Chicago és Környéke, 1979 (74. évfolyam, 1-52. szám)
1979-05-12 / 19. szám
6. oldal Ismét szegényebbek lettek egy álommal azok a nyugati széplelkek, akik azt hiszik, hogy a kommunizmus „enyhül” és a demokráciához közeledik. James Pringle, a „Newsweek” nevű amerikai politikai folyóirat munkatársa, januárban, amikor az Egyesült Államok és a Kínai Népköztársaság között diplomáciai kapcsolat létesült, néhány hetet töltött Kínában és cikkeiben lelkesen emlékezett meg arról, amit a kínai kommunizmus, demokráciájának nevezett. Mr. Pringle az elmúlt héten ismét visszalátogatott Kínába és ez a kitűnő amerikai újságíró elég tárgyilagos és intelligens ahhoz, hogy beismerje tévedését, íme, James Pringle elmúlt heti jelentése a „a kínai demokráciáról”: — Pekingben még mindig van egy Fal, amelyet a Demokrácia Falának neveznek és amelyre a polgárok faliújság-cikkeket ragasztanak. Amikor meglátogattam ezt a különös faliújságot, amelyről korábban azt hittem, hogy a demokrácia jelképe lehet, egy alacsony, sovány férfivel találkoztam, aki éppen egy cikket ragasztott fel. A cikk bevezető szavai: — A kormány és a Párt ügynökei újabban leszaggatják a Falról a polgárok által írt cikkeket. Ideiglenesen eredményes lehet erőfeszítésük, végső fokon azonban valószínűleg veszíteni fognak. Az igazságot nem lehet egyszerűen leszakítani a Falról — az igazság elpusztíthatatlan. Lehetséges, hogy ez a kijelentés, hosszú távra kivetítve, igaz, jelenleg azonban az a helyzet, hogy a kínai liberalizálási folyamat nemcsak megszűnt, hanem Kína meglehetős gyorsan visszatért ahhoz a korábbi politikai állás-, ponthoz, amelynek lényege: a kormány és a Párt teljes mértékben ura és ellenőrzője akar maradni annak, ami az országban történik. A pekingi Kommunista Párt Politikai Bizottsága a közelmúltban a következő rendelkezéseket hozta, hivatalosan: — A kormányt és a Pártot bíráló faliújságcikkeket haladéktalanul el kell távolítani. Azokat a kínai polgárokat, akik nyíltan a kommunizmus ellenségei, le kell tartóztatni, mert magatartásukkal és cselekedeteikkel „állambiztonsági érdekeket” veszélyeztetnek. A Politbüro nemhivatalos álláspontja: — Nem ajánlatos, hogy egyetlen kínai polgár is bármiféle kapcsolatot tartson fenn egy nyugati látogatóval. A korábbi hivatalos álláspont teljesen megváltozott. A Kínai Népköztársaság és Nyugat gazdasági kapcsolata adott esetben katasztrofális lehet Kína számára. A pekingi faliújságokon egyre gyakrabban jelennek meg olyan cikkek, amelyeket a kormány, vagy a Párt ügynökei írnak. Az egyik ilyen cikk, fényképpel együtt, Hua Guofenget, a kínai Kommunista Párt intézőbizottságának elnökét, Mao hivatalos örökösét dicsőíti, a fényképen Huat mosolygó gyerekek veszik körül és az aláírás: — Kína jövőjéért és a világ boldogságáért dolgozol. Nehéz nem emlékezni azokra a „megható és könnyezhető” fényképekre, amelyek Sztálin atyát ábrázolták a Kreml kertjében, amint jóságos atyai mosollyal nézi a karjában tartott kisfiút. (A szentimentális jelenet hatásából valamicskét tagadhatatlanul levon az a körülmény, hogy pontosan akkor, amikor a „szívet megindító fénykép” készült — Sztálin körülbelül tízmillió szovjet polgár lemészárlását rendelte el.) Vajon hol tart az úgynevezett kínai „Liberaliságosan világosak. Deng Xiaoping, helyettes miniszterelnök, aki a „liberalizálási” folyamat megindítója volt, néhány nappal ezelőtt, egy shanghaii tömeggyűlésen — többek között — a következőket mondta: — Azok a kínai polgárok, akik nyugatiakkal táncoltak és közben államtitkokat adtak el nekik, meg fognak bűnhődni és felelni fognak árulásukért. Nincs olyan „liberalizálási” folyamat a Kínai Népköztársaságban, amely ezt a magatartást megengedné. A kommunizmus változatlanul az egyetlen politikai rendszer, amelyben élni akarunk. Néhány kérdést érdemes feltennünk: azok a gépírónők és gyári munkások, akik esetenkint nyugati férfiakkal táncoltak, vajon „eladhattak” olyan államtitkokat, amelyeket a Central Intelligence Agency nem tudott volna? — Erősen kérdéses ezenkívül az is, hogy a kommunizmus az egyetlen olyan politikai rendszer, amelyben a kínai polgárok többsége „élni akar.” Nyugati politikai megfigyelők szerint a helyzet a következő: — Deng, a kínai liberalizálás atyja, alapjában véve, semmi olyat nem tett, ami meglepő. Deng, minden úgynevezett „liberalizálási” törekvés ellenére — habár a maoizmus ellensége, s amelyet egyáltalában nem indokolatlanul — korszerűtlennek tart, végső fokon és elvitathatatlanul kommunista. Amikor Deng felfedezte — a nyugati újságírók és diplomáciai hírmagyarázók szerint, — hogy a Mao-ellenes kampány kommunista-ellenes kampánnyal végződhet, meghátrált, mert nem ez volt az eredeti célja. A tömeggyűlésen adott magyarázat az államtitkok „eladásáról” szinte mulatságos. A jelenlegi kínai helyzet, mindenesetre egy nagyon érdekes tanulsággal szolgál a nyugati újságírók és a nyugati politikai hírmagyarázók számára és ez pedig a következő: — Semmit sem jelent az, hogy a kommunista vezetők időnként eljátszszák ezt a játékot a demokráciát illetően. Sztálin és Mao örökösei ma más eszközökkel dolgoznak, mint elődeik, a cél azonban semmiesetre sem a demokrácia. A Kínai Népköztársaság kétségtelenné tette ezt és alighanem sokkal őszintébben és nyíltabban, mint a Szovjetunió, amely álhumanista szólamokat játszik állandóan Nyugat felé. Mr. Pringle, a „Newsweek” utazó riportere, ezekkel a szavakkal távozott Pekingből: — Meg vagyok döbbenve, hogy a Kínai Népköztársaság feladta a liberalizmust. Mi magunk viszont őszintén meg vagyunk döbbenve azon, hogy Mr. Pringle megdöbbent egy olyan jelenségen, amely kezdettől fogva sem adott megdöbbenésre okot. Lehetséges, hogy Mr. Pringle alapjában véve bízott a kommunizmus demokráciájában? Viszont, ha ez így van, mi vagyunk őszintén megdöbbenve, hogy az amerikai újságírók nagy többsége bízik, vagy legalábbis úgy tesz, mintha bírta a kommunizmus liberalizálódásában. • — Ayatollah inflációja — írta az elmúlt héten egy párizsi napilap és a helyzet az, hogy ez a megjegyzés nem volt indokolatlan. Mindeddig úgy tudtuk, hogy Iránban egyetlen ayatollah (szent ember) van és ez Ruhollah Khomeini. Úgy éreztük, hogy ezzel Irán ayatollah-szükséglete teljes mértékben, sőt túlzott mértékben fedezve van. Az elmúlt héten azonban kiderült, hogy még egy ayatollah is él Iránban és ez Mahmoud Taleghani. Ayatollah Taleghani szinte serdülőkorú szent ember Khomeinivel szemben, tekintettel arra, hogy ayatollah Khomeini 78 éves és ayatollah Taleghani mindöszsze 72 esztendős. Ayatollah Taleghani, aki hirtelen a semmiségből materializálódott, kijelentette: Ayatollah Khomeini adminisztrációja azt jelenti, hogy Irán „lassan visszasülylyed” a diktatúrába és a deszpotizmusba.” Ezután a kijelentés után azonban bujkálnia kellett, mert ayatollah Khomeini kijelentette: ha megtalálja, kivégezteti, mert megjegyzése a diktatúrára és a deszpotizmusra vonatkozóan közönséges hazugság. Az más kérdés, hogy a „hivatalos” ajatollah fenyegetése a demokrácia bizonyítéka volt-e, mindenesetre azonban érdekes volt az, hogy az „újjászületett” Iránban — aránylag rövid idő alatt — már a szent emberek között is ellentétre került a sor. Ayatollah Taleghani viszont rövidesen bizonyságot tett arról, hogy nemcsak „szent ember’'le bölcs ember is. Taleghani néhány nap múlva elhagyta búvóhelyét és az állami televízió egyik hírközlő adásában, egy interjú alkalmával kijelentette: — Alázatosan elismerem, hogy tévedtem. Ayatollah Khomeini az iráni nép igazi vezetője, jótevője, szabadságának megtestesítője , akiben mindnyájunknak hinnünk kell. Taleghani ezután ismételten eltűnt a színről és ez érthető is: Iránban csak egyetlen szent embernek van helye és ez a legszentebb ember, ajatollah Ruhollah Khomeini. Az igazi szent ember helyzete azonban ennek ellenére sem könnyű. Külügyminisztere Karim Sanjabi lemondott, tiltakozásul az ellen, amit a „kormányban lévő eszmei és gyakorlati zűrzavarnak” nevezett. A külügyminiszter ilyen módon fogalmazta meg azt, hogy a Khomeini-adminisztrációban ezreket gyilkolnak meg és végeznek ki, olyan „bírósági tárgyalások” után, amelyek Sztálin bíróságainak is becsületére válnának. Mr. Sanjabi 75 éves — az iráni forradalmat, érdekes módon aggastyánok vezetik — és a forradalmat ellenzők többsége általában fiatal ember, negyven esztendős, vagy annál is fiatalabb. Sanjabi egyideig nyíltan a második számú szent ember Taleghani mellé csatlakozott, nem sokkal később azonban visszavonult, mert jelenleg, ha valaki Iránban nem csatlakozik a „legszentebb emberhez” ayatollah Khomeini mellé, könnyen Allah paradicsomában találhatja magát, a serbet és a frissítő gyümölcsök mellett. Mehdi Bazargan miniszterelnök helyzete sem könnyű és a külügyminiszter lemondása nem tette helyzetét könnyebbé. Az igazság- Ügyminiszter is lemondott és a munkaügyi miniszter is kijelentette, hogy csak „ideiglenesen” marad hivatalában. Nem lehet kétség afelől, hogy a Bazaragan-kormány még saját ellenzékével szemben is tehetetlen. A kormányválság tagadhatatlan annak a nyilatkozatnak a fényében, amelyet nemrégiben Ibrahim Yazdi, helyettes miniszterelnök tett: — Keménykezűbb emberekre van szükségünk ahhoz, hogy a jelenlegi problémákat megoldjuk. Ez a megnyilatkozás kétségtelenül anynyit jelent, hogy Bazargannál keménykezűbb emberekre lenne szükség. Nyílt titok Iránban, hogy az ajatollah kedvenc politikusa Yahdi, akinek veje jelenleg Amerikában Irán diplomáciai küldöttségének ügyvezető igazgatója. Yahdi szerint mindazok, akiket kivégeztek Iránban, kémek, szabotőrök és árulók. A kifejezés félelmetesen ismerős: a sztálinisták ugyanezt a kifejezést használták tömeggyilkosságaik alkalmával. S mi lesz Irán jövője? Az országot jelenleg néhány ostoba szenilis aggastyán vezeti, akiknek egyike sem tudja, hogy valójában a szovjet kémelhárító szervezet akaratlan bábja.. Allah, il Allah, Allah Akbar ... • Más íze van a csóknak ma, mint akárcsak tíz évvel ezelőtt is. A nemek közti kapcsolat jelentős mértékben változik az évek folyamán és a csók íze a férfiak és a nők számára is egyre keserűbb. Az egyik leglényegesebb és utat nyitó bírósági döntés a közelmúltban történt Lee Marvin, az ismert amerikai Oscar-díjas jellemszínész és egykori barátnője, Michelle Trioré között. Michelle később Marvinra változtatta nevét, ez azonban semmit sem jelent: mindenki úgy hívja magát Amerikában, ahogyan akarja. Michelle hat évig élt együtt Marvinnal és amikor a románc véget ért, az egykor csinos pincérnő azt követelte, hogy fele illeti meg annak az összegnek, amelyet együttélésük alatt Lee keresett. Ez a „fél” Michelle bírósághoz benyújtott keresete szerint 1,8 millió dollár. A bíró végülis 104.000 dollárt ítélt meg Michellenek. Indokolásában kijelentette: Ez nem „kártérítés”, hanem rehabilitációs pénz, azért, hogy Michelle meg tudjon élni addig, amíg valamilyen szakmát kitanul és elhelyezkedik. A dolog érdekessége nem az, hogy Michelle Tripla sokkal kevesebbet kapott, mint amenynyit követelt, hanem az, hogy ügyével egyáltalán foglalkozott a bíróság. Ma már az amerikai bíróságok véleménye az, hogy egy házasság nélkül együttélő pár ügyét ugyanúgy kell kezelni, mintha házasságban éltek volna együtt. A jogi indokolás maga is rendkívül érdekes. A Californiai Legfelsőbb Bíróság előtt a házasság nélkül együttélő pár esetében a nőt ugyanolyan jogok illetik meg, mintha házasságban éltek volna együtt, két feltétellel: közös bankszámlájuknak kell lenni és a nyilvánosság előtt általában Mr. és Mrs.-nek kell magukat nevezniük. Michelle egyik feltételt sem tudta bizonyítani, ezért nem kapta Lee hat évi jövedelmének a felét. A nemek közötti kapcsolat — házasságban és házasságon kívül is — megváltozott. Három olyan amerikai állam van, amelyekben a feleség (sőt a férj is) bírósági eljárást indíthat azon a címen, hogy házastársa erőszakot követett el rajta. A US Legfelsőbb Bírósága nemrégiben azt az elvi jelentőségű határozatot hozta, hogy adott esetben, az elvált házastársak pénzügyi körül- ményeit figyelembe véve, nem a feleség, hanem a férj jogosult tartásdíjra. Számos amerikai államban újrafogalmazták a nemi erőszakra vonatkozó büntetőjogi törvényt és ezekben az államokban az áldozatot a vádlott védőügyvédje nem vetheti alá keresztkérdéseknek. (Talán csak egy nyugtalanító van ebben az enyhítésben és ez pedig a következő: Statisztikai adatok szerint egyedül California államban kiderült, hogy a nemi erőszak elkövetéséért bíróság elé állított férfiak 28 százaléka ártatlan és a feljelentés a nő részéről hosszú műve volt. (Tehát tanácsos a férfiaknak a kétesértékű „hölgyeket” tisztes távolságban tartani.) A nők ebben a küzdelemben gyakran veszítenek és egyes bírósági döntések következtében a jelenleginél hátrányosabb helyzetbe kerülnek, tény azonban az, hogy a nemi megkülönböztetést és előítéletet a bíróságok ma szigorúbban kezelik és komolyabban veszik, mint például 10 esztendővel ezelőtt — mondta az újságíróknak Barbara Babcock, helyettes igazságügyminiszter. • Az utóbbi hetekben számos vita történt arról, hogy Nyugat-Németország balra tartó, és egy szovjet szövetség és szorosabb együttműködés érdekében, hajlandó-e elhagyni a Nyugatot és hajlandó-e ennek érdekében megválni a NATO-tól? Ezzel kapcsolatban talán nem érdektelen, röviden összefoglalva, idézniTheo Sommer, a „Die Zeit” nevű nyugatnémet politikai folyóirat főszerkesztőjének a véleményét: — Egyetlen szó sem igaz azokból az állításokból, amelyek a nyugati sajtóban napvilágot láttak: nem igaz az, hogy Nyugat-Németország el akarja hagyni a NATO-t, nem igaz az sem, hogy Helmut Schmidt kancellár „ki akarja játszani” Brezsnyevet, Jimmy Carter ellen. Az igazság az, hogy miután Amerika és Kína között diplomáciai kapcsolat létesült, Brezsnyev szívesen látná, ha ennek ellensúlyozására maga mellett tudhatná Nyugat-Németországot. Erre vonatkozóan azonban komoly, kísérletet sem tett, mert Brezsnyev, aki reálpolitikus, tisztában van azzal, hogy minden ilyen kísérlet reménytelen. — Ugyanekkor, viszont nem vitás az, hogy a nyugatnémet kancellár a legteljesebb mértékben kiábrándult Jimmy Carter külpolitikájából — ha ilyesmi egyáltalában létezik. Ennek ellenére, Bonn-nak eszeágában sincs elhagynia a Nyugatot egy estleges szovjet szövetségért. Valamikor, izzó kérdés nem annyira jelentős a nyugatnémetek számára, mert ha nehezen is, de tudomásul vette azt, hogy a két Németország egyesítésére — legalábbis, a közeljövőben — nem kerülhet sor. Minden nyugatnémet polgár tisztában van azzal, hogy ha Bonn valamikor is szembefordulna a Nyugattal és a Szovjetunióhoz csatlakoznék, ki lenne szolgáltatva a Kremlnek. — A nyugatnémeteket egy úgynevezett politikai semlegesítés sem csábítja, mert tudják, hogy mit jelent szovjet támogatással „semlegesnek” lenni. Javaslatom mindenki számára az, hogy ne vegye figyelembe ezeket az indokolatlan híreszteléseket. Nyugat-Németország tudja, hogy melyik táborban van a helye. A Kreml nem titkolta, hogy mi a véleménye és magatartása egy olyan helyzetben, amikor egy ország a Szovjetunió érdekszférájába tartozik. Elég, ha csak a magyar a keletnémet, és csehszlovák felkelésekre emlékezünk. Nyugat-Németország szilárdan a nyugati táborba tartozik és ezen az sem változtat, ha Helmut Schmidt és Leonid Brezsnyev, időnkénti találkozásaik alkalmával még mosolyognak is egymásra. Hírek és képek a nagyvilágból... Balról jobbra: Sanjabi, lemondott iráni külügyminiszter, ayatollah Taleghani, ayatollah Khomeini Michelle Triola és Lee Marvin, boldogabb időkben zárás”? A jelek nem túlLeonid Brezsnyev és Helmut Schmidt 1978-ban, Bonnban. . . A mosoly nem jelent semmit — állítja a „Die Zeit főszerkesztője Shanghaiban a katonaság szétoszlat egy kormányellenes tüntetést. A kínai liberalizálási kísérlet végetért