Cigányfúró, 1996. 5. szám, október
Rüdiger Vossen: A nagy vándorlás
Rüdiger Vossen A cigányok indiai származása nyelvi összehasonlítások alapján már kétszáz éve bizonyított. Máig kérdéses azonban az elvándorlás ideje, a származási hely Észak-India és Perzsia közötti pontos fekvése, a vándorlás útvonala és az esetleges rokonság mai, ezen a területen élő vándorló, nomád csoportokkal. A kutatók többsége szerint a következők tekinthetők biztosnak: 1. Az elvándorlás nem egy nagy, zárt vándormozgás keretében, hanem kis csoportokban és különböző időpontokban zajlott. 2. Az elvándorlás motivációinak ma már nem a velük született vándorösztön tekinthető – mint ahogy romantikusok még ma is állítják –, hanem a külső tényezők: háborúk, elűzetések, üldözések és gazdasági okok. Ez utóbbihoz soroljuk az ősi gyűjtögető életmódhoz való ragaszkodást, tevékenységeiknek bizonyos vándormesterségekre való korlátozását, a házaló tevékenység és a szállítási szolgáltatások miatt bizonyos, egymástól távol fekvő piacok, illetve üzletfelek felkeresését. A vándorlás jellege, összességében tekintve, tehát túlélési stratégia a számukra zárt vagy ellenséges külvilággal szemben. 3. Kisebb csoportok már az V.-VII. században, India és Perzsia között zajló népmozgások következtében elvándoroltak. A vándorlás a VII. és a X. század között Perzsia és India az iszlám által történő meghódítása kapcsán, végül pedig valószínűleg a X. és XIII. század között Mahmud Ghazni, majd pedig az ő iszlám utódainak uralkodása alatt folytatódott. 4. Bizonysággal állítható, hogy az európai cigányság vándorlása Perzsián, Örményországon, Nagy-Görögországon és délszláv területeken keresztül zajlott, mivel az összes európai cigány dialektusban találhatóak perzsa, örmény, görög és szláv jövevényszavak. Így például az angol nyelvész, John Sampson (1926), egy az ír cigányok dialektusáról szóló klasszikus tanulmányában, amely dialektus különösen „tisztaként” van számon tartva, egy reprezentatív 1000 szavas listából 518 indiai származású szót határozott meg 430 jövevényszó ellenében, amely jövevényszavak a következőképp oszlanak meg: angol 150, ír 40, szláv 60, iráni 60, görög 90. A maradék harminc idegen szó a románból, németből és franciából jön. 5. A Perzsiából történő elvándorlás időpontja a VII. században volt, közvetlenül az ország arabok általi iszlamizációja előtt vagy után, netán éppen ezek a harcok váltották ki a cigány csoportok tovább vándorlását. Erre utal, hogy nincsenek arab jövevényszavak az európai cigány dialektusokban. A Kis-Ázsiából való elvándorlás a törökök (szeldzsukok) megérkezése előtt zajlott a XI. században. Ezért török jövevényszavak sincsenek az európai cigány nyelvekben (az úgynevezett ,,romanes”-ben), eltekintve az utolsó századok török nyelvi befolyásától az oszmánok által elfoglalt Balkánon. 6. Az egyes csoportok különböző országokbeli, egymástól eltérő sorsútjai és beilleszkedési folyamatai vezettek a világ mai cigány kultúráinak színes sokféleségéhez. Korai beszámolók utalnak már az ötödik század Perzsiájában nomád vándorcsoportok jelenlétére. Ilyenek például Hamza arab történész 950-beli feljegyzései, valamint Firdusi perzsa nemzeti költő következő története, amely a Krisztus után 1000-ben megjelent Királyok Könyvében található. A perzsiai Szászánida dinasztia egyik királya, Bárám-Gur (420-438), alattvalói sorsán kívánt enyhíteni. Sánkár király közvetítésével Indiából 10000 (más források szerint 4000 vagy 12000) muzsikust, táncost, zsonglőrt hozatott. A király gabonával, ökrökkel és szamarakkal látta el őket, hogy az országban megtelepedjenek. De ők a gabonát és az ökröket elfogyasztották, majd pedig mutatványosokként tovább vándoroltak a szamarakkal. Ezen muzsikus vendégmunkások voltak a lúrok. Ez a mai Perzsia, Afganisztán és Pakisztán területén még ma is megtalálható nomád csoport. Kérdéses ugyan, hogy a mai lúrok megegyeznek-e a valamikoriakkal. Történelmileg alapul szolgál a tény, miszerint az indiai lúrok, a „fehér hunok” (heftaliták) nyomására, akik Észak-Indiát 415 és 500 között támadták meg, Perzsiába kényszerültek. Nagy tömegek vándorlását tették lehetővé a politikai körülmények, miután a perzsa király Ardasir 227-ben Észak-Indiát leigázta. (Kenrick, 1977.) Bizonyítottan éltek a VII. században a Perzsa-öböl menti Bahreinben és Bászrában úgy, mint Antiokhiában (Szíriában) Indiából származó vízibivaly-tenyész törzsek, a jatok (arabul ,,cott”-ok), akik a cigányok lehetséges rokonaiként szintén szóba jöhetnek. A VIII. század elején az arabok az Indus-menti területeket (Sindh) leigázták. Az addig ott élő jatok egy csoportját családjaikkal együtt a Tigris és az Eufrátesz közti lapos vidékre deportálták. Miután itt 820 és 834 között megerősödtek, állítólag Ain Zarbába, a Bizánci Birodalom szélére száműzték őket, ahol feltételezhetően örményekkel kerültek kapcsolatba. Ugyanebben az időszakban az Indiából származó domok, sindhik és kalék meglehetősen szabadon vándoroltak az indiai és örmény területek között, esetenként harcosok csoportjaihoz csatlakozva. (Kenrick, 1977., Kochanowski, 1979., Rishi, 1976.) A nagy vándorlás – Indiából Görögországba –