A Kazinczy­­éremért folyó vetélkedés nem szavaló-, hanem kiejtési verseny. Az előadói vagy éppen színészi adottság természetesen nem hátrány, de a művészi szempontok a végső elbíráláskor mindenképpen másodlagosak a kiejtési szempontok mö­gött.” (Deme: Nyr. 89 : 188, MNyTK. 112 : 3.) Éppen ezért a versenyzők egy része nem merte felhasználni a beszédnek azokat a kifejező eszközeit (pl. szü­netekkel való élés, tempóváltás, kifejező hanglejtés, a hangmagassági, hang­fekvési sávoknak az alkalmazása, a hangerő fokozása vagy csökkentése stb.), mellyel pedig nyugodtan élhetett volna anélkül, hogy „színészi túlzásokba” esett volna. Valószínűleg a színészi alakítástól való félelem okozhatta, hogy elég sok volt a monoton, egyhangú, egyenletes tempójú, sőt hadaró, kifejezés­telen, iskolás olvasás egyrészről, másrészről pedig a patetikus, fellengzős, ille­tőleg a szenvtelen hangvételű szövegmondás, mely ennek ellenére vagy éppen ezért ugyancsak monotonnak, egyhangúnak tűnt. A meglepő az volt, s ezen érdemes elgondolkoznunk, hogy ugyanezek a hibák jelentkeztek a kötelező szöveg felolvasásakor is. A kötelező szöveg a következő volt: „Részlet Bárczi Géza »A magyar nyelv életrajza« című könyvének elő­szavából. Az emberi elme nagyszerű alkotásai között aligha van még egy, mely alap­vető fontosságában vetekedhetnek a nyelvvel. A nyelv, gondolataink, érzelmeink kicserélésének ez a mindennapi használatú eszköze mindennemű emberi fej­lődésnek egyik legfőbb tényezője, sőt föltétele. Neki köszönhető legnagyobbrészt, hogy az egymást felváltó nemzedékek tapasztalatai halmozódhatnak, s az utó­dokra átszállhatnak, hogy a természet közömbös vagy éppen ellenséges erői ellen való harcot nem kell minden egyes generációnak elölről kezdenie, sőt minden egyes embernek külön, elszigetelten megvívnia. Valóban emberinek mondható társadalmat még kezdetleges fokon sem lehet valamelyes nyelv nélkül elkép­zelni. Kétségtelen, hogy a tagolt, hajlékony emberi nyelv az emberiség legnagy­szerűbb vívmánya, melyet mai változataiban a nemzedékek végeláthatatlan 103

Next