Chicago és környéke, 1983 (1-53. szám)

1983-12-24 / 52. szám

Kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog Újévet kívánunk! CHICAGO és KÖRNYÉKE „Chicago and Vicinity" Hungarian weekly newspaper with readership in every State of the U.S.A. Alapítva: 1983. Karácsony Issue No. 52 Established: 1905 Üzleti iroda — Business office 1 4125 N. Central Park Ave. Chicago, 111. 60618 Tel: (312) 478-0850 Ifj. Fekete István Karácsonytájt... Indianapolis szürke és eléggé unalmas város, melyet a helyi lakosokon kívül csak kevesen ismernének, ha évente nem itt tartanák Amerika legnagyobb autóversenyét. Ilyenkor aztán Bábelhez hasonló zűrzavar keletkezik az utcákon s a puritán erkölcsök Szodoma és Gomorra színvonalára züllenek. Az árak eszelős magasságba szöknek, mert a helyi üzletemberek — és mindenki, akinek módja van erre, — az autóverseny hetében akar meggazdagodni. Ömlik a pénz, folyik az ital, a szórakozóhelyeket ellepik a könnyű lányok és a város megbolygatott méhkasra hasonlít. Amikor a verseny véget ér, a városból kitakarodik az emberi söpredék és az utcákról kitakarítják a felgyülemlett szemetet. A helyi lakosok pedig elmennek a templomaikba és lehajtottfejű szégyenkezéssel térdepelve bocsánatot kérnek az elmúlt hét erkölcstelen harácsolásáért. És bűnbánó fogadalmat tesznek, hogy a jövőben nem fogják kihasználni és megkárosítani felebarátaikat. Fogadalmukat a legtöbben be is tartják, — a következő évi autóversenyekig. A hetvenes években üzleti ügyben — rendszerint Karácsony előtti héten, évente ellátogattam néhány napra Indianapolisba. Ügyfeleimtől tudtam, hogy nem sok néznivaló van a városban. Így szabad estéimen elüldögéltem az utcára néző nagy ablak mellett a hotel előcsarnokában. Miután elolvastam a helyi lapok álmosító híreit, hátradőltem fotelomban, hogy kényelmesen nézegethessem az ablaknak dűlő téli estét, az utcán siető embereket, a felcicomázott üzletek vevő-csalogató ragyogását. De leginkább a kirakatok karácsonyt váró színes kis gyertyáit néztem, mert szerény, támogató fényükkel visszavilágítottak egészen a gyermekkoromig. Amikor először jártam Indianapolisban, vacsora után leültem az előcsarnokban, hogy a helyi lapokból megtudjam, melyik moziban játszanak valami olyan filmet, mellyel agyonüthetem a lefekvésig lévő néhány óra unalmát. Töprengésemből alacsony, fehérhajú öregember riasztott fel. Gyerekesen ártatlan kék szemével olyan meleg barátsággal nézett rám, mintha régi ismerősök lennénk. — Na, lássuk csak..., mire is lenneszüksége ennek a jóképű fiatalembernek? — kérdezte és az asztalomra tette a nyakában lógó tálcát. Volt ezen ceruza, toll, radírgumi, kis varrókészlet, képeslapok, bélyeg, fogkefe és krém, fésű, rágógumi, notesz... Szinte csoda, hogy ennyi minden elfért azon a kis tálcán. — Nincs semmire szükségem... De ha netán unalom ellen árulna valamit, az érdekelne... — Kedélyeskedtem, mert az a szokásom, hogy amikor nem tudok értelmes dolgot mondani, akkor rendszerint humorizálok. — Ezen a téren sajnos nem tudok segíteni magán fiatalember... — mosolygott elnézően az apró öregember. — Ha azonban talál valakit, aki boldogság-cseppeket árul, okvetlenül vegyen néhány üveggel, mert a boldog és elégedett ember nem tud unatkozni. Igaz? Egyetértően bólintottam és olyan fajta megszégyenülést éreztem, mint serdülésem kelekótya éveiben, amikor komoly családi megbeszélések közben idétlenkedni kezdtem. És értelmes gondolatok híján valami rendkívül humorosnak vélt megjegyzést tettem, melyen azonban csak én hahotáztam önfeledten. — Hát neked soha nem nő be a fejed lágya, kisfiam? — kérdezte ilyenkor édesapám csendes rosszallással. A családom nőtagjai pedig a legnagyobb megbotránkozással néztek rám. És gúnyosan megvetekintetükben az volt, hogy egyenesen becsületsértésnek veszik tőlem, amiért egy olyan tökéletlen alak mint én, szoros vérségi kapcsolatban áll velük. Múltbanéző szégyenkezésemben aztán vettem a fehérhajú árustól néhány dolgot, melyekre semmi szükségem sem volt. — Köszönöm... — mondtam a fizetés után. — Ha holnap este erre járna, talán másra is szükségem lesz... Hosszan megnézett, aztán kezet nyújtott. — Az ismerőseimnek Gordy bácsi vagyok. A magyarokat pedig nemcsak ismerőseimnek tartom, hanem testvéreimnek is. A csodálkozástól talán még a számat is ellátottam. — Honnan tudja Gordy bácsi, hogy magyar vagyok? — Az akcentusáról... — mondta és amikor látta, hogy hiú önérzeteskedésem elsavanyítja az arcom, mosolyogva hozzátette: — Éppen olyan a kiejtése, mint a nagyszüleimé volt, csak maga persze sokkal iskolázottabban beszél angolul. — Ne tréfáljon Gordy bácsi! Maga magyar? — Én már itt születtem, 1898-ban, két évvel azután, hogy anyám és apám Magyarországról az U.S.A.-ba emigráltak. Az anyám szülei ekkor már néhány éve itt éltek. Az Óhazában Híres Gergely" lenne a nevem. De az árvaházban ahol felnőttem Gordont csináltak a keresztnevemből, amit nem is bánok, mert csak elcsúfítva tudták kimondani a Gergelyt az itteni népek. Girgilinek, meg Girgelinek mondták: — Én hívhatom Gergely bácsinak magát? — Nagyon hálás lennék — és megsimogatta a hátam. Az öregúr elmondta még, hogy a szülei nyolc hónapos korában vonatszerencsétlenség áldozatai lettek és őt tíz éves koráig a nagyszülei nevelték. Ekkor meghalt a nagyapja, majd alig fél év múlva a nagyanyja is kiköltözött az egyik clevelandi temetőbe. Nem élt rokona Amerikában, így árvaházba került és amíg el nem végezte az iskoláit ez volt az otthona. — Negyvenhét évig dolgoztam a vasútnál, akkor nyugdíjaztak — mondta. — Pedig még tudnék dolgozni, mert egészséges vagyok, Istennek hála. Az apró kis emberben annyi cicomázatlan őszinteség és melegség volt, hogy amikor rövid beszélgetésünk után elment, már régi és kedves ismerősömnek éreztem. Ettől kezdve amikor Indianapolisban jártam, mindig a Hotel Lapalomaban szálltam meg. Csak azért, hogy Gergely bácsival találkozzam, aki minden este hét óra körül jelent meg a hotelban, nyakában a tálcával. A bejárattal szemben cifra tábla lógott, amely arra figyelmeztetett, hogy zajongani, koldulni és árulni tilos! Úgy látszott, hogy a félreérthetetlen utasítás Gergely bácsira nem vonatkozott, mert még a hotel személyzete is vevőkörébe tartozott.Az első találkozásunk után már barátokként üdvözöltük egymást. Gyakran meghívtam vacsorázni a hotelban lévő kis étterembe, melynek meglepően olcsó árai voltak. Igaz, hogy legtöbbször csak addig találta olcsónak az árakat a kedves vendég, amíg meg nem kóstolta az eléje tett ételt. Gergely bácsi és én azonban — mint a féle facér „legényemberek” — nem voltunk nagy igényűek. Sokszor faggatott Magyarországról és én színes történeteket meséltem neki az Óhaza gyönyörű tájairól, az emberek jószívéről, katonáink hősies bátorságáról, a nők csodálatos szépségéről. Fantáziadús történeteimet Gergely bácsi gyerekesen zártszívű örömmel és ámulattal hallgatta. — Fiatalkoromban gyakran gondoltam arra, hogy el kellene látogatnom Magyarországra, de valahogy mindig elmaradt az utam — mondta. — Hol a pénz volt kevés, máskor a világháború jött közbe vagy pedig másra kellett költenem. Pedig nagyon szerettem volna látni Kaposvárt ahonnan a szüleim jöttek. Meg a Dunát, amelyről azt mesélte a nagyanyám, hogy olyan tiszta kék a színe, mintha festve lenne. Igaz ez? Nem volt szívem azt mondani, hogy valamikor talán kék volt a Duna. De az elmúlt évtizedek szennye és véres háborúi azóta piszkosszürkére mocskolták. — Igen. A Dunának csodálatosan kék a vize Gergely bácsi. Majdnem olyan tiszta és kék, mint a maga szeme. Az öregúr elpirult. — Nagy csibész lehet maga, hogy még egy ilyen vénembernek is mint én hamis bókokat tud mondani. El se merem képzelni, hogy miket mondhat a lányoknak... — nevetett. — Ne is képzelje el Gergely bácsi, mert maga ehhez még túl fiatal és ártatlan. Egyszer meghívtam a hotelhez közel lévő moziba, ahol kizárólag pikáns témájú filmeket adtak. Gergely bácsi azonban olyan megbotránkozással nézett rám, hogy elpirultam. — Csak nem jár ilyen helyekre?! — csóválta fejét hitetlenkedő döbbenettel. — Főként karácsonytájt!? — A... dehogy is, Gergely bácsi... —hazudtam. — Csak tréfáltam. Megnyugodva bólintott. — Azért. Mert nem olyan embernek látszik, aki ne tudná a bűn és a becsület közti különbséget. Ne felejtse, hogy az életben kevés dolog olyan fontos mint az, amikor tükörbe nézünk, soha ne kelljen szégyenkeznünk. Egyik vacsoránk alatt Gergely bácsival a házasságról beszélgettünk és elmondta, hogy ő miért maradt agglegény. — Fiatalember koromban, amikor még asszonyok jártak az eszemben, olyan összevissza munkám volt a vasútnál. Hol éjjel, hol nappal dolgoztam. Sokszor 12-16 órákat is egyfolytában. Így aztán udvarlásra nemigen jutott időm. Közben pedig múltak az évek és egyre kevesebbet gondoltam az asszonyokra. — Testi-lelki jóbarátja volt az életben Gergely bácsi? A kék szemek párásán szomorúak lettek. — Volt... Amikor néhány éve váratlanul meghalt, teljesen elment az életkedvem. Még az árvaházból ismertük egymást. Belőle pap lett, később püspök... Nagytudású, művelt ember volt, de soha nem éreztük a köztünk lévő tudásbeli különbséget. Nagyon szerettük egymást, mintha testvérek lettünk volna, pedig még a vallásunk se volt ugyanaz. — A szívük volt egyforma, Gergely bácsi. Nem szólt, de meleg szemei szinte simogattak ahogy rám nézett. Vacsorázásunk közben egyszer jegyzeteket csináltam a beszélgetésünkről. Gondoltam valamikor majd írok az öregúrról egy kis tárcát. — Ha dolga van, nem zavarom a fecsegésemmel. Nekem az is öröm, hogy nem kell egyedül vacsoráznom — mondta Gergely bácsi, — de nem sértődötten, mint én tettem volna, hanem őszinte figyelmességgel. — Dehogy zavar, Gergely bácsi. Csak lejegyeztem amiket mondott, valamikor talán majd írok egy novellát magáról. Gergely bácsi tiszteletteljes döbbenettel nézett rám. — Soha nem mondta, hogy maga író... Elismerő ámulatát látva nagyképűen kihúztam magam a széken, és a titokzatos végtelenbe meredő tekintetemben a nagy emberekre jellemző átszellemültség bújkált. Vagy legalább is én úgy gondoltam, hogy az bújkál. De aztán eszembe jutott amit édesapám mondott, amikor meglátta a névjegyemet, melyet újságíró gyakornokságom második napján csináltattam. Az arany szegélyes, cifrabetűs névjegy egy Nobel díjas írónak vagy a Sajtókamara főnökének is becsületére vált volna. Foglalkozásként — szerénységemet bizonyítva — azt írattam a névjegyre, hogy: „Újságíró és riporter. Az Újember és Sigilia belső és külső munkatársa.” — Ilyen arcátlanul túlzó és szerénytelen nagyképűséggel te nagyon sokra fogod vinni az életben, vagy pedig semmi nem lesz belőled. Szerintem sajnos az utóbbi fog bekövetkezni, kisfiam — mondta édesapám mikor befejezte nevetését. A baljóslatú vélemény azt igazolja, hogy édesapám nemcsak mint ember volt kiváló, hanem komoly jövőbelátó képességekkel is rendelkezett. Ez a régi eset jutott eszembe, amikor Gergely bácsi írói mivoltomat firtatta és nem tudtam fellengzős választ adni neki. — Csak a legnagyobb túlzással mondhatnám magamról, hogy író vagyok Gergely bácsi. Néha iiogálok, ennyi az egész. Esténként többször elsétáltam vele üzleti útjaira, mert jó volt látni, hogy milyen sokan kedvelik. Igaz, hogy ő is szerette az embereket. — Az emberek mind jók — mondta egyszer. — Amelyik rossz és gonosz az betegen született, vagy mástól kapta el a betegséget. Mert a gonoszság a legveszélyesebb ragályos betegség és aki nem vigyáz, az könnyen elkaphatja! Egyik üzleti sétánk közben erősen sántikált. — Elmeszesedett a csípőm és megérzi az időváltozást — válaszolta kérdésemre, hogy mi a baja. — De operációval és gyógyfürdőkkel lehetne segíteni rajta azt mondják az orvosok, de nincs nekem ilyesmire sem időm, sem pénzem... — Ha nincs senkije Gergely bácsi, miért dolgozik még olyankor is, amikor nehezére esik a gyaloglás? — kérdeztem. — Hiszen a vasúttól és az államtól kapott nyugdíjából biztos, hogy kényelmesen meg tud élni. Kis ideig hallgatott és amikor akadozva beszélni kezdett, kedves öreg arcán gyerekes szégyenkezés látszott. — Tudja... én nagyon félek, hogy a temetésemen nem lesz ott senki. Hát ezért kell az extra kereset. És azt szeretném, hogy a sírom jó helyen legyen. Közel a főbejárathoz, hogy sok ember járjon a sírom mellett. És... és megpihenjenek a kőpadomon, mintha hozzám jöttek volna. Aztán erős kőkeresztet is szeretnék, nagyot és mélyen ásottat, hogy a legnagyobb vihar se tudja kidönteni. Szép nagy temetést szeretnék. Énekkarral és sok emberrel. Ugye, bolond vénember vagyok? — Nem bolond Gergely bácsi, de minek magának ezek a külsőségek? — Mert szürke és jelentéktelen kis ember voltam egész életemben. Aki se nem oszt, se nem szoroz. Hát ezért szeretnék drága sírhelyet és díszes temetést, mintha valami sikeres vagy híres ember lennék. Megérti ugye? — és hangjában szégyenkező mentegetőzés volt. — Persze, hogy értem, Gergely bácsit mondtam, pedig nem értettem, mert nekem még életemben se fontos, hogy mit gondolnak rólam idegen emberek, nemhogy a halálom után. Jó néhány év eltelt amíg újra Indianpolisban jártam. A Lapaloma előcsarnokában este beültem az ablak mellé a szokott helyemre és vártam Gergely bácsit. Tudtam, hogy örülni fog amikor meglát. Öreg barátom azonban nem jött és nyolc óra körül megkérdeztem az egyik portást: — Gordy bácsi már nem jár be a hotelba? — Éppen egy éve, így karácsonytájt, hogy meghalt uram. A szíve vitte el. Hosszú pillanatokig nem tudtam szólni. — És... és a temetésén sokan voltak? — kérdeztem végül. — Több ezren. Díszes, nagy temetése volt. — Ennek igazán örülök. Ezek szerint nem hiába gyűjtötte a pénzt az öregúr. Tellett mindenre amit akart. A portás csodálkozva nézett rám. — Viccelni tetszik? Gordy bácsinak egy fillérjei sem volt mikor meghalt. Olyan gyanakvással néztem a portásra, mintha ő tehetne a pénz eltűnéséről. — Hát mi történt a pénzével?! — kérdeztem élesen. — Soha nem volt neki pénze — mondta. — Több mint ötven évig lakott egy olcsó szobakonyhás lakásban. Egész életében minden pénzét annak az| árvaháznak a gyerekeire költötte melyben ő is felnőtt. Nemhogy pénze, hanem még bankbetétjei se volt neki, mert minden keresetén cipőt, ruhát meg egyebeket vett a pártfogoltjainak. Karácsonykor mindegyik gyerek kapott tőle ajándékot. Erre ment kérem az öregúr minden pénze. Ritka rendes ember volt, Isten nyugtassa... Értelmetlenül néztem a portást. — Ha Gordy bácsi olyan szegény volt, ahogy ő maga mondja, miképpen lehetett drága temetése? — Azért mert ismerte őt egy újságíró. Árvaházi gyerek volt valamikor az is, és ő írt egy szép| búcsúztatót a lapjában. Megírta, hogy milyen em| ber volt az öregúr. És, hogy díszes temetés volt a| vágya, melyen sok ember vesz részt. A cikk megje| lenése után az olvasók szinte órák alatt több mint tízezer dollárt adtak össze a temetési költségekre. — Hihetetlen — mondtam örömmel. — Igen, kérem... És közel háromezren még a temetésére is elmentek. Én is ott voltam, pedig goromba idő volt azon a napon. — Rendes magától — dicsértem. — Ugyan már — legyintett a portás. — Emberek vagyunk és én is szerettem az öregurat. És el kell mondanom, hogy az összejött pénzből szép| kőpadra is tellett. Meg kőkeresztre, melyre magyarul volt ráírva az öregúr neve, mert így kérte a| végrendeletében. Egy szobrász meg ingyen rávés| te Gordy bácsit a keresztre, nyakában a kis tálcá| val. — A tálcát is? — kérdeztem és hangom furcsán| rekedt volt. ~— Igen. De a tálcán nem az a sok kacat volt| amiket árult, hanem egy nagy szív — és a nagyda| rab portás vésővel faragott arcán zavart megható| dottság látszott. Zsebembe nyúltam és nagy borravalót adtam| neki. — Hálásan köszönöm uram — nézte a portás| meglepetten a bankjegyet—de nem szolgáltam én| meg ezt a pénzt. — Téved — mondtam és visszaültem az aszta-| lomhoz. Emlékező szomorúsággal néztem az utca siető| forgalmát, az este árnyékait, melyek reménytelen| nül birkóztak a kirakatok önmagukat kellető csillogásával. És a több ezer emberre gondoltam, akik| pénzt adtak egy ismeretlen öregember temetésére | és a szeles, hideg időben is elkísérték utolsó útjára. Hirtelen eszembe jutott amit néhány éve Ger| gely bácsi mondott nekem: Az emberek mind jók,| csak azok rosszak akik betegek! — Úgy látszik, hogy igaza van, Gergely bácsi —! bólintottam csak úgy magamnak és lehajtottam a| fejem, hogy senki ne lássa a szememben lévő| szomorúságot. Ekkor hirtelen magamon éreztem az öregúr| vigasztalón mosolygó, meleg szemét és tisztán! hallottam csendes hangját: — Ne felejtse, az életben kevés dolog olyan fontos mint az, hogy amikor a tükörbe nézünk, soha ne kelljen szégyenkeznünk. — Úgy gondolja Gergely bácsi, hogy ne csak a karácsonytájt legyünk érző és tisztességes embe-rek, hanem az év minden napján? — Így lenne szép — mosolygott rám messziről! Híres Gergely. — De kezdetnek elégedjünk meg annyival, hogy legalább karácsonytájt az egész világon emberek legyenek az emberek. — Most már, hogy van ideje önmagára is Ger- gely bácsi, szeretném ha megnézné az Óhazát. Ahova soha nem tudott ellátogatni, mert nagylelkűi önzetlenséggel mindig másokra költötte a pénzét. Kérem ígérje meg, hogy elmegy. Öreg barátom mosolyogva szalutált, — éppen úgy, mint akkor szokott, amikor esténként elváltunk egymástól, — és váratlanul eltűnt a szemem f elől. Szeretném hinni, hogy Kaposvár felé sietett. Az asztalomon arasznyi műfenyőfa állt, rajta csillagpor és egy szál gyertya. Kicsi volt a gyertya , és szerényen vékony, de igazi viaszból öntött. Háti megújhodtam... Aztán közel hajoltam a szegényes gyertyácskához, hogy jobban lássak. Mert reszkető, tanácstalan kis lángja mögött régmúlt! Karácsonyok színes gyertyái gyulladtak ki és puha, meleg fényük felejthetetlenül szép és boldog emlékeket ringatott...