Budapesti Szemle. 1859. 6. kötet, 18-20. szám
18–19. szám - IRODALMI SZEMLE - Az újabb német költők S. R. Taillandier után, Reviczky Szevér
Fichtét, ki pártja élén bátran és erélyesen küzd a spiritualismus ostromlói ellen, mind az orvostan, mind a természettudományok terén, mialatt Ritter és Brandis a történet és bölcselem hagyományait tartotzák össze s fölügyelnek az eszmék és tanok szentegyházára? Említsük-e Momsen, Sybel és Hausser históriai oskoláját, melynek elvei már is háttérbe szorították Ranke Leopold éleselmű, értelmes de túl a rendén rideg és diplomatikus iránynézeteit. Fölösleges továbbá a hellenisták, germanisták és orientalisták testületeinek, czéheinek elsorolása. A ki látkörét szélesbiteni kivánja s termékeny eszméket óhajt gyűjteni, bátran mehet Németországba, s bizonyára dús aratással tér vissza. Mi azonban nem tartozunk azok közé, kik az irodalmat csupán a komoly művek keretébe óhajtanák berámázni. Mi fuvall lelket a bölcselem és maga a theologia mozgalmaiba is ? Mi azon tápnedv, melyből azok életerőt, termő képességet merítenek ? Kétségkívül a nép erkölcsi élete, a szív szükségei, a szellem vágyai. Ha a tudósok hadteste mellett nem léteznék a laicus osztály — a nép, mely él és dolgozik, létesíti az eseményeket, hat rájuk és viszhatást tapasztal, — örül és szenved fölváltva , a bölcselem és hittan merőben elvont elméletekre lenne utalva s alakszerű iskolai gyakorlattá válnék. A legnagyobb bölcselkedőknek is sok fáradságba kerül, hogy a közszellemet magasb eszmekörbe emeljék , — mert hisz ők is azon kor és társadalom szüleményei, mely fölnevelkedéseknek szemtanúja volt. Önlegesen fejti ki mindegyik azon nép erkölcsét, melyhez tartozik. A népélet, minden nemzet e belterjes öntudata, különféle alakokban nyilvánulhat; a leghűbb, legélénkebb nyilatkozási mód a képzelem irodalma : a dal, a regény és színköltészet. Érdekes tudni, mit tár elénk ez irodalmi ágak közöl az első t. i. a versköltészet. Az egyetemes német irodalom válságponton áll, s e válság fő jellemvonása: a ziláltság, ész hangnélküliség. Jellemzi e válságot azonban ama törekvés is, mely a közértelmiség magasb lendületére irányul, s mely egyik előjele a kora fölgyógyulásnak. Lássuk tehát a költészetet szoros értelemben , azon tiszta költészetet, mely ezelőtt huszonöt évvel oly kedvesen zengett Svábország és Thüringia völgyeiben. Uhand és Rückert még élnek. Szavuk ugyan elnémult, s ők hallgatnak — talán mert az ihlet megszűnt őket látogatni vagy mert a fölszinre került uj nemzedék között elszigetelten képzelik magukat. Nem a költés főnökei többé, kik a rajongó sokaságot tekintélyökkel és befolyásukkel mérséklik, — de neveik azért most is kedvesen hangzanak. Szerencsések a költők, kik dicsőségöket nem koczkáztatták. A csend, melybe zárkóztak, az elhagyatottság, mely az egyedüliséghez szegődik, nem von le méltóságukból. Az ősz haj alatt nyugalom és önbecsérzet rejlik, s bátran elmondhatják : „Betöltők hivatásunkat, hadd zengjenek az újonczok, lássuk, fölérnek-e elődeikkel!'' Ha az új költők nem is helyettesítik Uhlandot és Rückertet, Korner Justint és Grim Anasztázot, de jóakaratban bizonyára nem szenvednek hiányt. A legtávolabbról sem panaszolhatni, hogy a költészet tanulmányozása Németországban parlagon heverne, az ipar és üzérkedés visz.