Chicago és Környéke, 1986 (1-52. szám)
1986-04-19 / 16. szám
Megjegyzések „a Katolikus Egyház Magyarországon 1944—1971” (Kossuth Kiadó 1985) című könyvhöz Gergely Jenő vallástörténész és író ismét jelentkezett a hazai könyvpiacon. Az író személye, témaválasztása, az időszak, amit a mű felölel és maga a kiadó mindenképpen indokolttá teszi, hogy e könyvről bővebben essék szó. Különös, de egyben jellemző, hogy kommunista lát el ilyen feladatot: Magyarország katolikus egyházára és a hívőkre bizonyos értelemben ez sértő is. Vajon hogyan reagálna a Kádár rendszer kulturális vezérkara, ha példának okáért a magyar bíboros megbízásából egy teológiai professzor, kortörténet kutató a Központi Papi Szeminárium szellemi vezérkarából — a magyar kommunista rendszer 1956—1985 közötti társadalmi, gazdasági fejlődéséről készítene nagylélegzetű tanulmányt? Nyersen fogalmazva mondhatná az ember, hogy „suszter maradjon a kaptafánál”! A magyar katolikus egyház helyzetéről, meghurcoltatásáról, 1956 után politikai társutasként és eszközként történő egyre gyakoribb felhasználásáról, valóban hiteles kép bemutatásáról ne más, hanem arra illetékes hitéleti ember és szakember írjon! A mérsékelt és megbékélést kifejezni szándékozó Gergely Jenő bizonyára pártfeladatként kapta a könyv megírását. Úgy tűnik, ezekben az években ő az egyházak és teológiájuk, különösen a katolikus egyház „soros szakértője”, akinek a párt és a kulturális kormányzat szempontjai szerint tollával kell az ideológiai harc jól kitervelt ügyét szolgálnia, ő már a pártnak legalább a negyedik, vagy ötödik egyházügyi szakértő írója, publicistája, kritikusa, akiknek sora vagy 35 évvel ezelőtt kezdődött és ahonnan a kurzus arcmimikát változtatott, úgy égtek ki és újultak meg az arcváltozásokat hitelesítő „marxista biblia-magyarázók”. De valamennyi neve alá egy közös nevező azért írható: Megtisztelő feladatukat a párttól, elvi szempontokat a kormány illetékeseitől, tényeket, érveket, argumentumokat az Állami Egyházügyi Hivataltól és a titkos rendőrségtől kaptak, azután rajtuk múlt, hogyan és miként gyúrták meggyőzőnek tűnő masszába az egészet. Már a bevezető részek is figyelmet érdemelnek. Az író nem foglalkozik hitbéli, morális és teológiai kérdésekkel, hanem históriai értelemben veszi az egyházat bonckés alá. Hogyan? Keret tartalom nélkül? Magyarország ezeréves államiságának a katolikus egyház szilárd, tökéletes szervezete és mindent besugárzó szellemi ereje adott gerincet és biztosította nemzetpusztító veszélyek közt is fennmaradását, fejlődését. De egyébként is: a mai Magyarországon hogyan vehet magának bátorságot a kommunista Gergely Jenő, mintha lenne neki mit a katolikus egyház belső életéről, szervezeti kérdéseiről megírnia. Az állami cenzorok a mű feletti lelkesültségükben még arra sem fordítottak kellő figyelmet, hogy ilyen durva hibára 1985-ben felfigyeljenek. Az író úgy mutatja be, hogy az állam és az egyház valaha ellenfelek voltak, de ez már a régmúlté, mára megbékítitek, szinte „kéz a kézben” haladnak együtt. Erről egy szemléletes kép jut az eszünkbe. Valamikor — 1947 lehetett — egyre több sürgető hang hallatszott a Magyar Szociáldemokrata Párt felszámolására és a kommunistákhoz történő beolvasztására. A szociáldemokrata vezető, Szakasits Árpád akkor olyan kijelentést tett, hogy „elég széles az út, elférünk rajta ketten is”. Egy bátor kezű rajzoló ezt képben is megjelenítette. Rákosi, a maga pohos termetével teljesen elfoglalva halad az „elég széles úton”, a szociáldemokrata „szálkavékonyra ábrázolt” Szakasitsot pedig — bár féloldalra fordul — majdhogy le nem taszítja arról. A „mára megbékéltek” helyzete ehhez nagyon hasonlatos! A könyv tájékoztat azokról az első évekről, amikor a magyar egyházat megfosztották javaitól. Ezt a népi hatalom igazságos lépésének tekinti. Ha valamiről ebben az értelemben szó lehetett, az az egyház földbirtoka. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy a magyar katolikus egyháztól és rendjeitől elvett földbirtokokat az egyház vezetésében soha, senki vissza nem követelte. Mindszenty József, Magyarország hercegprímása 1956. november 3-án világosan olyan korlátozott magántulajdon mellett állt ki, amely szociális igazságon alapul. Csak szájtépők állíthatják, hogy a hercegprímás szavai nyomán milliók szeme előtt vált világossá, hogy a régi földesúri rend visszaállítására törekszik. Minden, ami ezen kívül történt, durva, lelketlen, embertelen, törvénysértő és jogellenes volt egy állítólagos jogállamban. Még arra a nemzeti szükségletre sem voltak tekintettel, ami a háború utáni nélkülözések éveiben az országra szakadt és kirekesztették őket mindazon területekről, ahol pedig szellemi, lelki és fizikai támogatásukra nagy szükség lett volna. Tagadni azonban, hogy a kommunista diktatúra harca akkor sem a hit és az ebből ihletett merítő kultúra ellen folyt — Gergely Jenő ezt így magyarázza — enyhén (B.J.) szólva is arcátlanság. A könyvben jelzett politikai időszakok és az ehhez kapcsolt hatalmi intézkedések kiagyalt és megalapozatlanul emlegetett terminusok. Már 1949 előtt papokat akasztottak, hurcoltak börtönbe és Szibériába. 1954-et kihagyni tájékozatlanságra vall, mert a Nagy Imre korszakból a magyar katolikus egyházra szinte semmi előny nem származott és a kommunista államhatalom adminisztratív malmai akkor is változatlanul, lendületesen őröltek. 1955, amiről a nem kellően tájékozott Gergely láthatóan keveset tud, éppen olyan év volt, amikor rendkívül szerény és bátortalan lépések történtek az egyház elleni legdurvább törvénysértések némi enyhítésére, ezek azonban Rákosi és vezető társai többségének ellenállásán és közönyén meghiúsultak. Aztán Gergely az 1956— 1971-es időszakot veszi célba. Itt rögtön kérdés kínálkozik: Miért éppen 1971-nél zár? Talán kifogyott az argumentális szuszból, talán a zárolt egyházügyi és belügyi anyag korlátozta ismeretét? Vagy talán Mindszenty József Magyarország hercegprímása hazai földről történt távozásával egy történelmi korszakot tekint lezártnak? Ha így áll a dolog, — ami igencsak valószínű — az esetről nehéz felindulás nélkül szólni. A magyar katolikus egyház történelme — jegyezzék meg jól — nem azonos és nem hasonlítgatható valamiféle Rákosi, vagy Kádár korszakhoz. A katolikus egyház volt, van és lesz, bármiféle időszakokat is próbálnak neki ellenfelei megjelölni és létét, tevékenységét ter- minusok zárójelei közé szorítani. Több megállapítás mellett sem lehet szó nélkül elmenni! Gergely az egész 1956 utáni szakaszt a modus vivendi folyamatos kimunkálása lelkesítő periódusának tekinti. Már nem is kérdezzük, hogy kik között, hanem milyen „fegyverzettel felvértezett” felek között? Ahol az egyik — voltaképpen a tömegek hitére és bizalmára támaszkodva, Istenben bízva — a maga „könnyű lovassági kardjával”, a másik — az államhatalom erejére és erőszak szervezeteire építve, minden hatalmi eszközzel felruházva — „sorozatvetőivel” hoz létre modus vivendit. Aztán, — hogy Kádár Jánosnak a nemzetközi politikára kivetített, de hazai használatra is szánt szavainál maradjunk, — majd a „két fél közti korrekt és erőszakmentes vetélkedésben dől el a történelmi sorskérdés, kinek van igaza”. Az ilyen modus vivendiről jut eszünkbe az olyan távoli rokonok viszonya, ahol szükség szerint hol a rokonság, hol meg a távolság kerül előtérbe. A Gergely által idealizált periódusban is előfordult — írja, hogy hitük miatt embereket megbélyegeztek és elnyomtak. Ehhez Gergely Jenő nyugodtan írhatta volna könyve nyomdába adásának időpontját is. Kádár János fennen hangoztatott álláspontja, hogy Magyarországon pártonkívüli minden funkciót betölthet — pártfunkciót leszámítva — csak annyira igaz, mint a könyv igazmondása. A pártonkívüli, különösen,ha istenhívő is, hol érvényesült tegnap, ma és fog érvényesülni holnap a kommunista Magyarországon? Hány közülük miniszter, államtitkár, tábornok, országos dirigens, bel- és külpolitikát determináló tényező? Ha két jelölt közt kell választani, példa nem volt még, hogy vallásos pártonkívülire esett a választás. Ott igen — de csak ott — ahol a kiemelkedő tudás és képesség nem termelt ki egy istenhívővel szemben marxista versenytársat. A magyar—vatikáni szerződést Gergely messzemenően túlértékeli. Ez nem tett mást, mint hogy szentesítette az addig létrejött helyzetet, megteremtette a dialógus kezdeti feltételeit és — ami a Vatikánt illeti — azt a felfogást, hogy alkalmazkodni kénytelen és képes is a helyzethez, amit kétezeréves történelme során már oly sokszor kellett gyakorolnia. Az állam részéről ezt igencsak kínkeservesen követték szűkre szabott „előretipegések”. Nem a szemrehányás mondatja velünk, de a hivatkozott szerződés után több mint 20 évvel is nyugati adományokból építenek hazai templomokat és egyre újabb, kikönyörgött adományokból újítják fel a Szent István Bazilikát. Mert amíg az idegenforgalmi és valutaszerzési gyöngyszemként számontartott budai várnegyedben hangzatos nevű kisvendéglőket és „mélyen dekoltált” éjszakai mulatókat százmilliós összegekkel kikupálják — kizárólag ennek köszönhetően került felújításra a negyed leglátványosabb pontján található Mátyás Koronázó Főtemplom — a magyar katolikus egyházat egyesek megalkuvása, mások beletörődése folytán „nagyon rövidre szabott pórázon tartják”, bármit próbál is a hazai olvasóval az író elhitetni. Gergely Jenő könyvéből olyan szándék tűnik ki, hogy a mai legfőbb vezetés már nem idegenkedik a hívő emberek közéleti szereplésétől, sőt szívesen veszi azt. Ezt jólesően lehet tudomásul venni, okait viszont a valóságban kell és lehet megtalálni. A szellemi, erkölcsi és fizikai önpusztulásban, amely, mint forgószél, söpör végig a hazán, roppant nagy szükség van segítő társakra; életbevágóan fontos lett azok sorompóba állítása, akik e negatív folyamatok megfékezéséért valamit tehetnek. Ma már a kádárizmus rájött arra, hogy a hit családi életet megtartó, embernevelő és jellemformáló erejét semmivel nem tudta pótolni, hogy a Kommunista Ifjúsági Szövetségbe vetett remény csúfosan megbukott és „inkább a hittel élők építsék a szocializmust, mint materialisták hordják lakásukra annak fundamentumát”. A másik nagyon is figyelembe vehető körülmény. A világ és benne sok minden megváltozott. Az egykori illúziók szertefoszlottak, százmilliók szeme kerekre nyílt, hályog hullott le róla. A nemzetközi közvélemény éber figyelmének szuggesztív és kényszerítő hatása alól már nem lehet könnyűszerrel kibújni, mint lehetett 20-30 évvel ezelőtt. Ma már a Gulág sem a régi, bár szelídített formájában is félelmetes. Ma már nem lehet következmények nélkül lúgos cipővel verni — érvek hiányában — az Egyesült Nemzetek padsorait, hanem kulturált viselkedést kell, legalább kifelé, a vitágnak felmutatni. Ma már elvárják és méltányolják, ha terjengő Vodka illat helyett Pierre Cardin parfüm árad a tárgyaló partnerből és ha még — lassan szokva az újat — zavarában néha a kezét is tördeli, ez még mindig jobb, mintha mások csontjait tördelné. Gergely Jenő könyvét ebben a felfogásban látja a Hazai Figyelő A muzsikáló szó... " Erkel Eszter zongoraművésznő nevét a svájci magyarok már több, mint egy évtizede ismerik: ő indította el Svájcban a Kodály szellemében folyó zenei oktatást. Neve 1982-ben vált világszerte ismerté, amikor Zürichben megrendezte a Kodály - centennáriumot. A Városháza aulájában közel 700 főnyi közönség vett részt ezen a magyar szempontból jelentős ünnepen. Erkel Eszter 1980 óta rendszeresen közreműködik a nemzetközileg is nagy tekintélyű Engadiner Kollégium évi kongresszusain. Neve az évente majd 600 résztvevő előtt hamar fogalommá vált határainkon túl is, így történhetett meg, hogy újabban és évente közel száz kongresszuson, ülésszakon vesz részt, önálló tanfolyamokat tart, mint legutóbb a zürichi Paulus Akadémián. Muzsikál, előad. Svájcban, Európában, tengerentúl, német, francia és angol nyelven illetve a zongorának mindenki számára egy nyelven zengő igéjével. Muzsikáló szó... Erkel Eszter esetében azonban másról van szó, keresni és találni kellett valamit, mely több, más mint az Egyház liturgikus zenéje. Megalkotta a nehéz kapcsolódó meditációt, a manapság annyira keresett elmélkedés egy új formáját. Ezt könyvének címe találóan fejezi ki: Das musizierende Wort. — Megtalálta a muzsikálásban a szó, a szóban a zene összekapcsolásának együttes kifejezési formáját, a mondanivaló két, tartalmilag összetartozó lényegét. Programját rendszerint egy J.S. Bachtól vett, zongorára átírt korállal kezdi, ezzel hozzásegíti hallgatóságát egy mély befogadó készséghez. Ezt követi egy elmélkedés, melynek során bár visszanyúl a nagy misztikusok formavilágába, de ennél mégis tovább megy... Megkeresi, a mai ember lelki vívódásainak eredetét és gondolataival — a zenei előkészítés nyomán — megtisztítja előttük az utat önmaguk újra való megtalálásához. Megkeresi számukra az emberhez való isteni hűségben rejlő erőt. Felfedi a tévutakat és, ha úgy gondolja, hogy ehhez hallgatóival közösen az első lépést megtették, ismét a zene következik. Elmélkedésének következő részében megerősíti önmagunk megtalálásának nyugalmát, mert egy őszinte, ezáltal harmonikus lelki állapot, melyhez a zene segíti hozzá, egy természetes, majd ősi kapcsolat kifejezője is egyúttal. Ha az ember így megismeri a zene ideható erejét, ha azt megtudja magának tartani, úgy egyre könnyebben tudja leküzdeni az élet elkerülhetetlen nehézségeit. Úgy gondoljuk, hogy ideje lenne, ha Erkel Eszter egyszer magyarul is hozzányúlna szép programjához. Bizonyosan lenne szépszámú magyar hallgatója is, mint ahogyan a zürichi Helfereiban a Musizierendes Wort jegyében rendezett koncertjein a hallgatók sorában állandóan ott találjuk a magyar zenekedvelők seregét. Erkel Eszter, Svájcban élő, kanadai magyar zongoraművésznő április 10 — 24-ig Kanadában, illetve Quebecben részt vesz a nemzetközi zsűri munkájában, mely a kanadai ifjúsági nemzeti zongoraversenyt készíti elő. Ez is Amerika... Fekete G. István Falun születtem és a vér még nálam sem tudott teljesen vízzé válni, így aztán figyelemmel kísérem a földet művelő emberek problémáit Amerikában is. Tudom nem árulok el titkot, amikor kijelentem, hogy az amerikai farmerek gazdasági szekere — szakszerűen kifejezve — kátyúba ragadt! Hogy mi okozza a farmerek nehézségeit, azt mindenki látja aki nem vak, — vagy aki hozzám hasonlóan az agrártudománnyal valamelyest foglalkozott. Amerikában az átlag farm 485 aéres terjedelmű. Ahhoz azonban, hogy egy 4-6 tagú család megéljen ebből a farmból, legalább kétezer acres megművelhető föld szükséges. Hogy hasznot hozzon a föld, manapság már rendkívül nagy befektetésekre van szükség, mert csak a legmodernebb traktorokkal, aratógépekkel, hűtő és tároló lehetőségekkel stb., lehet profit és versenyképessé tenni egy mai gazdaságot. Az amerikai farmerok azonban nem hajlandók figyelembe venni a tényeket, hogy ma már egészen más a helyzet, mint apáik és nagyapáik idejében volt. A kis amerikai farmok tulajdonosai teljesen irreálisan, valami csodában, vagy csodával határos külföldi piac lehetőségében bízva, észszerűtlen adósságokba verték magukat. A helyzetet súlyosbította, hogy nemcsak a farmerek, hanem a pénzkölcsönző intézmények (magánbankok és az állami Farm Credit System) sem voltak hajlandók belátni, hogy a modern és nagyteljesítményű agrárgépek korszakában a kis farmok már nem életképesek. Ezért aztán hagyták, hogy sok tízezer farmer messze anyagi erejét és gazdasági lehetőségeit meghaladó kölcsönöket vegyen fel, melynek csakis anyagi csőd lehetett a vége! Mint homokba dugott fejű struccok, senki nem akart, — vagy nem mert — szembenézni a valósággal. A valóság pedig az, hogy az amerikai mezőgazdasági termékek külföldi piaca egyre csökken! Nemcsak azért, mert a dollár túl erős, hanem olyan országok, melyek a múltban főként importálták az agrártermékeket, az utóbbi években exportálnak is. Kína, ahol milliók haltak éhen a múltban, ma már 5 millió tonna kukoricát exportál évente. Indiában hasonló volt a helyzet, ma pedig már önellátók gabona termékekben. Bangladesh, ahol egy évtizede a lakosság közel egyharmada éhenhalt, az European Economic Community technikai és anyagi segítsége eredményeként, a saját szükségletét ki tudja elégíteni. Hogy milyen reménytelen az amerikai kis farmok tulajdonosainak gazdasági helyzete és jövője, arra mi sem jellemzőbb, minthogy 1981-ben 43,8 billió dollár értékű (162 millió tonna súlyú) mezőgazdasági terméket exportált az Egyesült Államok. Az elmúlt évben pedig már csak 29 billió dollár értékű (120 millió tonna súlyú) volt az export. Egy kis gazdaság-történelmi visszapillantás árán bárki rájöhet, hogy az Egyesült Államokban volt olyan időszak, amikor a lakosság többsége mezőgazdaságból élt. Ezekben az időkben egyetlen politikus sem számíthatott nagyobb fajta sikerre a „farm bloc” támogatása nélkül. Az egyre nagyobb teljesítményű gazdasági gépek azonban alig egyötödére csökkentették a mezőgazdaságban foglalkoztatottak számát. A farm bloc tehát manapság már nem jelent nagy politikai erőt. A politikusok azonban — valószínűleg a múlt tradíciói alapján — mégis kivételes támogatásban részesítik a farmerokat. Az értelmetlen — és végzetet csak elnapoló támogatás — természetesen az adófizetők terhére és kárára történik. A különböző farm programok tavaly 18 bllió dollárjába kerültek az adófizetőknek. A következő 5 évre újabb 52 billió dollárt szavaztak meg a politikusok. Egyszer nagyon régen édesapám jelenlétében nagyképű és meggondolatlan kijelentéseket tettem a vidéki ember tohonyaságára. Különösen a falusi élet szellemdermesztő és gondolattompító unalmasságát aposztrofáltam negatív jelzőkkel. — Bezzeg a budapesti élet...! — szavaltam. A magyar föld és falu szent volt édesapámnak, — aki szinte minden földet művelő embert testvérének tartott. Soha nem látott indulat villant a szemében, ahogy engem nézett. — Egész életedre jegyezdd meg fiam, hogy egy búzakalászban sokkal több szépség és csoda van, mint egész Budapestben! Ahol tízezer számra találhatók az olyan értéktelen szamárkórók, mint te vagy!! — mondta. Édesapám tanácsaiból sajnos csak nagyon keveset tettem magamévá, de a fenti két mondatát amíg élek nem felejtem el. Ezért tehát, ha az eszemmel és adófizetői érdekeimmel nem is, — de a szívemmel száz százalékig a bajban lévő amerikai farmerok pártján vagyok... Czeglédi Cecilia „Memento” című glosszája az Ország-Világ egyik legutóbbi számában jelent meg „Ha összehasonlítást végzek korosztályom, a harminc és negyven közöttiek körében, akkor be kell látnom, hogy én a gazdagok közé tartozom. Csaknem tíz éve, ha az egyik fővárosközeli faluban is, de van saját lakásom. Amolyan betonkalitka. Beköltözés után nem sokkal már festés után áhítoztak a falak, mázolásért a „nyílászárók”. Óvatos duhajként először a hangyányi kamra, az alig nagyobb konyha, valamint a WC festésének rugaszkodtam neki. Azután föladtam, a többire már nem futotta erőmből. ’ ’ Emlékezik vissza a cikkíró és hozzáfűzi, egyik szomszédja ajánlatára két megbízható szakemberrel tusiban elvégeztette a két „kuckányi” szoba és kis előszoba festését mázolását potom hatezer forintért. Ez az összeg akkoriban legalább másfélkéthavi fizetésének felelt meg. „A közelmúltban ismét foglalkoztatni kezdett a gondolat: ráférne FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! a mintegy ötvennégyzetméternyi hajlékomra egy amolyan igazi festés, mázolás.” Újabb ajánlat, újabb árral: „Festés és mázolás, glettelés nélkül összesen: 26 ezer 800 forint, gletteléssel 31 ezer 400 forint. Bérből és fizetésből élő utódaimra hagyom e történetet örökül. Ha ez így folytatódik, akkor látva lássák, hogy nekünk a nyolcvanas évek közepén ,igazán jó dolgunk volt! Ha félévnyi teljes keresetünk iránta is, de legalább volt mit festeni, mázoltatni.” Megjelent OLÁH LÁSZLÓ KELET,, , AZ EZERARCÚ ÓRIÁS Oláh László Kelet, az ezerarcú óriás című nagyszabású műve, 164 eredeti fényképpel 512 oldalon, vászonkötésben, luxus kiállításban. A szerző, Dr. Oláh László személyes élményeit írja meg élvezetes stílusban. Néhány fejezet eíme: Magyar emlékek Afrikában e Kutatóúton Szumátrától Celebesig • Kyoto az ezeréves császárváros e Julianus barát lábnyomában e Tigrislesen • Az igazi Körösi Csoma Sándor. A könyv megrendelhető a Kanadai Magyarság könyvosztályán, 412 Bloor Street West, Toronto, Ont., Canada M5S 1X5. Ára: $25.00 + csomagolási és porta költségre $2.00. 9. oldal