Chicago És Környéke, 1989 (84. évfolyam, 5-49. szám)

1989-02-04 / 5. szám

Kelet-európai körséta a keményvonalasok sorában Románia az őt bírálóknak: Törődjenek a saját ügyeikkel A Bécsi Leszerelési Értekezlet befejezésén Ro­mánia volt a pária, emberjogi magatartását majd­nem mindenki bírálta, különösen az USA távozó külügyminisztere George Scultz. A támadásokra Ion Totu a román külügyminisz­ter a következő választ adta: Minden beavatko­zás országom belügyeibe, semmi közük hozzá, tö­rődjenek a saját dolgukkal. Románia a jelenleg el­fogadott és aláírt szerződést, csakis olyan mérték­ben tartja be amennyiben az nem ellenkezik saját alkotmányával. Semmi ok nincs arra, hogy bárki, bármit kifo­gásoljon Romániában, ebben az országban ugyan­is nincs megkülönböztetés, tekintet nélkül arra, hogy kinek mi a neme, vallása, vagy, hogy melyik kisebbségnek a tagja. Romániában nem létezik a diszkrimináció! Kelet-Németország: Ahol a peresztrojka „verboten”, tilos! A rezsim legújabb rendelete kitiltotta a szovjet magazint, a Sputnikot. A Sputnik bűne, párhuza­mot vont Hitler és Sztálin között. Kelet-Németor­­szágban Sztálin továbbra is a „felszabadító a fa­sizmus alól”. Az államgazdaság decentralizálása szintén „verboten”. Mi ezt már régen megtettük, írják a kelet-német kommentátorok. Áru­termelésünk évente 4%-os növekedést mutat, ha Gorbacsov utoléri azt amit mi tíz esztendővel ezelőtt teljesí­tettünk, úgy szerencsésnek mondhatja önmagát. A Pártlap, a Neues Deutschland viszont ponto­san olyan, mint a Pravda volt tíz esztendővel ez­előtt. Különböző párt­funkcionáriusok beszédét közli, székház­avatásokról ír és sztahanovistákról, párt­gyűlésekről ad kimerítő beszámolókat. Ezt olvasva az emberben az az érzés támad, hogy Kelet-Németországban megállt az idő. A vezető, Der Erich, Erich Honecker 76 esztendős, a Politi­kai Bizottságot elv és kortársaival tömte meg, az átlag életkor 66 és fél esztendő. És ha elvétve akad is fiatalabb póttag, az eszme terén a többiekkel tart. Ennek a merevségnek magyarázata, a Szovjet­unió és a többi kelet-európai kommunista állam, ha a politikai és gazdasági rendszer a csődhöz közeledik és változásra kényszerülnek, vala­mennyien a nacionalizmushoz menekülnek. A szovjetből hirtelen orosz lesz, a magyar ráébred arra, hogy magyar, a lengyel arra, hogy ő lengyel. Kelet-Németországnak nincs ilyen mentsége. Ha feladná szocialista hitvallását, mi lenne belőle? Nyugat-német? Kelet-Németország egyetlen legi­timitása szocializmus, amennyiben ezt feladná, nem lenne identitása, létjogosultsága, így hát itt, a peresztrojka és a glasznoszty verboten! Jan Palach szelleme tovább kísérti a csehszlovák rendszert (A Prágai Tavasz egyik aktív résztvevője, Jan Schling kommentára a Financial Times-ben.) Amikor Jan Palach a 20 esztendős cseh diák két évtizeddel ezelőtt a tűzhalált választotta, a Prágai Tavasz széthullása ellen tiltakozott. A lassú kapi­tuláció ellen,­­ a kétségbeesésre és a reményte­lenségre is reagált. Áldozata, bármilyen nemes volt is, siettette a teljes vereséget, mert sokaknak kifogást adott arra, hogy a „realisztikusabb poli­tikát” válasszák. Jan Palach levelet hagyott hátra amelyben megmagyarázta cselekedetét, reményét fejezte ki, hogy a teljes veszteség közeledését meg­akadályozza és arra ösztökéli honfitársait küzd­jenek a „normalizálás folyamata ellen”. Sokan, akik őt őszintén gyászolták, halálát arra használták fel, hogy elfogadják az elkerülhetet­lent, azzal érvelve, hogy elejét kell venni a továb­bi áldozatoknak és a még nagyobb veszteségek­nek. Jan Palach halála ürügy volt ezeknek számára, hogy behódoljanak. Sokan közülük a vezetőséghez tartoztak. Teste többé nem nyugszik ott, a rendőrség eltá­volította és mást temetett nyugvóhelyére. Ennek ellenére a sírját azóta is állandóan látogatják és azt virágok borítják, húsz év múltán Jan Palach szelleme továbbra is kisérti a rendszert. Hol itt, hol ott bukkan fel, a cseh jéghoki csapat győzelmekor a szovjet csapat felett, az első évfor­dulón, 1969. augusztus 21-én kirobbant tüntetésen és az azóta is több tüntetés során. Halálával siettette a behódolást, de ahogy múlt az idő és „normalizálódott” a helyzet, Jan Palach emléke mélyen bevésődött a nemzet emlékezetébe. Manapság amikor Kelet-Európában ismét ébred a remény, különösen fontos, hogy tragikus alakjá­nak hagyatéka ne menjen feledésbe. Tévedett, amikor azt hitte, hogy alátámasztja az ellenállást, és valószínűleg akkor is tévedett amikor azt hitte, hogy kipellengérezi azt amit a cinikusok reálpoli­tikának neveztek, — de húsz év múltán még min­dig emlékeznek rá. Sokan még most is tévesen le­egyszerűsítik áldozatát és azt mondják, hogy a Prá­gai Tavasz elfojtása ellen protestált, — áldozata ennél több volt, a Prágai Tavasz szellemének fel­adása ellen tiltakozva adta életét, húsz évvel később még mindig nem teljesült be célkitűzése, a leigázott nemzet két évtizede totális mértékben a Szovjetunió függvénye és csak nagyon lassan éb­redezik a glasznoszty és a peresztrojka csak most kezdi lassan megváltoztatni a társadalmat. A prágai tüntetés (A Financial Times kisérő vezércikke.) Az erőszakos válasz amit a prágai kormány adott a fiataloknak, akik Jan Palach tűzhaláláról akartak megemlékezni annál megdöbbentőbb, mert a szomszédos Lengyelországban és Magyar­­országon a rendszer sokkal súlyosabb kihívásokat nyugalommal tűr el. A csehek különböző válaszát a történelmi különbségek magyarázzák. A csehek utoljára 1415-ben ragadtak fegyvert szabadságuk védelmére, a vallásháborúk idején amikor Jan Húsz­t máglyahalálra ítélték. A későbbi történelemben, 1938-ban, amikor magára maradt, Benes nem volt hajlandó harcol­ni Hitler ellen és 1968-ban Dubcsek sem szállt re­ménytelen harcba a megszállók ellen. A megalkuvó csehek 20 esztendővel ezelőtt Jan Palach halálától mélyen megrendültek, de tétle­nek maradtak, elfogadták a nemzetük egyik fiá­nak vezeklését a bűntudatért, azért, hogy ez a nem­zet a megaláztatást és a túlélést többre becsüli, mint a hősiességet és a halált. Éppen ezért a jelen prágai tüntetések nem any­­nyira a szovjet invázió elleni kései tiltakozás, ha­nem inkább kísérlete a fiataloknak, akik nem élték meg az idősebb generáció csalódásait, hogy fel­rázzák a nemzetet letargiájából és megkíséreljék azzá tenni ami valamikor régen volt: az európai kultúra egyik közép­pontja. A távozó amerikai kül­ügyminiszter George Shultz és brit kollégája, Sir Geoffrey Howe jól tették amikor erkölcsi támoga­tásban részesítették Prága fiataljait és jelezték, hogy a Nyugat nem nézi tétlenül az emberjogok megsértését mielőtt még a szerződést aláíró tinta még meg sem száradt. A prágai Wenceslas téren rendőrkordon tartóztatja fel a tüntetőket. Bulgária és a glasznoszty (William Ed­ickson, CSM) A glasznoszty Kelet-Európa különböző országai­ban más és más.­­ Ezt a keményvonalas Bulgária ábrázolja. A francia államelnök, Francois Mitter­rand bulgáriai látogatásának előestéjén Szófia le­csapott az ellenzékre, egy újonnan alakult ember­jogokat követelő csoportra, tíz tagját letartóztatta és 48 órán keresztül fogságban tartotta. Korábban négyet vett közülük őrizetbe, sorsuk ismeretlen. Az ellenzék Bulgáriában új jelenség.­­ Nem is olyan régen még a szófiai amerikai nagykövetsé­gen azt panaszolták, h­ogy nem találnak függet­len gondolkozókra, akiket fogadásaikra meghív­hatnának. Ellentétben Kelet-Európa többi orszá­gaival, Bulgária csodálja a Szovjetuniót és tovább­ra is a nagy testvérként tekint fel reá. Mihail Gorbacsov hatalomra jutása után Todor Zhivkov Bulgária sok évtizedes vezetője, a kezdet­ben követte Gorbacsov példáját. A sajtóban addig ismeretlen vitákat engedélyezett és rozsdás állam­gazdaságának a piacdiktálásra való átalakítását javasolta. Az eredmény zűrzavar volt, a nyugati diplomaták szerint a minisztériumok és gyárak bürokratái tanácstalanokká váltak, a pártban is terjedt a konfúzió. Tavaly azután Zhivkov elbocsájtotta három reform-barát beosztottját, Chudomir Alexandrov­­ot, Stanko Thlorov­ot és Loyan Mihailov­ot.” Ennek a tisztogatásnak következményeként a Politikai Bi­zottság újból Zhivkov öreg partizán barátainak és régi védenceinek szűk klikkjévé változott. A moszkvai változások azonban átcsaptak Bulgá­riára is. A hatóságok sejtették, hogy a független szervezeteket itt is megtűrik, „amennyiben tevé­kenységük nem vezet anarchiához, káoszhoz és de­magógiához”. De röviddel rá, amikor egy ember­ Gorbacsov táviratot küldött Bush elnöknek: „Reményemnek adok kifejezést, hogy az esz­tendők amíg az Egyesült Államok elnökének ma­gas posztját betölti or­szágaink közötti szilárd viszony és bővülő kap­csolatok időszaka lesz, ami oly fontos a világ­béke biztosítására. A Szovjetunió a maga ré­széről kész arra, hogy ez irányban dolgozzon.” A Pravda „Reagan legjobb szereplése” címmel tisztelettudóan búcsúztatta Ronald Re­agant, aki „amint az ösz­­szes külső jelekből kö­vetkeztetni lehet, hi­vatalát, mint egy fel­jogi csoport alakult a túlkapások ellenőrzésére és újabb ember­jogi törvények követelé­sére, tagjait kizárták a kommunista pártból. Múlt esztendő novemberének elején 100 értelmi­ségi szervezetet létesített. „A Peresztrojka és Glasznoszty Támogatóinak Klub”-ját és törvényes elismeréséért folyamodtak. A rendőrség válasza a vezetőség letartóztatása volt és a párt kizárta tagjait. Azóta nem használhatnak hivatalos helyiségeket és kizárólag magánlakásokban tudnak találkozni egymással. Egy Párizsban élő bolgár száműzött szerint Zhiv­kov és a sztálinista vezetőség többi tagja egysze­rűen nem tudja, hogyan válaszoljon a glasznoszty­­ra? K­orunkban volt né­hány igazi politikai nagyság és igen sok ti­szavirág-politikus. Bár napjainkban nem szokás közéletünk nem-nagyon­­magas nívójáról panasz­kodni, kétségtelen, hogy volt körünkben számos rendkívüli egyéniség akik egyik, vagy másik formában kitűntek. Gon­doljunk csak Winston Churchillre, de Gaulle tábornokra, Konrád Adenauerra, vagy Sztá­linra. Voltak igazi ál­lamférfiak és voltak dé­monok. Európában Franz Jo­sef Strauss egyike volt a legnagyobbaknak. Bár sohasem érte el a legma­gasabb méltóságot az országban, de évtizede­ken át döntően befolyá­solta hazája, sőt bizo­nyos szempontból konti­nensünk politikáját. Rendkívüli idők, rend­kívüli tehetségeket szül­nek. Ilyen volt Franz Jo­sef Strauss. Ha az elmúlt 30 évben valamilyen ka­tasztrófa következett volna be, nem kérdés, hogy mint Churchill, ő is az élre került vol­­n­a. Mivel ilyen nem volt, mintegy tartalékként szerepelt, de ebben a mi­nőségében is sokszor döntő szava volt a vál­ságok idején. Azt, hogy valaki igazi államférfi volt-e, vagy sem, csak halála után le­het megmondani. Ami­kor már nem adhat elő­nyöket, nem szabhat ki büntetést, akkor érkezik el az ideje annak, hogy személyét tárgyilago­san ítéljük meg. Strauss esetében, ellenségei­nek halála után is el kel­lett ismerniök, hogy rendkívüli egyéniség volt, világviszonylat­ban is. De ennél talán még jobban megmutat­kozott nagysága azok­ban a jóslásokban, ame­lyeket mások tettek örökségével kapcsolat­ban és amelyek nem va­lósultak meg. Azt várták ugyanis, hogy pártja és a bajor kormány válság­ba kerülnek majd a sok belső civódás miatt. Nem ez történt. Kivi­láglott ugyanis, hogy ez a nagy ember mennyire előrelátó volt. Egy az utódlását illetőleg fel­tett kérdésre, már jóval halála előtt azt mondot­ta, hogy pártjának gyö­kerei oly erősek, hogy egy fának kihülése nem fogja azt megrendíteni. Ezt akkor a legtöbb úgy­nevezett szakértő kibe­­szélésnek bélyegezte. Viszont az események neki adtak igazat. Érdekes az a tény is, amit egyébként ritkán említenek, hogy Strauss néhány héttel halála előtt, minden nagyobb feltűnés nélkül, beállí­totta a váltót utódlása kérdésének megoldásá­ra. Pénzügyminiszterét, Max Streibl-t kinevezte helyettes miniszterel­nökké, amivel kijelölte helyét utódlására. Ugyanakkor a fiatal, te­hetséges Erwin Huber­t kinevezte a párt főtitká­rának. Ezzel kijelölte utódját pártvonalon is. Az azóta bekövetke­zett események kimutat­ták, hogy mennyire elő­relátó volt. Streibl zök­kenésmentesen tölti be szerepét. A párt élére pedig Theo Waigel-t a bonni csoport elnökét, 98%-os többséggel vá­lasztották meg. Ezzel olyan felhatalmazást kapott, amely lehetővé teszi számára, hogy a párt jövőbeni vezetésé­re rányomja saját bélye­gét. Az összműködés Streibel és Waigel között biztosítottnak látszik, miközben Erwin Huber a párt szervezetét tartja erősen kézben. Ebből kifolyólag jog­gal mondhatjuk, hogy Franz Josef Strauss pártja tovább teljesíti feladatát. Jellemző az is, hogy míg más keresz­tény­demokrata pártok a legnagyobb nehézsé­gekkel küzdenek, a ba­jor párt hangulata rend­kívül lelkes. Az ott meg­nyilvánuló derűlátás arra enged következtet­ni, hogy befolyása erő­sen fogja éreztetni hatá­sát a következő két év sorsdöntő választásai­ban. Ez újabb bizonyí­téka annak, hogy Stra­­ussnak sikerült egy erős, a lakosság nagy többsé­gére támaszkodó pártot teremtenie. Manapság a legtöbb nagy párt arra törek­szik, hogy népi alapra helyezkedjék. Közben legtöbbször felhígítják programjukat. Ez a tö­rekvés nyilvánul meg Bonnban is. Vélt célkitű­zések hajhászása köz­ben olyan vizekben ha­lásznak, ahol minden van, csak hal nincsen. A bajor párt népi alap­ja, filozófiája más. Ki­tart programja mellett. Nem hajlandó alapelve­it opportunista okokból feladni. Strauss nagyon jól tudja, hogy a politi­kában gyakorlatiasnak kell lenni, de ugyanak­kor a fontos kérdések­ben állhatatosnak kell maradni. A bajor miniszterel­nök sikere, amellyel pártját halála után is szinte kéznél fogva segí­tette át az utódlás ké­nyes kérdésén, újabb igazolása politikája he­lyességének. Újra ki­tűnt, hogy az emberek sokkal többre értékelik a bátorságot a politikai életben, mint ahogy azt a közvélemény öncsi­nálta szószólói hiszik. Egy kormány, amely po­litikáját a pillanatnyi véleménykutatások­hoz, és hangulatokhoz, igazítja még sohasem teremtett semmi tartó­sat. Erre mutat Strauss mellett Margaret That­cher sikere, aki sok rendkívül népszerűtlen rendelkezése ellenére minden választást fölé­nyesen megnyert. A Strauss halála óta Bajorországban történt politikai fejlemények arra mutatnak, hogy a polgárok sokkal oko­sabbak, mint a legtöbb ember gondolná. Meg tudják különböztetni az igazat a hamistól. Ez adja a bajor keresztény szocialista párt erejét, amely nehéz időkben is megállja a helyét. Ezért bízva bízunk abban, hogy Strauss öröksége nem megy veszendőbe. Bajorországban az órák a jövőben is másként fognak ketyegni mint ott, ahol a pillanatnyi népszerűséget összeté­vesztik a jövőbe tekintő politikával. Strauss után Habsburg Ottó A washingtoni őrségváltás világ-visszhangja jes mértékben sikeres politikus hagyta el... micsoda ellentmondás, kemény anti-kommu­­nista kiállása ellenére a Reagan évek megjaví­tották a viszonyt Ameri­ka és a Szovjetunió kö­zött.” Margaret Thatcher brit miniszterelnök, Reagan eszmetársa és közeli barátja „Dear Ron” megszólítású üze­netében a „legnagyobb elnökök egyikének ne­vezte” a távozó elnököt. A George Bush-hoz inté­zett táviratában azt ígérte, hogy mindent megtesz annak érdeké­ben, hogy a két ország közötti „speciális vi­szony folytatódjon.” És Francois Mitter­rand ezt táviratozta Pá­rizsból Reagan-nek: „A történelem emlékezni fog arra, hogy milyen jelentősen járult hozzá a világbéke előmozdí­tásához.” A pápa „Isten áldását kérte Amerikára” Bush­­hoz intézett üzenetében. Kohl kancellár Nyu­­gat-Németország nevé­ben, Jacques Delorn az Európai Közösség nevé­ben gratuláltak George Bush-nak, akárcsak Eberhard Diepgen, Ber­lin polgármestere. Az utóbbi Reagan-nak is táviratozott, emlékez­tetett 1987-es berlini lá­togatására és mégegy­­szer megköszönte neki az összes berlini nevé­ben, hogy felhívta Miha­il Gorbacsovot, bontsa le a Berlini Falat! Mubarak egyiptomi elnök Kuwait egyik napi­lapjának nyilatkozva ki­jelentette, hogy Mr. Bush jószándékkal telí­tett és megérti a palesz­­tínaiak problémáját.” Izrael egyik napilapja a Hadshot: „Reagan­tól búcsúzva érzésünk egy baráttól való megválás, hozzá hasonló barátunk talán még nem volt a Fehér Házban.” És a Je­rusalem Post: „Mr. Bush-t nem fűzik olyan érzelmes kapcsolatok Izraelhez, mint elődjét, aki mindig melegen em­lékezett meg orszá­gunkról.” A Palesztinai Felsza­­badítási Mozgalom kö­zegei „óvatos derűlátás­sal” mondták, remélik, Mr. Bush megértőbb lesz ügyük iránt. Am­­manban az egyik PFM vezető Reagant a nem­zeti kapcsolatok terén „analfabétának nevez­te, Bush azonban sokat tud ezen a téren. Egy írástudó tanácsadóktól körülvéve többet ér, mint egy tanácsadóktól övezett analfabéta.” Szíria napilapja a Tsihrin szerint „Több jel mutat arra, hogy a Bush kormány megértőbb lesz a közel-keleti kon­fliktus iránt és talán fel­adja Izrael iránti tel­jes mérvű elfogultságot. Panamában 5,000-es tömeg, Noriegával a diktátorral az élen elé­gették majd eltemették Reagan képmását és az utcán táncoltak. Hasonló jubilációra került sor Nicaragua fő­városában Managuá­­ban, de röviddel rá meg­alkuvó jelre is sor ke­rült, felfüggesztették az amerikai diplomaták bebocsájtásának tilal­mát. És a Nyugat melléfogása De a Nyugat szintén bizonytalan abban, hogyan válaszoljon Bulgária habozására? A francia elnök útbaindulása előtt beosztottjai még nem tudták megerősíteni, hogy két napos szófiai tartózkodá­sakor találkozik-e a klub­tagokkal. Bírálói attól tar­tottak, hogy látogatása, amely Franciaország be­folyását szándékozik növelni a szovjet birodalom­ban, vajon nem Szófia sztálinista vezetőségének hitelét növeli-e majd? Pierre Hassner a Francia Politikai Tudományok Intézetében előzetes bírálatként azt rótta fel, hogy Mitterrand elnököt jobban érdekli az, hogy a nyugat-németek ne előzzék meg őt, mint az, hogy Kelet-Európával kapcsolatban világos politikát dolgozzon ki. A francia elnök főbűne, Pierre Hass­ner szerint, hogy szavaival az emberi jogokat ün­nepli, diplomáciája azonban reálpolitika, tovább­ra is túl félénk a zsarnoki rendszerrel szemben. Kedves Olvasóink! Kérjük, hogy támogassák a lapunkban hirdető üzlet­embereket és Egyesületeket, mert az ő — sokszor erejü­ket meghaladó — áldozatvállalásuk nélkül, vagy nem len­ne magyar újság, vagy az előfizetési díj legalább három­szorosa lenne a jelenlegi árnak. Szerkesztőség 3. oldal

Next