Californiai Magyarság, 1981 (59. évfolyam, 1-52. szám)
1981-11-20 / 47. szám
(É) HMJii IHIJHM •IIIIIH M'M •••<•■ ■»»! ■¡»«» lli||||MUI jaa jl y ü s u ImJJJ ROZANICH ISTVÁN: Halottak napján A magam ácsolta asztalon tizenkét apró gyertyafény, lángjuk imbolyog a pléhfalon s gyermekeim ámuló szemén. Nem értik meg ezt a bús napot s hogy anyjuk pilláján mit jelent a könny, mely csillogón ragyog, elsiratva múltat és jelent. Nem járták vélem kéz a kézben kis faluk temető-dombjait, nem rótta lábuk őszi fényben avarba süppedő útjait. Nem ismerik, ha egyik esten kis halmokon ég ezernyi láng s hol Krisztus függ a kőkereszten, fohász hangzik el, vagy Miatyánk. És mécset tettünk azokéra, kiknek sírja horpadt, jeltelen, nem tudják, hogy most otthon éj van, sötét éj a magyar életen, hogy abban a ködös, Síró éjben gyertyát gyújtani sem szabad, mert gyilkos fegyverrel a kézben a fényre leskel a szolgahad. Nem tudják ezt. Helyettük zokogva lelkem ott bolyong a végeken s elhagyott hazai sírokra mécsesnek leteszi énekem. ROZANICH ISTVÁN a Venezuela, Caracasban megjelenő ,,Caribi Újság" szerkesztője tollából nem régen jelent meg ,,A másik partról" c. verseskötet , a Nemzetőr kiadásában. A 80 oldalas mű, mint kézirat az Árpád Akadémia Aranyérmét nyerte el kinyomtatása előtt. A költő 1912-ben született Csáktornyán (Muraköz, Zala m.) iskoláit a Fejér m. Sárkeresztúron és Székesfehérvárott végezte, ott érettségizett a ciszterciek reál gimnáziumában. Újságírói pályája érettségije után indult, belső munkatársa lett az „Új Fehérvár" c. napilapnak. Háború alatt elkerült Erdélybe, és Újvidékre, utána családjával nyugatra menekült. Állomásai Bajorország, Franciaország, Belgium, míg végül 1949-ben Venezuelában telepedtek le, ahol ma is élnek. 1956 óta kenyérkereső munkája mellett szerkeszti Caracasban a „Caribi Újság" hetilapot, ami azt jelenti, hogy minden szabad idejét erre áldozza. Mégis futja energiájából a szépirodalomra is. Ilyen irányú tevékenysége diák korára nyúlik vissza. Már akkor osztálytársaival kiadtak egy antológiát, „Jövőnk" címmel. 1942-ben megjelent a „Gonoszok" ifjúsági regénye, és 1954- ben „A harangozó csodája" történelmi kisregénye látott napvilágot a USA-ban. A fent említett munkák csak egy részét képezik Rozanich István irodalmi sikereinek.1974-ben a „Kenyér és bor" c. verseskötete gazdagította emigrációs irodalmunkat, a buenos airesi Transylvania kiadásában. „A másik partról" jól megérdemelten kapta az aranyérmet. VATHY KÁLMÁN: NOVEMBER Ködös szemfedő lebegő függönye gyűrötten hull a hantokra. Nedves talajra lehullva levelek reszketve, barnán bomlanak. Múlás illata zordonon elterül keresztül csendes tájakon. Eddig általunk nem ismert költő, VATHY KÁLMÁN „Alkonyati ébredés" c. kötetét hozta a napokban a posta. Az elegáns kivitelű, (vörös arany, keménykötés belge külső borítóval) 161 oldalas mű, különböző skálájú verseket tartalmaz. Rendkívül egyéni, írója nem kötelezte el magát egyik formához sem. VATHY KÁLMÁN (költői álnév anyai dédszülei családjából) 1927-ben született, a nagykanizsai piarista gimnázium padjából került 1944 végén Ny. Németországba. 1952-ben Canadában telepedett le szüleivel. Külföldön két diplomát szerzett, az egyiket Angliában, a másikat elméleti matematikából, a torontói York Egyetemen. Különböző vállalatok rendszerszervező és számítástechnikai (kompjúter) osztályain igazgatói beosztásban dolgozott. Gimnazista korában kezdte irodalmi szárnybontogatásait, amiben a háború, hadifogság, és menekülés akadályozták. 25 évi érzelmi elzárkózottság után diákköri szerelmével kötött házassága szabadította fel és adott inspirációt költői munkája újrakezdéséhez. Az „Alkonyati ébredés" verseinek hangulatai rapszódikusak, de sok nemes, szép gondolat van bennük. Megbecsülésre méltóak, azok az emigráns írók, akik mindennapi munkájuk mellett áldoznak a magyar lírának idekint, ahol nyelvünk sorvadásra van ítélve. A könyvet a Falco Printing & Publishing Ltd. adta ki Ontario Canadában. Megrendelhető a költő címén: 47 Thorncliffe Pk.,Dr., No. 1512. Toronto, Ont. Canada M.H, 115 mert egy kiforrott költői egyéniség maradandó értékű alkotása. Nem hiányozhat a magyar költészet kedvelőinek könyvespolcáról. Keménykötésben 8.-, és puhakötésben 6. dollárért megrendelhető a szerkesztőségben, vagy a Duna Overseas-nél. FOLYTATÁS a 6. oldalon! DR. BÍRÓ BÉLA: Pontosan egy hónappal a szabadságharc kezdetét jelentő dicsőséges nap után, 1956 november 23-án alkonyatkor budapesti lakásunkban összeszedtünk néhány nélkülözhetetlen tárgyat és örökre elhagytuk elárvult otthonunkat. Kelenföld felé indultunk el, gyalogosan. Villamosok és autóbuszok nem közlekedtek, felszedett sínek, leszakadt vezetékek emlékeztettek a szomorú véget ért harcokra. A Széna-téren szovjet tankok sorakoztak és sötéttekintetű szovjet katonák mustrálgattak bennünket ... Besötétedett. Az éjszakát egy baráti családnál töltöttük, egymás hegyénhátán, közel a Kelenföldi pályaudvarhoz. Reggel egyenesen a pályaudvarra mentünk, ahol a nyugat felé indulók nagy tömege várakozott, a teljes tájékozatlanság jegyében, valamelyik vonatba való beszállásra. Sikerült felszállnunk egy Komáromba induló vonatba, otthagyva a romos fővárost és vele egész addigi életünket. Döcögve, nagy késésekkel haladtunk Hegyeshalom felé. Barátságos, segítőkész vasutasok tájékoztattak bennünket a határon való átjutás lehetőségeiről, lelkünkre kötve, hogy Levélmegállónál szálljunk le, s onnan vágjunk neki gyalog a határnak. Úgy is történt. Alkonyatkor befutottunk Levélre, ott vagy 150 főnyi menekültsereg szállt le, s kisebb csoportokra oszolva nekivágtunk a szántóföldeknek. Fagyos rögökön, árkokon, bozótos részeken át nagyon nehéz volt az útunk, közben majdnem vaksötét lett, de mi kitartóan, nagyokat bukdácsolva haladtunk a távolban látszó első osztrák község villanyfényei felé. Az esti sötétséget minduntalan rakéták fénye világította be, géppuskaropogás hangzott innen is, onnan is, többször lehasaltunk a földre és vártuk a fejleményeket, de észrevétlenül sikerült tovább haladnunk. Hogy mikor léptük át a határt, azt magunk sem tudtuk, csak sejtettük, hogy amikor az egykori aknamezők feltárt földjének gödrei között bukdácsolva ismét megművelt területre jutottunk, már Ausztriába érkeztünk. A sötétségben egy község házai bontakoztak ki előttünk. Csoportunk egyik tagja bement az első házba s az elébe jövő idős asszonytól magyarul megkérdezte, hogy hol vagyunk. Az asszony szintén magyarul válaszolta, hogy a község neve, Nickelsdorf, az egykori Miklóshalma, ahol az öregek még mindig beszélnek, vagy legalább is értenek magyarul. A beszélgetést hallva, csoportunk több tagja letérdelt és megcsókolta a szerencsésen elért szabad földet. . . Szinte túláradó örömmel, a rabság nyomasztó érzésétől megszabadulva indultunk el a barátságos osztrák határőrök irányításával a községi iskola felé a villanyfényes főutcán. Ott jól fűtött tanteremben fekvőhelyet és vacsorát kaptunk, vöröskeresztes hölgyek gondoskodtak a magyar menekültekről. Holtrafáradtan, de jóleső érzésekkel telien tértünk pihenőre szalmazsák-fekvőhelyünkön. Másnap vasárnapra virradtunk. A menekültszálláson bőséges reggelit kaptunk, majd misére mentünk. A templom még a magyar időkben épült, ablakainak színes üvegfestményei magyar szenteket ábrázoltak, magyar feliratokkal. A pap megrázó szavakkal emlékezett meg a magyar hősiességről és a legnagyobb áldozatkészségre hívta fel a híveket. Könnyeztünk. Mise után, amint a templom előtt állva néztük a kitóduló népet, kétfelől egy-egy helybeli gazda közeledett felénk. Egyikük hamarabb elébünk érkezett és barátságos szavakkal meghívott ebédre bennünket. Délben el is küldte értünk kisfiát, s az elvezetett négyünket szép otthonukba, ahol Franz Finsterék, a házigazdáék nagy ebéddel vártak bennünket, így hát első idegenben töltött napunkon már szíves családi körben ettük végig a gazdag ebédet! Hálás szívvel búcsúztunk a derék Finster-családtól. Ma is tartjuk velük a kapcsolatot. Amikor Európában járunk és ellátogatunk Burgenlandba, nem mulasztjuk el felkeresni Finsteréket, akik mindig örvendező szeretettel fogadnak bennünket ma is, nickelsdorfi, jómódot árasztó otthonukban. A következő napon autóbuszokon Eisenstadtba, az egykori Kismartonba szállítottak bennünket s ott a nagy magyar menekültgyűjtőtáborban kaptunk elhelyezést, de ott csak egy éjszakát töltöttünk. A Véletlen, az Élet színpadának ez a nagy rendezője irányította további sorsunkat. A tábor területén járkálva, összekerültünk ugyanis egy gyülekező értelmiségi csoporttal, melyet az Osztrák Diákszövetség vett pártfogásába. Azonnal csatlakoztunk mi is a csoporthoz, összeszedtük cókmókjainkat és rövid idő múlva már pompás autóbuszon robogtunk Karinthia felé, mint a Diákszövetség vendégei, mintegy harmincan, túlnyomórészt fiatalok. Vadregényes útvonalon este érkeztünk, Klagenfurton át, a Wörthi tó partján fekvő szép Weiden üdülővárosba, s ott kis családunk a Gasthof Marienhofban kapott barátságos, jólfűtött szobát. A Diákszövetség jóvoltából minden bizonnyal egyik vezetőségi tagjának, egy fiatal Esterházy hercegnek támogatásával, nem menekültekként, hanemüdülővendégekként kezeltek bennünket. Mindvégig vendéglői kiszolgálásban részesültünk, remekül éreztük magunkat. Napról-napra szép sétákat tettünk a környéken és jólesően éreztük a hatóságok és a lakosság felénk áradó szeretetének melegét. Mert a veldeni polgármestertől kezdve különböző intézmények képviselőiig sokan meglátogattak bennünket, és nem is jöttek üres kézzel. Elvittek bennünket egy operaelőadásra is Klagenfurtba,Verdi Álarcosbálját néztük végig emelkedett hangulatban. (A jegyszedőnő magyar volt...) így telt el három szép hét a karácsonyi ünnepekre készülődő Veldenben. December közepén hivatalos közlést kaptunk, hogy az USA- ba való kivándorlásra jelentkezettek másnap indulnak, az érdekeltek tehát készüljenek fel az útra. Ez reánk is vonatkozott. Másnap reggel meg is érkezett értünk a kényelmes nagy autóbusz és elbúcsúzva a Marienhoftól, egy kis szívfájdalommal elindultunk Salzburg felé. Utunk folyamán élelmezésünkről is gondoskodás történt, az egész utazás úri kényelmű, európai volt. Délután érkeztünk Salzburgba, de nem álltunk meg a városban, hanem Sietzenheim-külvárosba, egy kietlen laktanyatáborba vitt bennünket a busz. A legénységi lakószobák egyikében helyeztek el bennünket, mely kellemesen fűtve volt ugyan, de a veldeni aranyélet után nehezen szoktuk meg a nagy tömeget, az állandó zajt, a harmadrendű menekültsereget és a gyenge élelmezést. A táborban beváltottuk, persze feketén, utolsó háromezer forintunkat, mindössze százötven schillinget kaptunk érte. Ezek a napok a végtelen hivatalos procedúrák jegyében folytak le, de hamar véget értek. December 16-án ugyanis a tábor harsogó hangszórója kihirdette, hogy akik az USA-ba vándorolnak ki, délután indulnak Münchenbe, onnan pedig repülőgépen az USA-ba. Összeszedtük cókmókunkat, s autóbuszon este meg is érkeztünk Münchenbe, ahol az USA katonai kirendeltsége zeneszóval fogadott bennünket, egy katona pedig magyarul üdvözölte csoportunkat, majd vacsorához hívott bennünket. Pazar vacsora volt, sok fogással, igazi amerikai bőséggel, jó hangulatban. Vacsora után, ezúttal Európában utoljára, ismét buszra ültünk s az kirobogott velünk a katonai repülőtérre. Késő este indult el velünk a 75 utast szállító négymotors utasgép nyugat felé. Hajnalban az írországi Shannonban vett fel gépünk üzemanyagot, majd egész napos repülés után New Foundland szigetén érkeztünk amerikai területre, Gandelbe (Canada). Utunk egész folyamán barátságos stewardessek láttak el bennünket minden jóval, a közbeeső repülőtereken pedig riporterek hada vett körül, fényképezőgépekkel és kérdések özönével. Mi meg szinte kábultan szoktattuk magunkat a hihetetlennek látszó gondolathoz: Amerikában vagyunk. Itt abban is hagyom az emlékezést. Repülőutunk New Yorkban ért véget, utána már busz vitt bennünket New Jersey államba, a Camp Kilmer laktanyatáborba, első állomáshelyünkre az Novemberi évforduló TIZENEGYEDIK ÉVFOLYAM . NOVEMBER ( ,,Ember küzdj és bízva bízzál". Madách ít ti: :j: t ír; lTt »itii: :x? ji iirtír *X; ii: x X’ni íi:1 jí ir.rii'trtiiiírir iiir ’n in jx trirá NAPNYUGAT A CALIFORNIAI MAGYARSÁG SZÉPIRODALMI MELLÉKLETE ssoeososooocooooooooososoocosoossoocoooosococoossooooocosocosocoooooosococoeoosoeoocoooeocoeoo:VOOOCOOCOC soccos