Budapesti Szemle. 1859. 6. kötet, 18-20. szám

18–19. szám - IRODALMI SZEMLE - Az újabb német költők S. R. Taillandier után, Reviczky Szevér

Fich­tét, ki pártja élén bátran és erélyesen küzd a spiritualismus ostromlói ellen, mind az orvostan, mind a természettudományok terén, mialatt Rit­ter és Brandis a történet és bölcselem hagyományait tartotzák össze s fölügyelnek az­­ eszmék és tanok szentegyházára? Említsük-e Mom­sen, Sybel és Hausser históriai oskoláját, melynek elvei már is háttérbe szorították Ranke Leopold éleselmű, értelmes de túl a rendén rideg és diplomatikus iránynézeteit. Fölösleges továbbá a hellenisták, germanis­ták és orientalisták testületeinek, czéheinek elsorolása. A ki látkörét szélesbiteni kivánja s termékeny eszméket óhajt gyűjteni, bátran mehet Németországba, s bizonyára dús aratással tér vissza. Mi azonban nem tartozunk azok közé, kik az irodalmat csupán a komoly művek keretébe óhajtanák berámázni. Mi fuvall lelket a bölcselem és maga a theologia mozgalmaiba is ? Mi azon tápnedv, melyből azok életerőt, termő képes­séget merítenek ? Kétségkívül a nép erkölcsi élete, a szív szükségei, a szellem vágyai. Ha a tudósok hadteste mellett nem léteznék a laicus osztály — a nép, mely él és dolgozik, létesíti az eseményeket, hat rájuk és viszhatást tapasztal, — örül és szenved fölváltva , a bölcselem és hit­tan merőben elvont elméletekre lenne utalva s alakszerű iskolai gyakor­lattá válnék. A legnagyobb bölcselkedőknek is sok fáradságba kerül, hogy a közszellemet magasb eszmekörbe emeljék , — mert hisz ők is azon kor és társadalom szüleményei, mely fölnevelkedéseknek szemta­núja volt. Önlegesen fejti ki mindegyik azon nép erkölcsét, melyhez tar­tozik. A népélet, minden nemzet e belterjes öntudata, különféle alakok­ban nyilvánulhat; a leghűbb, legélénkebb nyilatkozási mód a képzelem irodalma : a dal, a regény és színköltészet. Érdekes tudni, mit tár elénk ez irodalmi ágak közöl az első t. i. a versköltészet. Az egyetemes német irodalom válságponton áll, s e válság fő jellemvonása: a ziláltság, ész hangnélküliség. J­ellemzi e válságot azonban ama törekvés is, mely a közértelmiség magasb lendületére irányul, s mely egyik előjele a kora fölgyógyulásnak. Lássuk tehát a költészetet szoros­ értelemben , azon tiszta költé­szetet, mely ezelőtt huszonöt évvel oly kedvesen zengett Svábország és Thüringia völgyeiben. Uh­­­and és Rückert még élnek. Szavuk ugyan elnémult, s ők hallgatnak — talán mert az ihlet megszűnt őket látogatni vagy mert a fölszinre került uj nemzedék között elszigetelten képzelik magukat. Nem a költés főnökei többé, kik a rajongó sokaságot tekintélyökkel és befolyásukkel mérséklik, — de neveik azért most is kedvesen hangzanak. Szerencsések a költők, kik dicsőségöket nem kocz­káztatták. A csend, melybe zárkóztak, az elhagyatottság, mely az egye­düliséghez szegődik, nem von le méltóságukból. Az ősz haj alatt nyuga­lom és önbecsérzet rejlik, s bátran elmondhatják : „Betöltők hivatásun­kat, hadd zengjenek az újonczok, lássuk, fölérnek-e elődeikkel!'' Ha az új költők nem is helyettesítik Uhlandot és Rückertet, Kor­ner Justint és Grim­ Anasztázot, de jóakaratban bizonyára nem szenved­nek hiányt. A legtávolabbról sem panaszolhatni, hogy a költészet tanul­mányozása Németországban parlagon heverne, az ipar és üzérkedés visz.

Next