Californiai Magyarság, 1978. január-december (56-57. évfolyam, 1-51. szám)
1978-10-20 / 42. szám
/ S ha hozzád jövök hídon jövök át^ Vili. évfolyam — Los Angeles, 1978. október hídon jövök a szétszeli Hajszál J/ M hídon jövök át hozzád W (Határ Győző) (^) NAPNYUGAT A CALIFORNIAI MAGYARSÁG SZÉPIRODALMI MELLÉKLETE ÚJRA OKTÓBERT ÍRUNK RÉGI írások között lapozgatok: az októberi évfordulókra írott cikkeim között tallózok. S ahogy olvasgatom őket, mindinkább elégedetlenné válok magammal. Nem azért, mert ma másképpen érzem őket. Minden soruk a lelkemből szól ma is. És mégis: valami hiányzik belőlük. 22 esztendő óta minden évben a múltba fordultam vissza. — újra átélve a felejthetetlen két hetet. — be nem hegedő sebeket takarva ki. — hamuba hullott álmokat idézve újra meg újra megállva és még egyszer visszanézve a határról. És közben megfeledkeztem az élet parancsoló szükségéről, a továbblépésről - nem az eltávolodásról - de az előrehaladásról. SOHA nem szűntem meg forradalmár lenni, s ez így természetes, így van rendjén. Csak arról feledkeztem meg, hogy nemcsak forradalmár vagyok, hanem író is. Az író pedig nem teljesíti a hivatását, ha csak visszanéz és nem mutat új irányt. Egyszer pedig szembe kell néznem azzal is, ami előttem és a többi velem együtt menekült előtt áll. A múlt nemcsak nagyszerű emlékeket ad, de kötelez a mában és megszabja a holnapunkat is. Mert én is, akárcsak a sokezer többi forradalmár, egy életre szóló életformát és kötelezettséget vállaltam azokban a 22 esztendővel ezelőtti hetekben. Mi nem azért élünk ma itt és élvezzük a szabad élet minden áldását, mert egy alkalmas időben éltünk az előttünk megnyíló lehetőségekkel. Bennünket szolgálatba hívott a sorsunk 1956 októberében és ez alól a szolgálat alól egyikünk sem kapott soha felmentést. Csak a színhely és a körülmények változtak, a feladat ugyanaz maradt. Nem gyász és nem a múlt viszszaálmodása, hanem az egyéni életünkbe beleilleszthető, sokszor csak apróságokban megnyilvánuló jövőépítés. Nem elégedhetünk meg azzal, hogy itt született gyermekeinknek legendás forradalomban való részességünkről beszélünk. Választ kell nekik adnunk arra a természetesen jövő kérdésre is, hogy: mivel szolgálod azóta is a forradalmi célkitűzéseket? Mi a válaszunk? Azzal tisztában vagyunk valamennyien ma már, hogy mi innen nem változtathatunk az elhagyott haza életén. Jó néven sem vennék tőlünk az otthoniak. Az ő feladatuk és nem a miénk, hogy a saját nemzeti igényeiket a saját lehetőségeiken belül érvényesítsék. Van azonban meg nem alkuvó, bár sokszor a föld alá kényszerült nemzeti törekvéseinknek egy olyan területe, amely kizárólag ránk vár, — a mi további szolgálatunkat igényli - a mi forradalmi áldozatvállalásunktól függ. A világon szétszórt magyar írók, — a szélrózsa minden irányába elvetődött magyar forradalmárok kötelessége okos szóval, — egy percre sem szűnő felvilágosító munkával, — a szó nemes értelmében vett propagandával, ha kell idegen kultúrában idegen nyelven is — ébren tartani a világ lelkiismeretét. A mi dolgunk felnyitni szemüket a huszadik században egyedülálló történelmi igazságtalanságra, egy kis nemzet jogainak, évezredes tradíciójának, szellemi és gazdasági függetlenségének megrablására. 22 ESZTENDŐ elég hosszú idő volt sebeink mutogatására. Ezen az októberi évfordulón lépnünk kell egyet, rendszeres munkába kell kezdenünk az idegen világ felé, az idegen világ közlési módszereivel élve, tragikusan félreismert nemzeti értékeink propagálásával. Le kell lépnünk végre a barrikádról és be kell állnunk az utca kis embereinek sodrásába, belülről hirdetve, dokumentumokkal és mindennapi életünkkel példázva elpusztíthatatlan jogainkat nemzeti függetlenségünkre és szabad állami életünkre. EZ AZ ÉN kijelölt utam.. _ és ezen az úton szeretném magammal vinni forradalmár társaimat, reményteljesebb, boldogabb októberi évfordulók felé. VARGA KATALIN______ OTTO VON TAUBI AZ ÚSZÓHOZ Hazádtól s templomodtól egyre távolabb A folyó idő elsodort magával: De a jelszó még mindig megmaradt: Szembe az árral! (Németből fordította: TOLLAS TIBOR) GLÓRIA VICTIS ADAM WAZYK ATAHUALPA YUPANOUI: OUI TACENT CLAMANT Veletek voltam aznap, mikor a Bem szobornál magyar és lengyel zászlók alatt ujjongtatok. Nem tudom, közületek ki él még és ki holt már, midőn elnémult minden, csupán a’tűz ropog. A nagy kavarodásban, Déry, te kerestél aggódva telefonon: bajom nem esett-e? s hallottam a hangod még a Parlamentnél mint utolsó kiáltást az éterbe veszve. Mi, lelkiismeretes történelemnek hallgatunk — államérdek ez a néma beszéd . . . Hol a felkelők hamván keserű füst terjeng, a végső mítosz összedőlt. De Bem emléke ép. 1956. Lengyelből fordította: GÖMÖRI GYÖRGY. M.C.PRASOBSUKH SUKHSVASTI A MAGYAROKRÓL AKIK SZERETTÉK HAZÁJUKAT Bár kis ország volt Magyarország De jól ismert, sugárzó hírnevű. A háború végével elsodorták A szovjet elnyomás mindennemű Poklai. Évtizede már, hogy felkelt Egy emberként e nép lerázni jármát! Fegyvert ragadnak bátran, ki mit lelhet. Kifüstölni Sztálin lidércnyomását! .De mit tehet egy cseppnyi tiszta víz A vörös pokol nagy tűzvésze ellen? ! Ezrével hulltak és ezrek szárnyszegetten futottak túlélni Moszkva tankjait. Sziámi népem, Thaiföld nevében Köszöntsük hát e népet mi, sziámul, Kik vérük adták jövőnkért, hős reményben, S gyermekeikért örök szabadság-zálogul. Sziámi (thai) eredetiből fordította MÁKKA! ÁDÁM MAGYAR TÁJAK Jártam akácos, hársfás országodban, Büszke Kárpátok, dalolt a levegő Legények táncos lábán csizma fény lett. Lány hajban pántlika, szélben lebegő. Sétáltam Miskolc hosszú utcáin. Bányászkezekben harmonika szólt Idők keresztútján, hol acélfolyók S ősi szekerek találkozója volt. Mezőkövesden elszunnyadt az idő. Ruhákon nyitik ezer színes virág. A szőlőkben csárdás üteme lüktet, Borát irigyli Eger s a nagyvilág. Honvágyam dunai párák becézték, Ha bánatom fájó dalba öltözött. Mily messze vagy, lelkem Amerikája! Mily messze, otthonom a hegyek között! Az éj hegedűk varázsával ébredt, Közes távol jajdult húrokon a dal. Bennük a földkerek minden szerelme, A cigány, ha húzza, szinte belehal! Zöld budai halmokon kerestem én Az egyetemes, örök, emberi szót S egy vak cimbalmos öreg vásártéren Mutatta meg, mit rejt a lélekbozót. Nem lehet! Hogy lehetne elpusztítni A hold babáját a tulipánokon? Tavaszcsodára született szemekben Mit keres tankok vad tüze, füst, korom? Magyarország, drága kis zenedoboz, Csillagok álmával ékes, hímezett, Szivem kibontja sátorponyváit mind. Hogy elmondja néked, mennyire szeret. Spanyolból fordította RÓNAY ZOLTÁN RÉSZLET KABDEBÓ TAMÁS MINDEN IDŐK CÍMŰ REGÉNYÉBŐL KEDD. Megírom életem első cikkét. Szegedről jön egy teherautónyi fiatal, diákok, melósok, értelmiségiek vegyesen. Kapcsolatot keresnek a mi BIZOTTSÁGUNKKAL. Mondják, hogy az ügyet valójában ők kezdték, már a pesti Műegyetemisták előtt üléseztek, követeléseiket pontokba szedve 20. és 21-én. Az átalakulás Szegeden simán gördült. Most a Forradalmi Tanács kezében a város — tehát vértelen volt a helybeli forradalom Megírom mindezt verbatim. Bizottságunkkal, titkárunkkal való eszmecseréjük elindít egy új aggodalmakkal terhes folyamatot, mely még aznap egy kiáltvány tartalma lesz.. Mindenkihez szól. Lemásolom a nedves kefelevonatról: MAGYAROK! Dicsőséges forradalmunk távolról sem fejeződött be. A veszély nem vonult el. A magyar nép egyöntetű követelése és kormányunk ismételt nyilatkozatai nem minden oldalról találtak megnyugtató visszhangra. A szovjet csapatok még nem kezdték meg a kivonulást hazánk területéről! Ezért készen kell állnunk, olyan egységbe kell forrnunk, amilyenbe a forradalom napjai kovácsoltak bennünket. Tegyük félre a pártoskodást, amely a nemzeti erők megoszlásához vezet! Az egyetemi ifjúság felhív minden pártot, hogy szűkebb pártérdekeit ideiglenesen félretéve a forradalom és a nemzeti szabadságharc győzelméig, minden erejével nemzeti egységünk és védelmi képességünk erősítésén munkálkodjék! A független, szabad MAGYARORSZÁGOT csak valamennyi magyar összefogása teremtheti és mentheti meg! Büszkék voltunk rá — lám a diákoké a józan ész szava, a mi kezdeményezésünk a féltő figyelmeztetés: együttmaradni. Parányi szemüveges hölgyecske érkezik a Széchenyi-könyvtárból anyagot gyűjteni: minden elérhető fecniből adunk neki egy példányt. S.-el leszállítjuk a nyomdába a mai termést. Kijövet lövöldözésre leszünk figyelmesek. Az egyre szaporábban pergő sorozatok a Köztársaság tér felől hallatszanak. Az Erkel Színház elé érve látjuk, hogy a pártház kereszttűz alatt áll, minden gesztenyefa mögött egy puskás — páran pufajkát viselnek, davaj módra —, a pártház emeleti ablakaiból pedig hörög a golyószóró. A bámészkodók növekvő serege kiflialakban veszi körül a harcteret, de közülük — közvetlen közelünkben — váratlan jajkiáltással az arcához kap egy aszszony és összeesik. S látja mi történik, meginog a borzalomtól. Teljes súlyával a karomba kapaszkodik, öklendezni kezd — figyelmem megoszlik — s a következő percben lumberjackom nyitott cippzárján keresztül lerókázza az ingemet „Sejtettem, hogy szedetsz", súgom neki, ,,de a bizalomnak is van határa". Karomban cipelem az első kútig, onnan haza hozzájuk karonfogva támogatva. (Folytatás a 7. oldalon.)