Ceglédi Ujság, 1906 (16. évfolyam, 1-53. szám)
1906-01-01 / 1. szám
201. AUG 27 Cegléd, 1906. XVI. évfolyam első szám. január 1. POLITIKAI HETILAP. Előfizetési árak: egész évre 6 k., négy hóra 2 k. Egyes szám ára14 f. Főszerkesztő: Szerkesztőség I. kerület, Vasút-utca 1(M). szám. Dr. MOLNÁR ALBERT: Ide kérjük a kéziratokat és nyilttereket küldeni. Kiadótulajdonos: a szerkesztőség. Előfizetéseket és hirdetési díjakat, továbbá a lap hirdetéseit a kiadóhivatal, I., 100., dr. Molnár Albert irodája veszi fel. •• Kéziratokat nem adunk vissza.........■ ■ Újévi gondolatok. (S. N. D.) „Megnehezült az idők járása felettünk!“ Talán sohse illett jobban rá a költő szava erre a sokat szenvedett nemzetre, mint épen most. Ismét egy eltelt esztendő hazámesgyéjén állunk, de nem tudunk jól eső érzéssel gondolni a múltra, nem tudunk hivő szívvel reménykedni a jövőben. Nemzeti önállóságunkért, függetlenségünkért, jogainkért foly a küzdelem. Fegyerünk az igazság ereje, s a törvény szava és mégse tudunk diadalra jutni. Nem, mert ki akarják csavarni kezünkből utolsó védelmi eszközünket, hogy aztán leülhessenek megtorlás nélkül. Nincs széles e világon egyetlen egy nemzet is, amely annyit tűrt és szenvedett volna, mint a magyar. Nincs egyetlen egy nemzet is, amelyet annyiszor sújtott volna végig korbácsával az, akinek az lett volna hivatása, hogy népének atyja legyen. És nincs egyetlenegy nemzet se, amely mégis jobban tisztelné, becsülné felkent királyát, mint a magyar. Mennyi vér, mennyi köny omlott ki a hármas halom és négy folyó mentén! Mennyi bitófa, rabbilincs nyoma feketélik nemzetünk vérrel írott történetkönyvében ! És mégis hányszor megismétlődött a „vitám et sanguinem!“ Hja, de hát ezt elfeledik. Csak a mi bolondos lelkünk álmodozik róla, csak a mi szivünk telik meg keserűséggel, hogy annyi vér, annyi köny után is nemzeti önállóságunkért, függetlenségünkért kell küzdeni s attól kell várni, kérni (és nem követelni, oh mert azt nem szabad, azt tiltja lojalitásunk), akit egykor a mi kardunk tett úrrá s aki a mi vállunkon emelkedett fel fel a magasba, ahová nem ér el a népek sóhaja! Mert egy éve is elröppent a király ajkáról újévi ajándékképen, hogy nem akarja azt, amit mi óhajtunk, s amit kérni is jogunk van. Nem akarja, mert hát a nemzet se akarja. Az az óhajtása csak hóbortos idea, elérhetetlen illúzió. És a király az újév alkalmával megkérdezte a nemzetet, hogy akar-e önálló, független és szabad lenni. Mert ő nem hiszi, hogy ilyen bolondokról álmodozzon az a magyar nemzet, amely évszázadokon keresztül tűrte, hogy a hátán táncoljanak. És a nemzet csodák csodája mást akart és máskép felett, mint ahogy az a királynak tetszett volna. Azóta haragban van a nemzettel és nincs is reményünk, hogy az újév beálltával elmúljon haragja. Lojális nép vagyunk s mindent megteszünk a király kedvéért, csakhogy éppen ne haragudjon. De hát még egészen nem ment el az eszünk és nincs hajlandóságunk, hogy nyakunkat beledugjuk az igába, kezünkre bilincset tegyünk s igy aztán vezekelve bűneinkért, az abszolváció zálogául oda adjuk függetlenségünket. Bármennyire is szeretjük királyunkat, de már ilyen drága ajándékot nem adhatunk neki a beállott új esztendőben. No hát ilyen kilátások mellett ugyan milyen érzéssel állhatunk meg az újév határai egyéjén? Hitünk, mely annyi megpróbáltatáson ment keresztül, bizodalmunk, amelyet úgy megnyirbáltak, hogy alig maradt belőle valami — vájjon miféle jóval biztatt az újévben? Semmivel. Hadúr rég elfordult az ő népétől s mióta az utolsó Árpád sírján virágot fakasztott a tavaszi napsugár, azóta Hadúr nem könyörül az ő népén. Turul madarunk ott ujjong a kétfejű sas karmai között s szemeink előtt fogja megfojtani. De nem ! Hisz mi vagyunk vére még a vérnek, melyet ontott a szent hét vezér ! Ha lelkünkből ki is ölték a hitet, de karunk ereje még megvan. Ha szivünkből kioltották is a szeretet tüzét, de a gyűlöleté ott lobog. És ez erőt ad nekünk az újév küszöbén. Erőt ad és mi azzal a tudattal lépjük át az év határvonalát, hogyha vérünk hull is, hogyha elvérzünk is, de a szabadság napja fog ragyogni az utolsó magyar kihűlő teteme fölött is. TÁRCA: A hanyatló félhold. — A „Ceglédi Újság“ eredeti tárcája. — Irta: Bozsik Andor. Molah Khalil szomorú estéje. Az alkonyat véres lángja ég nyugat felhőiben, az esti szél sóhajtoz a Temes habjai felett, vizi vadak lármája hangzik a parti nádasokból s az ég csillagos palástját ölti fel nem soká. Jó efendim, Ali Riza bocsáss ki engem szobám erkélyére, hadd gyönyörködjem az est szépségeiben. Bár kakukfű és bazsalikum illatot lehelnek a hárem fényes termet s aranykalitkákban délszaki madárkák zengenek, mégis zord börtön ez nekem, mihelyt az alkonyt érzem közeledni. A tilalom dacára szerezz nekem örömet viszontszolgálat fejében. Így szólt Zulima, a szép odaliszk, a hárem ajtaja előtt őrködő eunuchhoz. — Vagy engem nézel bolondnak, vagy te vagy az, kegyes úrnőm — felelt az őr egykedvűen. Nem Allah orcája, az örök természet csalogatna ki téged, hanem szökésen töröd a fejedet. Leugranál az erkélyről a Temesbe, onnan szépen kiúsznál a partra s aztán meg sem állnál Szegedig, ahol a te hitetlen szappanfőző apád lakik. Molah Khalil bég háreme mennyország neked s te mégis visszavágynál apádhoz, kinek piszkos műhelyétől nemcsak az ő hajléka, de az egész utca büdös. Milyen bolondok is ezek a nők, milyen bolondok ! Ellenben annál tökéletesebbek a férfiak s köztük különösen én. Brak Allah szeverszen! (hagyj el az Istenért) arra kér alázatos hú szolgád, különben úgy belöklek, hogy Mihri, a vén ördöngős duéna félévig egyebet sem tesz, csak a te fájós tagjaidat kenegeti. Zulima felelet helyett egy nagy üveg bort vett elő, mit köténye alá takarva rejtegetett s Ali Riza orra elé tartotta. Az ablakon beömlő véres alkonyfény rásütött az üvegre s mintha lángragyulladt volna, csábítóan izzott a nemes nedű. A török egyszerre megváltozott, harcias indulata eltűnt, alázatos vágyódás ömlött el arcán s dünnyögve szolott: Jaj de az elevenemre tapintottál, te álnok teremtés! Jól tudod, hogy a szegény eunuch számára nincs nő, csak bár, ha azt is el nem tiltotta volna híveitől a Próféta. Titkon azonban minden élelmes muzulmán nagyokat kortyant, ha teheti. Allah kegyelmes és nagy! Bocsásd meg vétkeinket! Most is, kövér ürühússal laktam jól délben s oly bűnös vágyak ostromolnak, hogy itt unalmamban elszunnyadva kobakszámra ittam a bort álmomban. Hej gonosz esek-kafali (tökfilkó) az a Hamaliel (álmok angyala), hogy nem átal a jámbor muzulmánnal ily csalfa álmot űzetni. Jaj, elcsordul a nyálam ! Hanem ne is fitoktasd az orrom előtt azt a fiaskót, mert kikapom a kezedből s addig le nem veszem a számról, mig egy árva csöpp lesz benne. — Jó, hogy őszinte vagy, becsületes Ali Riza — szólt Zulima meghökkenve s ismét köténye alá rejté. Ha kieresztesz az erkélyre, ihatsz, ha nem, koppan a fogad. Olyan dőreség meg ne is aggasszon, hogy én megszökni is akarnék innen, a menny pitvarából, Molah Khalil háreméből. Felelj Ali Riza: áll-e az alku vagy nem ? A török sokáig küszködött önmagával, míg határozni tudott. — Már mindegy, hálódba jutottam — dünynyögte. Hiába: a csábítás a nők mestersége. Teljesüljék kívánságod. De, ha mégis eszedbejutna a szökés, szólj mielőtt leugrasz, hogy Ali Riza legalább dárdáját jól hátadba döfhesse. Különben ha ép bőrrel szabadulsz ki innen, Molah Khalil leütteti a fejemet. A következő percben nyikordult a hárem egyik termére nyíló színes üvegajtó, mely az