Család és Iskola, 1952 (3. évfolyam, 2-4. szám)
1952-05-01 / 2. szám
természetesen nem érinti anyagi kötelezettségeit elhagyott családja iránt, ezeket továbbra is vállalnia kell. A család szerkezete tehát igen fontos probléma, amelyet teljesen tudatossá kell tennünk. Ha a szülők igazán szeretik gyermekeiket és lehetőleg jól akarják nevelni, akkor igyekezniük kell nézeteltéréseiket nem kiélezni, teljes szakítássá érlelni, nehogy ezzel gyermekeiket a legnehezebb helyzetbe hozzák. A következő kérdés, amellyel komolyan kell foglalkoznunk, a nevelés célja. A legtöbb család mit sem törődik ezzel a kérdéssel, szülők és gyermekek csak élnek egymás mellett s a szülők bíznak benne, hogy majd megy minden magától. Nincs tisztán kitűzött céljuk, határozott programjuk.Ilyenkor persze az eredmény is csak véletlenen, esetlegességen múlhat s az ilyen szülők később gyakran csodálkoznak, miért nem sikerültek jobban gyermekeik. Holott az életben semmit sem lehet jól csinálni, ha nem tudjuk előre, hogy mit akarunk tulajdonképpen elérni. Minden apának, minden anyának tudnia kell, mivé akarja nevelni gyermekét. Pontosan számot kell adnia önmagának szülői vágyairól. El kell döntenie mit akar nevelni: igazi szovjet honpolgárt, öntudatos, erélyes, becsületes, népét szerető igaz forradalmárt, munkakedvelő, bátor, udvarias embert? Vagy kapzsi, gyáva, ragaszkodó, kicsinyes kispolgárt? Ne röstelje senki a fáradságot, gondolkozzék csak el ezen a kérdésen, titokban, egyedül, bizonyára számos hibája forrását fogja felfedezni és meg fogja látni a helyes utat további nevelő munkája számára. Emellett sohase tévesszük szem elől, hogy gyermekeinket nemcsak a magunk szülői örömére neveljük! Családunk körében, irányításunk mellett a jövő állampolgára, a jövő munkása és harcosa nő fel. Ha olyan emberré neveljük, aki nem állja meg a helyét az életben, nemcsak magunknak okozunk ezzel bajt és bánatot, hanem az egész országnak. Ne hessegessük el magunktól ezt a kérdést, ne intézzük el azzal, hogy ez unalmas és hiábavaló eszmefuttatás. Gyárában, üzemében bezzeg mindenki szégyelné, ha jó áru helyett selejteset termelne. Mennyivel szégyenletesebb ennél, ha tökéletlen vagy kártékony embereket adunk a társadalomnak. Igen nagy jelentőségű ez a kérdés. Érdemes rajta komolyan elgondolkozni ezáltal a sok beszéd a nevelésről mindjárt fölöslegessé is válik, mert mindenki maga belátja, hogy mit kell tennie. Sajnos, a szülők között sokan nem gondolkoznak ezen a kérdésen. Szeretik gyermekeiket élvezik társaságukat, büszkék rájuk, cifrán öltöztetik őket és eközben tökéletesen megfeledkeznek róla, hogy erkölcsileg felelősek a leendő szovjet állampolgár fejlődéséért. Ez a gondolat természetesen teljesen hozzáférhetetlen az olyan apa számára, aki maga rossz hazafi, nem érdeklődik az ország élete, harca sikerei iránt, akit nem izgatnak az ellenség kirohanásai ellenünk. Az ilyen emberekről beszélni nem érdemes, szerencsére kevesen vannak a Szovjetunióban. De vannak másforma emberek is. Olyanok, akik munkahelyükön, emberek között hazafinak, jó állampolgárnak érzik magukat, de otthon egészen máskép viselkednek, vagy hallgatnak, vagy szovjet emberhez egyáltalában nem méltó magatartást tanúsítanak. Mielőtt hozzálátunk gyermekeink neveléséhez, meg kell vizsgálnunk önnön viselkedésünket! ” A családi ügyek elválaszthatatlanok a társadalmiaktól, a közösség ügyeitől. Munkánknak, társadalmi tevékenységünknek tükröződnie kell a családban, a családnak ismernie kell politikai, állampolgári arcunkat s ennek nem szabad külön válnia szülői egyéniségüktől. Ami az országban történik, lelkünkön, gondolkozásunkon keresztül jusson el gyermekeinkhez. Érdeklődjenek aziránt is, ami gyárunkban, üzemünkben történik, aminek örülünk vagy ami elbúsít. Tudniuk kell, hogy édesapjuk a közért tevékenykedik, legyenek büszkék munkájára, sikereire, érdemeire a közösség szolgálatában. De büszkeségük csupán akkor lesz egészséges büszkeség, ha megértik a közösségi munka lényegét s nem egyszerűen édesapjuk jó ruhájára, autójára, vagy vadászfegyverére büszkék. A szülők saját viselkedése, magatartása itt a döntő. Ne higgyük, hogy csak akkor neveljük a gyermeket, amikor beszélgetünk vele, amikor oktatjuk vagy parancsolunk neki. Nem, életünk minden pillanatában neveljük, még akkor is, amikor nem vagyunk otthon. Ahogy öltözködünk, ahogy másokkal, másokról beszélünk, ahogy örülünk vagy szomorkodunk, ahogy barátainkkal, ellenfeleinkkel érintkezünk, ahogy nevetünk és újságot olvasunk — mindez nagy hatással van gyermekeinkre. A gyermek a legkisebb változást is észreveszi, megérzi hangunkban, magatartásunkban: gondolataink minden tekervénye láthatatlan, rejtélyes utakon eljut hozzája. Ha odahaza gorombáskodunk, kérkedünk, részegeskedünk, vagy — ami még rosszabb — megbántjuk feleségünket, gyermekeink édesanyját, ezzel már óriási kárt okoztunk gyermekeink fejlődésében, rosszul neveltük őket és méltatlan magatartásunknak a jövőben a legrosszabb következményei lesznek. A szülő követelje a legtöbbet önmagától, ellenőrizze minden egyes lépését, bánjék családjával tiszteletteljesen! Ez a nevelés legfőbb és legelső követelménye. Mégis gyakran találkozunk szülőkkel, akik azt hiszik, a gyermeknevelésnek van valami speciális trükkje, receptje, azt meg kell találni és akkor minden rendben van. Véleményünk