Chicago és környéke, 1983 (1-53. szám)
1983-10-15 / 42. szám
Elérkezett-e az ideje annak, hogy Reagan lelépjen? A múlt héten ilusztris vendég kommentátorral töltöttük ki ezt a helyet. Andropov eexelenciájanak adtuk át a szót. Választásunkat a rákövet-kező hétvég igazolta: Az egész világ azt vitatta, mit mondott és miért Moszkva jelenlegi ura? ! A kísérlet, — vendég-kommentátor választása, — olyan sikernek bizonyult, hogy ezen a héten ugyanezzel próbálkozunk. Két véleményt közlünk, s egyik sem a miénk. De mindkettőt bevezetővel és futóhanggal láttuk el. E hetivendég-kommentátoraink ugyanarról a témáról értekeznek: ,,Ideje-e annak, hogy Amerika 40. elnöke, Ronald Reagan nyugalomba vonuljon?” . Időrendi sorrendben az első ilyen vélekedés a New York Times korábbi szerkesztője John Oakes tollából jelent meg, — történetesen ugyanazon a napon, szeptember utolsó szerdáján amikor Andropov kirohanását részletesen leközölte a New York Times. Andropov szavait a vezércikk-oldalon követte Mr. Oakes vélekedése. Ez természetesen a véletlen összjátéka volt, de a két cikket végigolvasva úgy tűnt előttünk, mint hogy ha Andropov epés beszédére Oakes adna azonnali választ. Az olvasót most egy kis játékra késztetjük. Vegye elő ismét Andropov kommentárét, tekintsen bele, azután olvassa végig Oakes úr véleményét. Reagan háborúba sodródik Az ENSZ-ben elmondott beszéde annyira különbözött mindattól ami három esztendős kormányzatát jellemzi, hogy az ember önkéntelenül ezt kérdezi önmagától: „Mi történt vele? Megszállta a Szentlélek? Born Again Christian lett belőle?” A magyarázat valószínűleg más. Ahogy közeledik az elnökválasztás úgy télják, taszigálják tanácsadói az elnököt a „halk retorika irányába”. Reagan bunkót ajánl minden egyes probléma megoldására és ez annyi amerikait döbbent meg és tölt el félelemmel, hogy környezete most tanácsosnak véli tompítani az ijesztő benyomást. Bármi legyen is a valóság, Reagan most kimondotta: „Nukleáris háborút nem lehet megnyerni, egy ilyen háborút nem szabad megvívni!” Igen ám, de Reagan nukleáris politikája nem különbözik az oroszokétól, mindketten a fölényre törekszenek ami csakis a nukleáris összecsapáshoz vezethet. Reagan nem fél egy ilyen háború veszéseitől, egyedül a béke az amiért nem hajlandó kockázatot vállalni. Amint ezt az elmúlt hetek során egyre világosabban kimutatta cselekedeteivel, Mr. Reagan intellektuális és vérmérséklet terén alkalmatlan arra, hogy észszerű külpolitikát kövessen, sőt mi több olyat amelynek törvényes alapja van! . Mivel támasztja alá a cikkíró súlyos vádjait? Szakítsuk itt meg, — a tömörítés kedvéért, John Oakes cikkét. — Amíg majdnem minden liberális kollégája dicsérte Reagan „mértéktartó válaszát” a délkoreai gép lelövése után, Oakes túl soknak és törvénytelennek találta Reagan cselekedeteit. Mit? Adjuk át ismét John Oakesnek a szót: „Azt, hogy hallgatólagosan bátorította New York és New Jersey államok kormányzóit, hogy ezek ne engedélyezzék az Aeroflot leszállását repülőtereiken. És amikor ezt a törvénytelen cselekedetet Jean Kirkpatrick ENSz fődelegátus és az ő papagály-szerűen utánzó helyettese, Charles Lichtenstein még tetézték azzal, hogy az ENSz tagjait sértegették és az USA területéről való távozásra bíztatták őket. Reagan ahelyett, hogy reájuk cáfolt volna, még ráduplázott! A külpolitika más aspektusaiban is Reagan elnök bebizonyította, hogy nem tiszteli a törvényt, az emberi jogokat, a polgári szabadságjogokat és fittyet hány még a józan észnek is. A Szovjetunió paranoiás cselekedete, a délkoreai gép lelövetése logikusan azt sejttetik, hogy bármi ami a nukleáris egyensúlyt veszélyezteti, az csak növeli a valószínűségét annak, hogy az oroszok rajtaütésszerű nukleáris támadást hajtsanak végre az Egyesült Államok ellen és így vegyék elejét annak, hogy Amerika ugyanezt tegye ellenük. És mégis a Reagan kormány felhasználta a délkoreai gépincidenst arra, hogy keresztül hajtsa az MX-rakétákat és egyéb nukleáris fegyvereket a kongresszuson. Ezek mind megbontják a nukleáris egyensúlyt, mert elhárítás helyett inkább a rajtaütés fegyvereinek tekinthetők. Az ENSZ-ben megütött békülékeny hang ellenére Reagan három esztendő óta háborús légkört terjeszt a világban és az oroszok ebben bőségesen támogatják. A kongresszusnak még van elég hatalma ahhoz, hogy megakadályozza hogy a reaganizmus háborúba sodorja Amerikát. Kérdés azonban, hogy van-e ehhez elegendő bátorságaiért ellentétben majdnem minden amerikai szaktővel a New York Times volt szerkesztője szerint a két szuperhatalom között nukleáris erő terén egyensúly volt mindaddig, amíg a háborús uszító Reagan ezt az egyensúlyt fel nem borította. 3. John Oakesnak nem lesz nyugodt pillanata mindaddig amíg a reaganizmus fenyegetése el nem múlik. A kongresszust bíztatja ennek felszámolsára, de maga sem hiszi, hogy ez a biztatás sikerrel jár. Cikkét talán azért írta, hogy a választópolgárokra gyakoroljon hatást. 4. A békét Oakes szavaiból kitűnően csakis úgy lehet megőrizni, ha Amerika semmi olyant nem tesz ami a Szovjetuniónak nem tetszik. Elérkezett-e az ideje, hogy Reagan nyugalomba vonuljon? Ez a javaslat nem Andropov és szövetségeseinek táborából hangzott el. Még csak nem is az ellenzéki demokraták vetették fel. Szülőatyja a republikánus párt jobbszárnyának legékesebb szavú tollforgatója William Safire, akit lapunkban gyakran idéztünk. E cikkének fontossága miatt megint egyszer ezt tesszük. Safire a „New Right”, a konzervatív jobbszárny Reagan pragmatikus külpolitikája felett érzett keserű kiábrándulásának kimondója. De mert egyike a legbrilliánsabb és legvitriolosabb amerikai tollnoknak, ezúttal a tőle megszokott tökéllyel szúrja éles tollát az újbóli elnökjelöltetést előkészítő Reagan handwagonba. Most pedig átadjuk a szót William Safirenak. Mindenki unszolja őt lépjen fel ismét Tiszteletteljes kórus ismételgeti: „Indul-e ismét Reagan, avagy sem?” — Ehelyett azonban okosabb lenne, a könnyen megválaszolandó kérdést feltenni: „Okos dolog lenne-e Ronald Reagan részéről, ha ismét jelöltetné magát és újból küzdene megválasztásáért?” A Fehér Ház-beli munkatársai ezt lihegik: „Igenis hiszen Ő nélkülözhetetlen ember!” A republikánus párt ugyanezt mondja: „Indulnia kell a párt érdeke miatt. Különben is túl késő lenne arra, hogy bármelyik más republikánus sikeres választási hadjáratot építhessen fel magának.” . Az elnök régi barátai pedig ezzel bíztatják: „Fel kell lépnie, hogy befejezze a befejezetlen munkát. És hogy végét vesse az egy mandátumos republikánus elnökség átkának. Egyetlen mandátum alatt semmit sem lehet elérni, teremtsen ismét hat precedenst a két mandátumos republikánus elnökség-Reagan kevésbé kiszámítható, mint követői Ronald Reagan azonban történetesen ugyanaz az ember aki a kormánytanács termében, a Fehér Házban összes elődjei közül a hallgatag Kálvin Quick képét akasztotta ki, azét az elnökét, aki a Fehér Házban minden unszolás ellenére csupán egyetlen mandátumot töltött le, és az újbóli jelöltetését kérő kórusnak ezt a kurta elutasító választ adta: „Úgy döntöttem, hogy 1928-ban nem lépek fel ismét elnökjelöltnek!” Reagan nagyon valószínűleg az a típus aki sárga jegyzetfüzete fölé hajolva nem csupán a pluszra tekint, de a mínusz oszlopot is végig böngészi a mérleg elkészítésekor. Zárjuk ki az esetleges vereség lehetőségét. Ezelől megfutamodni gyávaság lenne, ami nem Reagan jellemvonása. A vereség egyébként sem valószínű. Zárjuk ki a kort is. Egy 72 esztendős amerikai még tíz, vagy több évre számíthat, így hát a kor sem akadály. Felesége erős fogyása és fáradt külseje ok helyett inkább kifogás lehetne ha feladná a hivatalt, amelynekmegszerzésére a házaspár 12 esztendőt fordított életéből. Mindez nem lenne elegendő ok a lelépésre ragaszkodott elveihez. A külpolitikában azonban meglepő módon ultra-pragmatikusnak, megalkuvónak mutatkozott. Miután Reagan, akit azért választottak meg hogy keményen álljon ki, a külpolitikában jóval mértékletesebbnek bizonyult mint hitték hívei, középutas külpolitikájának végrehajtására alkalmasabb lenne egy új elnök, akit egy ilyen programmal választanak meg. Ha Reagan új célkitűzése, a hétente politika, — elmenve olyan mérvig, hogy a Szovjetunió magatartásától függetlenül is hajlandó a fegyverekről tárgyalni Moszkvával, hogy e feladat megvalósítására nem lenne-e alkalmasabb egy nálánál jóval alkalmazkodóbb elnök, akinek specialitása a halk retorika? Az elkövetkező négy esztendő Reagan gyenge oldalait domborítaná ki Ronald Reagant elsősorban a belpolitika érdekli. Ezen a téren szerzett tapasztalatokat és ért el nagy eredményeket. De most úgy tűnik, hogy az 1980-as esztendő közepén olyan vezetőre lesz majd szükség, aki a nemzetközi stratégiához ért, ennek részleteit és nagyvonalait tudja kidolgozni. Amennyiben Reagan ismét jelöltetné magát és nyerne, hamarosan Lame Duck lenne, vagyis elnök akinek a mandátuma lejáróban van, egyike lenne azoknak a kihunyt tűzhányóknak, ahogy Disraeli, az angol miniszterelnök jellemezte a XIX. században a politikust, aki még hatalmon van, de aki előtt már nem áll politikai jövő. A kongresszus, amely a War Power Act révén vérszemet kapott és kedvet a külpolitikába való beavatkozásra, a jövőben ellenzéki álláspontot foglal majd el a Fehér Házzal szemben. Annál is inkább, mert a 84-es amerikai választáson dupla annyi republikánus mandátuma forog kockán, mint demokratáé. Nagyon könnyen előfordulhat tehát, hogy a szenátus jelenlegi republikánus vezetése a demokraták kezébe csúszik. Ebben az esetben Reagan második mandátuma vétóval telített vetélkedés lenne két szomszédvár, a Fehér Ház és a Kongresszus között. A következő négy esztendőben az elnöknek többet kell majd dolgoznia A legkeményebb rutinmunka, ami a válságokat leszámítva most az elnökre hárul: az országosan közvetített sajtóértekezletre való felkészülés. Ez kétnapos kemény munkát jelent, a kormány összes intézkedéseinek pontos ismeretét, rengeteg házifeladat bemagolását. Ronald Reagan két hónap óta nem tartott igazi sajtókonferenciát. A dolgok könnyebb végét fogta meg. Például a Fehér Házba invitálta Merv Griffint, a celebritások szakértőjét és az ő tiszteletteljes faggatásával helyettesítette a hiányzó hírhiénákat. Ilyesfajta kibúvókra a jövőben nem lesz módja. A kórus, amely azt hajtogatja, hogy az elnöknek fogalma sincs arról ami körülötte történik, a válságok és botrányok szaporodásával a jövőben csak erősbödni fog. Reagan lelépése nem jelentené a republikánus párt, vagy a konzervatívizmus alkonyát Amennyiben Mr. Reagan a visszavonulás mellett döntene, George Bush az alelnök, vagy Howard Baker a szenátus többségének jelenlegi vezetője erőteljes középutas utódot ígérne. Ami pedig a kemény vonalat illeti, Jack Kemp a buffalói képviselő, volt sportsztár és a Reagan gazdasági recept egyik kiagyalója mint elnökjelölt, és Jean Kirkpatrick asszony, az amerikai ENSZfődelegátus, mint alelnök-jelölt a kiábrándult konzervatívokat nyomban visszaterelné a republikánusok táborába. És ugyanakkor kilőné a demokraták egyik fő vádját: Reagan és a republikánusok nem kellenek a nőknek, szakadék tátong a kormánypárt és a női szavazók között. Ha Reagan utódja egy fiatalabb jelölt lenne (mint Bush, Baker, avagy Kemp!) akiknek kilátásuk van a győzelemre és arra, hogy a Fehér Házban két mandátumot szolgáljanak le és ott nyolc esztendőt töltsenek el, úgy ezzel voltaképpen a republikánus párt jövő kilátásai rózsásabbak lennének, mint egy újra megválasztott Reagan-nal az élen. A választásra éhes választók még négy esztendős Reagan-kormányzás végefelé a 80-as évek végén bizonyára belecsömörlenének a konzervatív kormányzásba, változást és éles balkanyart követelnének Amerika részéről. A nyugalomba vonulás nem feltétlenül a favágáshoz való visszatérés Amennyiben Reagan a lelépés mellett döntene, ez nem jelentené azt, hogy más sem maradt számára, mint faaprítás a reanch-en, a kerítés javítgatása, és himbálózás a hintaszékben. Mint volt elnök, Ronald Reagannak lennének ugyan kollégái, de közöttük ő lenne az egyetlen, aki nem vesztette el a Fehér Házat, hanem önként és győzelmesen távozott onnét, ő lenne az egyetlen bajnok a többi vesztes között. Ez azt jelentené, hogy a TV, a rádió és a lapok kommentárt közlő oldalai mind nyitva állnának előtte. Reagan lenne a legbefolyásosabb és a legtiszteltebb amerikai kommentátor. Egy eszmei elgondolás meg nem alkuvó hirdetője, ahelyett hogy kényszerből állandó kompromisszumokra kényszerülne, mint egy ostromlott politika végrehajtója. És ha Reagan pályafutása TV-sorozattá válna, úgy az ő története a Győzelem a Tengeren sorozathoz hasonlítana. Vajon visszavonul-e Reagan? A fogadást kötők sorában óriási többség mondja azt, hogy nem! De okosan tenne-e, ha mégis lelépne? E sorok írója szerint feltétlenül igen, habár elismerem, hogy ezt a kijelentést a jövőben esetleg még keservesen megbánhatom. Például abban az esetben, ha az ő távollétében, 1984-ben a McGovernizmus győzedelmeskedne. Most azonban mégis azt gondolom, hogy Reagan elnök azzal tenné a legnagyobb szolgálatot hazájának, ha átadná a stafétabotot valaki másnak, aki képes arra, hogy frissen startoljon az általa kijelölt mezőnyben. Lábjegyzet Oakes aggodalmaihoz 1. A New York Times korábbi szellemi irányítója, példátlan ellenszenvet árul el országa vezetője ellen és őt hibáztatja a világ minden veszélyéért és feszültségéért. 2. Oakes veszélyt már azért sem látott Reagan, Ennél döntőbb megfontolásokat találhatunk Belpolitikai feladatát Reagan sikeresen befejezte. Azért jött Washingtonba, hogy végét vesse a katasztrofális inflációnak. És hogy végét vesse Amerika katonai gyengülésének, az állandó leszerelésnek és visszavonulásnak. Végül pedig azért, hogy a szüntelenül emelkedő adózásnak is végetvesse. Mindhárom célkitűzését megvalósította, jövő esztendőben a gazdasági talpraállás csökkenteni fogja a deficitet, és a munkanélküliek száma is tovább csökken majd. Reagan úgy távozhat, mint az elnök, akinek Amerika gazdasági virágzását köszönheti. Ennyi eredmény után a jövőben a kudarcra több a kilátás Reagan jelenlegi külpolitikai célkitűzéseit egy utód jobban valósíthatná meg. Ronald Reagan a belpolitikában következetesen Washington meghódítása és a Potomac partján töltött évek története Utóhang a Kékújság részéről Ismételten emlékeztetjük az Olvasót arra, hogy kommentárunkat ezúttal John Oakestől és William Safiretől kölcsönöztük. A tőlük telhető legpontosabb formában tolmácsoltuk mindkét írást. Emlékeztetjük az Olvasót arra is, hogy Safire ez utóbbi cikke megírásakor elsősorban a konzervatív kemény vonalat követők kiábrándulásának adott kifejezést. Elképzelhető, hogy maga sem gondolja, vagy kívánja komolyan Reagan visszavonulását. Ennek kimondása kissé „Jese Majesté”-nek tűnik, felségsértésnek. Vagy legalábbis meghökkentő, megüti a fület. Lehetséges az is, hogy William Safire, aki fikciót is ír, ezúttal játszadozott csupán amikor leült a tiszta papír elé és megírta azt, hogy mi lenne ha...? Mindenesetre a témából egy módfelett eredeti cikket kanyarított ki. Akár az volt a szándéka, hogy sokk-kezelésben részesítse vele Reagan elnököt és visszatérítse őt a keményvonalú külpolitikához, de még akkor is, ha ennek az ellenkezője állana fenn és a kommentátor valóban komolyan gondolná, hogy Reagan lelépésével szolgálná legjobban saját krónikáját és a hazáját! prop Mi szivárgott ki a Varsói Szerződés tagállamainak konferenciájából? A konferencián részt vett a Varsói Szerződés mind a hét tagállama: a Szovjetunió, Csehszlovákia, Bulgária, Magyarország, Lengyelország, Románia és Kelet- Németország, ezenkívül Mongólia, Laosz, Vietnám és Kuba. Ezen országok kommunista pártjainak képviseletében az illetékes központi bizottsági titkárok jelentek meg. Az MSzMP Aczél Györgyöt és Óvári Miklóst, az ideológiáért, tájékoztatásért, meg a propagandáért felelős titkárokat, valamint Szűrös Mátyást, a központi bizottság nemzetközi ügyekkel foglalkozó titkárát küldte a szovjet fővárosba. A hivatalos közlemény szerint az értekezleten arról tanácskoztak, hogyan, milyen ideológiai és propaganda eszközökkel, módszerekkel küzdjenek az amerikai középhatósugarú rakéták nyugateurópai telepítése ellen. A moszkvai tájékoztató nem tartotta fontosnak megemlíteni azt a döntő körülményt, hogy a NATO csak abban az esetben állítja hadrendbe középhatósugarú fegyvereit, ha a genfi szovjet-amerikai leszerelési tárgyalásokon november közepéig nem jönne létre megegyezés. Ugyancsak nem tért ki a moszkvai közlemény arra, hogy a szovjet SS 20- as rakétákat már évekkel ezelőtt felállították és csupán ezek ellensúlyozására telepíti majd a NATO az amerikai rakétákat. A 11 kommunista párt megegyezett abban, hogy a leszerelés kérdésében propagandájuk a Varsói Szerződés ez évi prágai januári csúcsértekezletén elfogadott határozatán és a keleteurópai párt,illetve államfők júniusi moszkvai találkozójáról kiadott közleményen alapul. A mostani konferencia — állapítja meg a TASZSZ hírügynökség — „további lépéseket is” megvitatott. Nyugati megfigyelők szerint a tanácskozásról kiadott közlemény hangneme valamivel szelídebb, mint ahogyan azt várták. A közlemény szerint a résztvevő felek egyetértettek abban, hogy az új amerikai középhatósugarú rakéták nyugateurópai hadrendbe állítása „minden vonatkozásban súlyosbítaná a nemzetközi helyzetet”. Hogy milyen konkrét ellenlépésekre készül a Szovjetunió a genfi tárgyalások kudarca esetén, az nem derül ki a moszkvai jelentésből. Épp ezért tartják a nyugati elemzők a Szovjetunió elhangzott fenyegetőzését mérsékeltnek. Feltételezik, hogy Ceaucescu román államfő külpolitikájának szellemében a román küldöttség állásfoglalása mérséklően hatott a moszkvai közlemény megszövegezőire.