Budapesti Szemle. 1917. 171. kötet, 487-489. szám
487. szám - A MOLDVAI CSÁNGÓKRÓL. – György Endrétől
A MOLDVAI CSÁNGÓKRÓL. I. Gyönyörű, verőfényes őszi napok voltak, mikor boldogult gr. Károlyi Sándorral első ízben hagytuk el a magyar határt Tölgyesnél, hogy Moldvában élő szegény, elhagyott csángó testvéreinket meglátogassuk. Bár minden oldalról sivított már akkor is a türelmetlen chauvinismus szele, amelyet máskülönben előkelő szellemek (elég legyen Sturdzára, Xenopolra hivatkoznom) nem szégyeltek egészen igaztalan üldözéssé fokozni minden ellen, a mi magyar, megtagadva elvakultságukban saját jelentékeny érdekeiket is, mégsem volt távoli sejtelmünk sem arról, hogy az öreg Bratianu és Boerescu nemzete, mely annyi jóval tartozott és tartozik Magyarországnak, álnok és dicstelen módon oly vérfürdőt rendezzen és rendeztessen Bélbor és Tölgyes szelid kapuinál, lankás dombjain, mint aminőt megértünk a most folyó háborúban. A nap sugara elomlott a szelid völgyeken, s mi lehaladtunk Piatráig, onnan mentünk tovább egészen Klézséig, az előttem örök emlékezetű Incze páter szerény proclitájáig, a ki igazi nagy hős volt, az emberiség ama ritka fajából, mely reménytelenül tűr, szenved — másokért. Előttem van a kép, mikor a bukovinai józseffalvi templom felszentelésekor a Hymnus örökké megható szavainál, hogy Megbűnhődte már e nép A multat s jövendőt, az oltár előtt könnyzápor áztatta őszbeborult szakállát, s mikor a lelkes lengyel-magyar plébános, Drusbaczky, az okát kérdezte ennek, népére mutatott s ezt mondta: «Egyetlen könnycseppel nem lehet jelezni annyi tenyerét a fájdalomnak.) Mikor mi voltunk Klézsén, már akkor meghalt. Stílszerűleg. Egy reggel halva találták, fejsze csapásokkal ölték meg. Gyil- Budapesti Szemle, CLXXI. kötet, 1917. 1