Chicago és Környéke, 1981 (1-52. szám)
1981-10-17 / 43. (42.) szám
ue, it. óa 40 g-1Z-k, állt am és 37 rs-ij j.9 r-11 aeejl ió 0- 1 1- IZ is i. is n jtt 1-íit. Tollas Tibor: Lojalitás ■ de kivel? „Milyen hasznos lenne a szó, ha nem arra szolgálna, hogy gondolatainkat vele eltakarjuk." (Talleyrand) Unalomig halljuk ezt a szót „lojalitás,” amit az anyaországgal való kapcsolat előfeltételéül ír elő részünkre a budapesti Magyarok Világszövetsége és alvállalata, az Anyanyelvi Konferencia-mozgalom. Ezt a lojalitást mindkét fél másként értelmezi. A külföldi magyarság, (főleg az itt felnőtt fiatalok) a magyar néppel való lojalitásra gondol, míg a Világszövetség a rendszerrel való lojalitást érti rajta. Gosztonyi János, művelődési miniszterhelyettes, a Világszövetség főtitkára, évekkel ezelőtt megírta a Magyar Hírekben: „Nekünk tulajdonképpen egy célunk van... az anyanyelvi mozgalomban, a magyar kultúra közös ápolása útján alakuljon ki tisztességes emberi lojalitás a mai Magyarország, a Magyar Népköztársaság iránt.” Ezt az idei, Pécsett megrendezett, tízéves jubileumi konferenciával kapcsolatban megtoldotta ezzel: „Amit végzünk, politikai munka, nemcsak kulturális...” (Magyar Hírek, 1981. febr. 15.) Az otthoni pártfunkcionárius kijelentése tisztázza a fogalmakat, ezzel azonban nehéz helyzetbe hozta a külföldi „nyelvészek” szokásos érvelését, ők ugyanis bírálatunkat „rosszindulatnak” vagy „ismerethiánynak” könyvelték el. A politikai emigráció munkájában való részvételt mindig a „kultúrára” hivatkozva tagadták meg s most óhatatlanul a magyar népet elnyomó diktatúrával kötöttek politikai „koalíciót.” A rendszer már régebben fölmérte, amit a nemzedékváltással kapcsolatban Gombos Gyula így fogalmazott meg: „Az emigráns magatartás nem örökíthető át apákról fiakra, egyik nemzedékről a másikra... Az emigráns apák fiai és leányai már nem emigránsok... Hiányzik belőlük... az üldözöttség emléke... a haza elhagyásának fájdalma... Az emigráns utódai mindezt... tudhatják, de ez ismeret csupán, nem élmény eredetű... Ezért nem lehet az emigráns magatartást átörökíteni.” A külföldön felnőtt, vagy itt született nemzedék és az óhaza kapcsolatát tehát nekünk más mércével kell mérnünk, hiszen mások az adottságok. A szellemi hazával való azonosulás, elsősorban nem származás, hanem nevelés és belső igény kérdése, amint azt Juhász László kifejtette. Gyermekeinknek a nyelv tökéletesítéséhez, a népi kultúra, az otthoni táj megismeréséhez — a vízumkérelmen kívül — nincs szükségük hivatalosan rendezett nyaraló táborokra, különösen ha ennek politikai ára is van. A külhoni fiatalság magyarságtudata sokkal inkább erősíthető rokoni körben, semmint az említett táborokban, vagy „jól átgondolt” országjárásokon, parlamenti fogadásokon, vagy akár az Anyanyelvi konferencia tankönyvein keresztül, ahol már 1848-ban végződik a történelem. Nem kívánhatunk e hazalátogatóktól olyan nyilatkozatokat, melyek miatt a rendszer megtorlással élhet, de kötelességünk arra figyelmeztetni a konferenciázókat, hogy könnyen a rendszer kiszolgálóivá válhatnak. Makkai Ádám, a Csircaffóban élő költő és nyelvész, néhány évvel ezelőtt a Kanadai Magyarságban őszintén megírta csalódását: „Mindaz a türelem, reménykedés ... bárgyú jóindulat, amivel mi, akkor még fiatalabbak — néztük Lőrinczet és az Anyanyelvi Konferenciákat, a legmélyebb felháborodásba válthatott csak át. Négy utam alatt meggyőződhettem... hogy azok, akik hatalmon vannak, akár az irodalomban, akár a nyelvészetben, nem mondanak, mert nem mondhatnak igazat.” Mezei András, otthoni költő ezt írja: Hazug ajkán az ál-igazság. Igaz ajkán az ál-hazugság. Csoóri Sándor New York-ban elmondott március 15-i beszédében a nyugati magyarság és az otthon kapcsolatát így fogalmazza meg: „Az amerikai magyarság viselkedése, kultúrája, s közvetítő képessége már önmagában is diplomáciai viszony.” Majd idézi Mészöly Miklós, otthoni írónak a Pécsett megjelenő Jelenkorban, amerikai körútjával kapcsolatos cikkéből: „A világ minden pontján vannak—és kell legyenek — minden nézetkülönbségen túlmutató, osztatlan magyar érdekek... Egy biztos: Távlatilag végképp semmire se vezet, ha különböző kapcsolatunkban— burkoltan, vagy kevésbé burkoltan—tetté és előfeltétellé teszszük a szemléleti, ideológiai felzárkózás reklámértékű mímelését.” E „reklámértékű” kapcsolatnak riasztó példáiról olvashattunk az utóbbi időben. A Magyar Hírek 1981. márc. 21-i számában Szántó Miklós azt írja: „A Bar-,tók-évforduló megünneplésére szerte a világon készülnek egyesületeink.” Az ,n’ betű bizonyára nem elírás. Sőt inkább hivalgás, hogy lám odakint is közösen alapított egyesületek működnek már — Budapest irányításával! így aztán érthető, miért hívta meg a New York-i március 15-i ünnepség „lojális” rendezősége díszvendégül a Magyar Népköztársaság követségének vezetőit. Lehet-e hitvallást tenni a 48-as szabadságeszmék mellett s ugyanakkor a márciusi és októberi szabadságeszmék eltiprói s azok képviselői felé lojalitást tanúsítani? Lehet-e fából vaskarika? Úgy látszik lehet! Mert pl. Európa több városában maguk a követségek is rendeznek márciusi ünnepséget, melyet otthon ma sem lehet megtartani. S akad hozzá közönség, nem is kevés! Gosztonyi János említett beszámolójából megtudjuk például: „Új színfoltot jelentenek az Olaszországban létrejött egyesületek. Létrehozóik főként konzuliútleveles magyar feleségek.” Ausztrália fővárosában Canberrában a rendszer iránti lojalitás odáig buzgólkodott a Magyar Klubban, hogy a követség vezetőit, mint „dísztagokat” oklevéllel tüntették ki. A felháborodott tagok később leváltották a klub vezetőségét. ►" Hasonló eseteket bőven idézhetnénk, de célünk nem a negatívumok bemutatása és kipellengérezése, hanem a fogalmak tisztázása. Ide tartozik az a cikk is, mely az Anyanyelvi Konferencia Védnökségének Tájékoztatójában, a „Nyelvünk és kultúránkéban jelent meg s melyet egy fiatal amerikai magyar házaspár (régi barátaim) írt. A férj történész, amerikai egyetemi ösztöndíjjal több évet töltött Budapesten, felesége is ott doktorált. Viszszatérve az USA-ba továbbra is részt vettek az emigráció életében. Megdöbbenve olvastam tőlük a fent említett kiadványban ezeket a sorokat: „1977-ben úgy éreztük, hogy el kell mennünk a III. Anyanyelvi Konferenciára... Azt már kezdettől fogva tudtuk, hogy a humanisztika valamelyik területén működő szakember nem zárkózhat el attól az országtól, melynek kultúráját, irodalmát, történelmét és népét tanulmányozza. De ezen túlmenően is helytelennek tartottuk és tartjuk azt a magatartást, amely viszszautasítja az anyanemzet kinyújtott karját.” Mindezt azok írják, akik nem néhány hetes balatoni nyaralásra utaztak haza, s akiknek alkalmuk nyílt nemcsak turistaszemmel nézni a hazai életet. Mi ez? Kötelező dolgozat? Túlteljesített hűségnyilatkozat? — Bár később egy mondattal elismerik, hogy az otthoni anyanyelvi mozgalomba való bekapcsolódás nélkül is lehet eredményes munkát végezni, ahogyan ezt néhány amerikai magyar központban fennálló iskolák, vagy a Cserkész Szövetség értékes munkája bizonyít- ja, mégis megvan a veszélye, hogy az „elzárkózás,” a „szellemi elszigeteltség” végülis a fiatalban természetellenes lelkiállapotot teremt. „A mai Magyarországot teljesen visszautasító magatartás” — írják — a fiatalokat magyarságuk teljes megtagadásához vezeti, vagy ha nem, akkor pedig egy soha nem volt, soha nem lesz Magyarország képét oltja beléjük.” Ez a gondolatmenet olcsó szemfényvesztés, vagy inkább logikai bukfenc. Egyrészt azért, mert a hétvégi iskolákban tanulók s a cserkészek zöme már az Anyanyelvi Konferenciák előtt is hazajárt. Igaz, hogy szüleik pénzén rokonokhoz mentek, és nem kedvezményes, vagy ingyenes propaganda tanfolyamokra, így bizonyára több nyelv- és helyzetismeretet, magyarságtudatot kaptak, mint Boldizsár Ivánéktól. Másrészt „elzárkózáshoz, szellemi elszigeteltséghez és természetellenes lelkiállapothoz” éppen az vezet, ha valaki nem a tiszta forrásnál, hanem mérgezett kutaknál oltja gyermekeinek szóráját. A konferenciákon ugyanis a megszállókat „népünk barátainak,” a diktatúrát „demokráciának,” szüleiket „fasisztáknak” vagy „ellenforradalmároknak” mondják, ahol hiányzik a nemzeti önismeretre való nevelés és a közelmúlt történelmét elhallgatják, vagy csak torzítva ismerhetik meg azok a fiatalok is, akik otthon születtek. Így kerülnek aztán a külföldön született gyermekek „természetellenes lelkiállapotba,” és értetlenül kérdezhetik szüleiktől: Miért jöttetek ki? Fonák eset, hogy éppen a Művelődési Minisztérium (melynek miniszterhelyettese, Gosztonyi János, az Anya-, nyelvi Konferenciák egyik főszereplője) tiltotta be idén március 14- én a lakiteleki Fiatal írók Körét! Vajon, akadt-e a konferenciákra járó külföldiek közül akárcsak egy is, aki tiltakozott volna az ellen? Arról azonban olvastunk (Magyar Hírek, 1981. május 30), hogy Gosztonyi háromhetes amerikai körútja során kiemelte a Bloomington-i (Sinor Dénes) és az Amerikai Magyar Népszava, a Szabadság, az Amerikai Magyar Szó c. lapok, valamint az ITT-OTT Baráti Társaság tagjaival folytatott „jó beszélgetéseit.” Gombos Gyula találóban írta idézett cikkében: „Konferenciákon még soha, semmilyen anyanyelvet nem mentettek meg... Az Anyanyelvi Konferencia fokozatosan alakult át olyan intézménnyé, melynek révén a magyar kormányzat kapcsolatot igyekszik teremteni... nyugaton élő magyar egyénekkel és csoportokkal. S a célja az, hogy maga iránt lojálissá tegye a magyarokat... mégis, pusztán tisztánlátás végett, azért érdemes szemügyre venni az így felkínált együttműködés szerkezetét. Az egyik fél, a magyar kormányzat, a hatalom dolgában teljesen birtokon belül van, a másik fél, a nyugati magyar, teljesen birtokon kívül. S mivel az ügy politikától semmiképp sem mentesíthető, mindig csak az történhet, amit a birtokon belüli „ jónak lát és akar.”A cikket író amerikai házaspár az anyanyelvi mozgalom „kimagasló eredményének” látja az „összmagyarság” gondolatának felkarolását. Ez azonban már csak azért is üres jelszó, hiszen köztudomású, hogy a „Világszövetség” csak a nyugati magyarságot kívánja beszervezni, viszont a szomszédos országokban élő, több millió honfitársunkat, nyelvéért és magyarságtudatáért — sőt fönnmaradásáért! — folytatott, harcában, már több, mint három évtizede magára hagyja. Miután azonban az emigráció kritikája az Anyanyelvi Konferenciát ezen a ponton bírálta leginkább, az utóbbi időben néhány szomszéd állambeli pedagógust is meghívtak a konferenciára. Ezek azonban semmiféle kritikát nem gyakorolhattak hazájukkal szemben, hiszen oda vissza kellett térniük, így a személyes beszélgetésekben is tartózkodóak voltak, mivel nem tudták, kivel állnak szemben. Különben az anyanyelvi mozgalom még tankönyveket sem küldött kisebbségi területekre. Bár az is igaz, amit Kunszabó Ferenc otthoni író mond: ,,Történelmi könyveink majdnem annyi rosszat állítottak múltunkról, mint a román történészek.” De a külföldi és otthoni nyelvészek által „közösen” kiadott tankönyvek se sokkal különbek, minthogy pl. meg sem említik Trianont, a legutóbbi olvasókönyvünkhöz mellékelt térképen pedig csak idegen nevükön szerepelnek határon túli városaink és még zárójelben sem tüntetik fel a magyar neveket. Az Anyanyelvi Konferenciákkal szembeni „visszautasító magatartás” tehát indokolt és józan mérlegelés eredménye. Ez a mindenkori elnyomással szembeszegülő „visszautasító magatartás,” az évszázados, sokszor reménytelen harc vállalása tartotta és tartja fenn a nemzetet a „soha nem volt és soha nem lesz ország” eszméjével. Illyés Gyula „Haza a magasban” című verse is erről beszél. Illyés Gyula a jelenben is a „dörömbölést” ajálja magatartásképpen a hatalommal szemben és nem a hátsó ajtókon való kopogtatást. Az emigráció intézményei, egyesületei idővel sokak szemében anakronizmussá, üres formává válhatnak, de a célkitűzések, az elbukott szabadság visszaszerzése és az azon való munkálkodás soha nem évülhet és nem lankadhat el. Fiainkat akkor kergetjük „álomvilágba,” ha a mai politikai helyzetet véglegesnek fogadjuk el és nem veszünk tudomást az otthoni szellemi élet bátor harcáról a hatalom ellen. Ha ezt a kettősséget megértik fiataljaink, megértik azt is, miért nem lehetett Magyarország a szülőföldjük, s megtalálják az utat, hogy hazájukon miképpen segíthetnek idekinn, miképpen adhatnak reményt hazai társaiknak és a kisebbségben élő magyarságnak egyaránt. Csak a valóságos helyzet ismeretében választhatnak helyesen: kivel legyenek lojálisak, a hatalommal-e, vagy a néppel? Mert ez a kérdés veleje! így válhatnak csak az elnyomottak szószólóivá a nagyvilágban, így lesz a külföldön felnőtt fiatal nemcsak nyelvében, de szívében is hű a nemzethez. Akkor volt értelme kimenekülé seinknek és lesz folytatása munkánknak. Ezt a magatartást várja el az otthoni szellemi ellenzék is, mely néhány éve már felbontotta, a levert forradalom utáni dermedtségben kötött íratlan kiegyezését a hatalommal és nyíltan színre lépett! A Bibó Emlékkönyv 76 írójának dokumentuma leszögezi: „A jogtalanság mértékét nem csökkenti, tartalmát, lényegét nem változtatja a 25 éves látszatliberalizálódás, az életszínvonal viszonylagos emelkedése, ez ugyanis csak elodázza a szükségszerű összeomlást.” Míg az otthoni értelmiség legjava a sorskérdések agyonhallgatása, a zuhanó születési statisztikák, a kisebbségben élő magyarság leírása, a történelmi tudat felszámolása miatt emel vádat a rendszer ellen — melyet „illegitimnek” minősít — addig a külföldi magyarok egy része, saját maguk és gyermekeik számára magyarságtudatuk táplálását a rendszer hivatalos szerveitől és népidegen vezetőitől várja, és lojalitásukkal a rendszer legitimitását ismeri el. Önként mondanak le a kritika jogáról, melyet idekint szabadon gyakorolhatnának, míg a hazaiak ezt otthon, veszélyeztetett helyzetükben is, megteszik. Hogy a szellemi szubverziót az utóbbi időben a rendszer már rendőrségileg is gyakorolja, erről Saáry Éva a Kanadai Magyarságban ad ízelítőt. Amint írja ki legutóbbi látogatása so■ rán őt a rendőrségen lefolyt baráti beszélgetésben a rendőrtiszt hol hízelgéssel, hol meg bur■ kelt fenyegetéssel két célra igyekezett megnyerni: 1. Ne foglalkozzon odakint 56-tal, 2. Működjön együtt a Magyarok Világszövetségével. Bizonyára nem ő az egyetlen, akit ilyen válaszút elé állítottak. De egyetlen, aki ezt meg merte írni. Ma már ott tartunk, hogy amit a rendszer diplomatáival nem tud elérni, azt „lojális”, társutasokkal végezteti el. Ennek kirívó példája az Anyanyelvi Konferenciák egyik buzgó résztvevője, az USA-ban élő Haraszti Sándor baptiszta lelkész esete. A nagytiszteletű úr idén február 27-én Washingtonban, mint a State Departmentbe meghívott emigráns küldöttség, tagja, nem állotta „Kádár Jánosnak, a Forradalom árulójának, mint tiszteletben álló államférfinak, Amerikába való meghívását” javasolni. (Idézet a Szabadságharcos Világszöv. tiltakozó leveléből.) Ugyanezt szorgalmazta már néhány évvel ezelőtt a cikket író házaspár egyik tagja is! Vajon ez is a „magyar kultúra” és az „édes anyanyelv” művelődéséhez tartozik? Dönteni kell tehát mindnyájunknak lelkiismeretünk előtt: kivel vagyunk lojálisak? A Magyar Októbert eltipró hatalommal, vagy a mártírokkal, Nagy Imrével és a névtelen halottakkal? A rendszert ma is kiszolgáló, országon belül vagy kívüli társ-'. utasokkal, vagy a Bibó eszmei örökségét valló ellenzékkel? Mindezt, úgy érzem, mi. meg kellett írnunk Öt- tvenhat negyedszázados• évfordulójának küszö-ébén, amikor a forrada- '• lom tanúi lassan élné-1; múlnak és a helyükbe lé- ■; pő fiatalok más-más’ utat keresnek. Mert a hatalom reklámozott/ útjain kívül igenis lé- '■ teznek messzebbre vi- '■ vő,' más utak „fától- fáig” vivő ösvények is, és melyeken keresztül' az otthoni, a kisebbségi [ és a szétszórtságban élő magyarság nagy része megtalálja egymás ’ kezét és helyzet adta feladatát. Róluk ugyan kevesebbet hallunk, mert nem törekednek a hangos, de annál kéntesebb sikerekre. Ők csendben szövik az ősz iszetartozás szálait, hogy mint a vérerek , kössék össze a szétdara-bolt testrészeket. Útravalóul Héra Zoltán otthoni költő „Kinek?” c. versének egy strófája: „Mindenki hallgat. Csak Arany úr ír. — Kinek Írsz Arany? — — Írok a Csonka-toronynak, írok a rombástyák böregereinek, a fiastyák csibéinek. És nektek, akik még nem hiszitek, hogy ez a baj is tovább áll, elillan, mint a török árom, eltűnik, mint egy sáskajárás!" ?? fi) NÉGY NYELVEN A MAGYAR SZABADSÁGÉRT! 1: ■., IV . NEMZETŐR , MEGJELENIK HAVONTA Kiadóhivatal, 8 München M Puatt. 70. Oatmaasr Felelőszerkesztő és kiadd: KECSKÉSZ-TOLLAS TIBOR Lapunk az 1848-as alapítású Nemzetőr utóda, az emigráció egyetlen olyan sajtóorgánuma, mely a magyar számon kívül három világnyelven, angolul, németül és franciául több mint két évtizede a legnagyobb anyagi nehézségek ellenére is rendszeresen megjelenik. 94 országban igyekszik ébrentartani a Kárpát-medencében élő magyarság emberi, nemzeti kisebbségi jogainak ügyét. A történelem tanítása, az emigrációk tanulsága, hogy idekint nem magunkat, hanem a külföldet kell meggyőznünk igazságunkról. Ezért van szükség világnyelveken megjelenő magyar sajtóra és könyvre, így dolgoztak félévszázaddal ezelőtt Benesék és Masarykék Pittsburghban és nem kis eredménnyel. . . , Idegen nyelvű kiadványaink zömét tiszteletpéldányként küldjük szét a szabad világ politikusainak, íróinak, tudósainak, szervezeteinek és sajtójának. Rajtuk keresztül nyerünk új és új barátokat a magyar szabadság ügyének. Az elmúlt 23 év során közel 1500 cikkünket vette át a világsajtó. Ezért kérjük azokat, akik anyagilag megtehetik: Rendeljék meg a lapot. Évi előfizetés légipostán $ 16.00. 2. Pártoló-tagok évi adománya: $ 30.00 (személyi csekken is beküldhető) A pártoló-tagok a magyar számon kívül a kívánt idegen nyelvű számot is díjtalanul kapják. Minden pártolónknak igazoló lapot küldünk, melyben évenkint a beküldött adomány összegét beragasztható emlékbélyeggel nyugtázzuk. Belépek a Nemzetőr előfizető, vagy pártoló tagjainak sorába. Név: (vagy szervezet neve). Cím:..................................... Chicagói képviselőnk és terjesztőnk: báró Pongrácz Cili 8333 N. Mango St. Morton Grove ul. 60053 7. oldal Dunai Ákos írja az Anyanyelvi Konferenciáról A nagy csinnadrattával beharangozott IV. anyanyelvi konferencián megjelent a külföldön élő „haladók,” baloldaliak, bolsikkal parolázók, ideológiai szédelgők színe-java. Ott tündököltek régi ismerőseink, de a kommunista rendezésű panoptikumban kiállították azokat is, akikben mostanában támadt föl a honfibú, s csak azóta „érzik szívügyüknek a magyar nyelvet és kultúrát, mióta osztályon fölüli éttermekben lehet vedelni a tokaji aszút a népi demokrácia kontójára. De vajon fölfigyeltünk-e már arra, hogy ebben a gyászos emigráns ármádiában — amelyik a kommunisták költségén Budapesten, Debrecenben, Pécsett, itt-ott órabérben aggódik a magyar nyelvért és teljes ellátásért tartja azt szívügyének — egyetlen jobboldali magyar sincs? Vajon miért? Bennünket nem érdekel az anyanyelv és a kultúra? Dehogynem! Csak éppen azt tartjuk, hogy ha eddig megvoltunk, akkor ezután is csak elmakogunk valahogyan magyarul, a kommunisták segítsége nélkül is. Katolikus Magyarok Vasárnapja 11 Performa death-defying act. Stop smoking. Highland Park-i (111.) otthonunkba bentlakó házvezetőnőt keresünk. Heti 6 (esetleg 5 napos) állás. Szép szoba, T.V., kellemes munkakörülmények. Fizetés megegyezés szerint. Minimális angol nyelvtudás szükséges, miután csak angolul beszélünk. A telefonhívásokat kérjük a szerkesztőségbe este 8 után. Tel: (312) 989- 8242. (42) Házvezetőnőt keresünk! Bentlakó házvezetőnőt keresünk két iskolás gyermek mellé Houstonba. (Texas) Külön szoba, színes televízió, házaspár is megfelel. A repülőjegyet Hustonig fizetjük. Hívjon collect. Tel: (713)991-3812 nappal. (713) 482-5422 este. (44) FRENCH & B CONTINENTAL, CUISINE Enjoy our famous “Duckling Párisién Flambe” LUNCHEON DINNER COCKTAILS 696 W. North Ave., (at RL 83) Elmhurst 279-3310 Closed Mondays FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! HALLGASSA! Chicago és középnyugat magyar hangját 1930 óta fennálló Amerikai Magyar Broadcast műsorát szombat reggel 8 órától WMB FM 97 Mc. rádióállomásról a Standard Olaj épület márvány tornyáról. KOVÁCH J. Ferenc igazgató 9016 Cottage Grove Chicago, 111. 60619 Tel: 874-2244