Budapesti Szemle. 1917. 171. kötet, 487-489. szám

487. szám - A MOLDVAI CSÁNGÓKRÓL. – György Endrétől

A MOLDVAI CSÁNGÓKRÓL. I. Gyönyörű, verőfényes ő­szi napok voltak, mikor boldogult gr. Károlyi Sándorral első ízben hagytuk el a magyar határt Tölgyesnél, hogy Moldvában élő szegény, elhagyott csángó testvéreinket meglátogassuk. Bár minden oldalról sivított már akkor is a türelmetlen chauvinismus szele, a­melyet máskü­lönben előkelő szellemek (elég legyen Sturd­zára, Xenopolra hivatkoznom) nem szégyeltek egészen igaztalan üldözéssé fo­kozni minden ellen, a mi magyar, megtagadva elvakultsá­gukban saját jelentékeny érdekeiket is, még­sem volt távoli sejtelmünk sem arról, hogy az öreg Bratianu és Boerescu nem­zete, mely annyi jóval tartozott és tartozik Magyarországnak, álnok és dicstelen módon oly vérfürdőt rendezzen és rendeztes­sen Bélbor és Tölgyes szelid kapuinál, lankás dombjain, mint a­minőt megértünk a most folyó háborúban. A nap sugara elom­lott a szelid völgyeken, s mi lehaladtunk Piatráig, onnan men­tünk tovább egészen Klézséig, az előttem örök emlékezetű Incze páter szerény p­­roclitájáig, a ki igazi nagy hős volt, az emberiség ama ritka fajából, mely reménytelenül tűr, szenved — másokért. Előttem van a kép, mikor a bukovinai józseffalvi tem­plom felszentelésekor a Hymnus örökké megható szavainál, hogy Megbűnhődte már e nép A multat s jövendőt, az oltár előtt könnyzápor áztatta őszbeborult szakállát, s mikor a lelkes lengyel-magyar plébános, Drusbaczky, az okát kérdezte ennek, népére mutatott s ezt mondta: «Egyetlen könnycseppel nem lehet jelezni annyi tenyerét a fájdalomnak.)­ Mikor mi voltunk Klézsén, már akkor meghalt. Stílszerűleg. Egy reggel halva találták, fejsze csapásokkal ölték meg. Gyil- Budapesti Szemle, CLXXI. kötet, 1917. 1

Next